A mai napig nem tudom, hogy ami halvány emlékként bennem él, valóban megtörtént-e vagy csak álmodtam. Néhány évvel ezelőtt tudatosodott bennem, hogy annak a rengeteg félelemnek és szexszel való kompenzációnak, amivel együtt kell élnem, talán ilyen jellegű okai is vannak.

Nem lettem erőszak áldozata sosem, talán csak molesztálásé, mely annak "köszönhető", hogy édesapám serdülőkorom elején meghalt. Addig rendszeresek voltak a nem helyénvaló, durva érintések és a fürkésző pillantások. Egy olyan éjszakára emlékszem a legjobban, amit nálam töltött, igaz, csak az ágyam mellett ülve, talán nem is ért hozzám sokat, de az érzések, ingerek, amik átjárták a testem, a mai napig megvillannak. Féltem tőle, ahogy az ő apjától, a nagypapámtól is. 10 éves korom körül kettesben maradtam vele a házukban, elkezdett táncolni velem, majd egyre erőszakosabbá vált és az ágyra lökött. Nagyon megijedtem. Nem tudom, szándékosan engedett-e el, de valahogy kijutottam a szobából és menekültem a nagymamámhoz. Azóta kerültem azokat a szituációkat, amikben négyszemközt kellett volna maradnunk egy helyiségben.

Eddig összesen két embernek mondtam el a gyanúmat, miszerint ezek nem álmok voltak. Nem vártam sem sajnálatot, sem segítséget, egyszerűen akkor jólesett kimondani. Sosem akarom tudni, hogy igaz-e, amit gondolok, nem kérem pszichológus segítségét, mert összességében normális felnőttnek tartom magam. A gyermekkorom valóban nem volt könnyű, 5. osztályos koromig rendszeresen bepisiltem, féltem mindentől - tűztől, szellemektől, haláltól, sötétségtől, vámpíroktól -, de ezeket a félelmeket ma már szerencsére tudom kezelni. Néhány éve már "csak" a szexszel kompenzálok mindent és egészségtelenül, túlságosan erősen kötődöm olyan férfiakhoz, akik csak használnak engem. Persze nem állítom, hogy ez teljesen a gyermekkorom viszontagságainak köszönhető, lehet, hogy alapvetően bennem volt a hajlam.

Az imént hazudtam. Talán önmagamnak is hazudok........nem akarom tudni, mert nem tudom, képes lennék-e együtt élni az igazsággal.