Örülök ennek a lehetőségnek és honlapnak, hogy legalább felnyílnak az emberek szemei, mik történnek ma a családokban. Én jelenleg 52 éves nő vagyok, és látom, ma is tabutémák a gyermekkori bántalmazások. Engem a saját, vér szerinti apám kívánt meg, egész kisgyermek korom óta, nem is tudom, hány éves lehettem, mikor rendszeresen bejárt a fürdőszobába, mikor fürödtem, és szüleim utasítására nem zárhattam be az ajtót.

Az apám szigorú ember, kicsiként nem járhattam el sehová, csak iskolába. Ha rossz jegyeket szereztem, elfelejtettem valamit, panasz volt rám, akkor megütött. Visszahúzódó, csendes lány voltam, nem voltak barátaim. 10 éves voltam, amikor apám hűtlensége miatt elváltak a szüleim, szerencsére. Anyám elkezdett új férfiakkal ismerkedni, nem érdekelte, hogy hánykor megyek haza vagy mit csinálok.

Csatlakoznék én is ehhez az egészhez. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy erről beszéljünk mert igenis szükség van rá. Azok a szerencsések közé tartozom, akik megúszták de kicsin múlott. Valószínű, hogy hosszúra sikeredett de remélem, hogy így végre kicsit könnyebb lesz és nem fogok annyira félni. 

Az én sztorim kissé más, mint a többi, mert elsősorban nem arról szól, ami történt velem (nem is emlékszem tisztán), hanem arról, hogy milyen hatással volt rám és van ma is és milyen lettem miatta. Elég kínos erről beszélni, de a névtelenség miatt kihasználom a lehetőséget, elnézést, ha túl részletes.

Én is sokáig gondolkodtam azon, hogy leírjam-e a történetem. De végül úgy döntöttem, meg kell tennem, ennyivel tartozom magamnak. Én már 17 éves voltam, mikor mindez történt, ezért is gondoltam, hogy talán nincs jogom ide írni, mert ez már nem gyerekkori történetnek számít. DEHOGYNEM ide tartozom, hatalmas bűntudattal élek a mai napig, és nem vagyok hajlandó tovább ezzel együtt élni, miközben aki ezt tette velem, vígan éli világát.

Ez itt egy anyja lányát változat lesz. A történetem sok részletből tevődik össze, a legkorábbiak kerültek elő az emlékezetemből a legnehezebben és legkésőbb. Elfedte őket a szégyen és a bűntudat. Mindig egy picit többre voltam képes emlékezni, de újra, meg újra megrémültem a saját emlékeimtől, hogy talán csak én találom ki… míg végül összeállt a kép és bizonyossággá vált.

Megrázott ez a sok történet... :( sokszor gondolkodom rajta, ez vajon így megy, amióta ember az ember? Vajon ki tudjuk-e 'kúrálni' egyáltalán, ami évezredek óta folytatott 'gyakorlat'? Olyan reménytelennek tűnik, de örülök, hogy elkezdődött.

Mint sokan mások, én is gondolkoztam rajta, leírjam-e a történetem. Ahogy olvastam a többiek történeteit, hálás lehetek, hogy engem nem ért komolyabb abúzus. Viszont ettől függetlenül fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a gyerekek, fiatalok szinte mindig ki vannak téve ezeknek a veszélyeknek. És a legenyhébb esetek is ki tudnak hatni az ember későbbi életére. Legtöbben azt gondoljuk, velünk ilyen nem eshet meg, pedig sajnos bárkivel megtörténhet...

Azért írom le az én történetemet, mert bagatellnek tűnő dolgok is ejthetnek mély sebeket. 9-10 éves lehettem, amikor családommal és keresztszüleimmel nyaraltunk másik országban. Egyik este sétálgattunk, már nem fogtam a szüleim kezét, mert már ugye nagy voltam. Hirtelen elment mögöttem egy férfi, aki alámnyúlt. Nagyon megijedtem, nagyon gyorsan történt, időm sem volt reagálni.

Nagyon szerencsés vagyok, de én ezt csak most, negyvenévesen éltem át igazán, miután az index.hu-n a családon belüli, illetve a gyerekek sérelmére elkövetett erőszakról olvastam. Normális apám, bátyám, nagybátyám, tanáraim, rokonaim voltak/vannak, ezért volt sokkszerű felnőttként olyat olvasni, hogy mennyi gyerek lehet érintett ebben az ügyben. Csak azért írom le a pitiáner kis sztorimat, hogy ezzel olyanokat biztassak, akikkel tényleg szörnyűség történt, hogy BESZÉLJETEK, KIÁLTSATOK, KÉRJETEK SEGÍTSÉGET!

Gondolkodtam a történeteket olvasva, hogy leírjam-e én is a sajátomat. Mert az olvasottakhoz képest ez tényleg semmi. Csak én viselem ennyire rosszul, a mai napig. 12-13 éves voltam. Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Felkeltem azután készülődtem, hogy mehessek az iskolába. Egyedül jártam suliba már akkor. Na kisétáltam a buszmegállóba, jött is a busz. Felszálltam leghátra.

Lakótelepen éltünk, sokan jártak hozzánk, apám volt a környék "szociális munkása", ügyintézője, konfliktuskezelője, programszervezője. 8 éves lehettem, mikor a játszótéren odajött a húgom (akkor 6 éves volt), hogy J. bácsihoz (aki heti rendszerességgel megfordult nálunk) bement, és ő furcsa volt vele, de kapott málnaszörpöt. Nem tudom, hogy történt, hogy ketten mentünk vissza J. bácsihoz.

Én sokkal szerencsésebb helyzetben vagyok, mint itt sokan, ugyanis engem "szerencsére" már nagyobb koromban, 16 évesen zaklatott a nevelőapám. Ennek köszönhetően talán mára mondhatom, hogy sikerült feldolgoznom a történteket. Ha 5-6 évesen történt volna velem, biztosan sokkal komolyabb gondjaim lennének mára.

Gyerekoromban gyakran nyaraltam a nénikémnél, édesanyám sokat dolgozott édesapámra nem nagyon lehetett bízni minket mert ő gyógyszeres kezeléseken volt mint (paranoid skrizofén), persze csak orvosi nyelven mert mint tudjuk már sokan, nem létezik ez a betegség én inkább szellemi megszállásnak mondanám, szerencsejáték függő is volt. Így nyaranta a nénikémnél nyaraltunk a bátyámmal szerettem a nénikémet és a bácsikámat, jól éreztem ott magam egészen addig a napig.

Napokig tanakodtam, hogy leírjam a történetem vagy sem, végül bátorságot merítettem , abban bízva, hogy talán segíthetek másoknak! Van egy 2,5 éves kapcsolatom, úgymond az első komoly kapcsolatom.Csak a párom tudja mi történt velem, és ő is csak azért, mert rájött, hogy valami nincs rendben és muszáj volt elmondanom.