Tíz éves lehettem, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy baráti családdal töltjük a szilvesztert egy Pest környéki településen. Végül úgy alakult, hogy a baráti család férfi tagjának javaslatára, egy harmadik, a településen élő családnál zajlott a buli. A baráti család lánygyermeke, én és a húgom, valamint az ismeretlen család tinédzser fia és alig három év körüli lánya is velünk mulatott.

A buliról nincs sok emlékem, csupán az ismeretlen család hatalmas háza maradt meg. Onnantól emlékszem kristálytisztán, amikor a tévében szilveszteri műsor gyanánt leadták a Kék lagúna című filmet. Igézve néztük a „tiltott” filmet az ismeretlen család férfitagjával, aki a film közben a folyamatosan kommentálta a mozit, időnként végigsimítva a hajamon, karomon. Furának találtam, hogy miért nem a saját gyerekét simogatja, de félve szüleim megrovásától nem szóltam egy szót sem.

A buli végén a szülők úgy döntöttek, hogy az összes gyerek – kivéve a családi barát lánygyerekét – maradjon az óriási házban, „hiszen mindegyik alszik már” és majd reggel visznek csak el minket.

Testvéremmel a számomra ismeretlen család kislányának szobájában aludtunk hárman. Hajnalban arra ébredtem, hogy az ismeretlen családfő a bugyimban turkál, miközben befogja a számat és azt suttogja, szebb vagyok mint Brooke Shields a filmben. Hihetetlen szorongás lett rajtam úrrá, a testvéremet és a háromévest kerestem a szememmel, akik mélyen aludtak. Fogalmam sem volt, hogy szabaduljak a helyzetből, teljesen megbénított a félelem. A férfi pedig közölte, hogy megmutatja milyen az igazi csók, miközben még mindig a bugyimban matatott én pedig mozdulni sem mertem.

A félelmetes helyzetet egy női köhögés szakította félbe, felébredt a ház asszonya és a konyhában tevékenykedett. A férfi sietősen kiment a szobából azzal a mondattal, hogy ez legyen a mi titkunk és kacsintott.

Hazafelé Hév-vel mentünk, én még mindig az események hatása alatt lévén szótlanul utaztam. Szüleim faggatására nagy nehezen elmeséltem, mi történt. Apám már a Héven is azt mondta, amit aztán évekig, hogy csak kitalálom az egészet, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Azt hiszem, azóta nem osztok meg velük szinte semmit sem, hiszen ha nem mondtam semmit az volt a baj, ha bármit mondtam notórius hazudozónak tituláltak.

Később megtudtam, hogy a férfi, akinél voltunk, egy ismert futballista és apámék nem akartak neki ártani.

Huszonéves koromban pedig anyám zokogva hívott fel, hogy ne haragudjak, mégis csak igazat mondtam, mert most hívták telefonon – a régi családi házaspár -, hogy a férfit kiskorúak zaklatásáért elítélték.

Senki nem hitt nekem, akkor, amikor a legjobban féltem. Nem védett meg senki, hazugnak állítottak be. Komoly bizalmi gondjaim lettek, egyébként is zárkózott gyerek voltam, de ez még jobban elszeparált a kortársaimtól, valamint rettenetes félelmeim voltak a szexualitással kapcsolatosan. Hosszú évekbe került, amíg egyedül feldolgoztam, helyére tettem a dolgokat magamban. Ma már nem a családom felé fordulok, ha megértésre, bizalomra van szükségem, mert megtanultam, hogy számukra a külsőségek, a látszat fenntartása fontosabb volt mindig, mint a családi harmónia megteremtése és gyermekeik megvédése bármilyen atrocitástól.

A Kék lagúnát pedig soha többet nem néztem meg, kifejezetten rosszul vagyok, ha véletlenül az megy a tévében. Azonnal elkapcsolom, mert Brooke Shields olyan momentumot idéz, ami számomra egyenértékű a totális árulással.