Nem a hagyományos értelemben vett abúzus-történet az enyém. Burokban nevelt boldog kisgyerek voltam, apám-anyám imádott, lehozták volna értem a csillagokat, de korombeliekkel ritkán találtam meg a közös hangot. Kései gyereke vagyok a szüleimnek (anyám jócskán elmúlt 30, amikor születtem, apám pedig alulról súrolta a 40-et), és a gyermekkorom zömmel jóval idősebb felnőttek között töltöttem.

Szinte mindegyikük kedves volt, ajnároztak engem, sose bántott egyikük sem, a szüleim összes ismerőse kvázi az aranygyermekként kezelt. Emiatt elképesztően erős bizalom alakult ki bennem a felnőttek iránt. Ez a bizalom a kortársaim iránt sosem volt meg, sosem voltam képes igazán elengedni magam a velem egykorúak közelében, nem voltak igazi barátaim. Kimaradt az életemből a hagyományos értelemben vett kiskamasz szerelem, az az édes, kézenfogva sétálós, játszótéren üldögélős nagy "lamúr". Kimaradt az életemből szinte minden. 12 éves korom körül iszonyúan zavarni kezdett a burok, az óvó-védő felnőttek csokra körülöttem, az, hogy nekem nem jut semmi, nekem nincs "életem". Ki akartam törni, és lázadni kezdtem a magam ostoba módján. Akkoriban kezdett divat lenni, hogy a teletexten lehetett smsben chatelni, beküldted az üzeneted, megjelent a képernyőn, és tudott rá válaszolni a címzett. Ilyen formában megadhatta az ember a telefonszámát is, igaz, hogy megjelent a TV képernyőjén és boldog boldogtalan láthatta, de akkor ebben nem láttam problémát. (Ma már kínosan ügyelek a biztonságomra mindenhol, a weben, az életben, semmilyen információt nem adok ki magamról, mindent próbálok a privát szférámban megőrizni, de akkoriban naiv voltam, és éretlen.)

Megismertem egy férfit, eleinte csak smsben beszéltünk, majd telefonon, és teljesen elcsavarta a fejem. 12 éves voltam, nem volt nehéz dolga. Végül találkoztunk is. Nem a hagyományos értelemben vett abúzus-történet az enyém, mert mindenbe beleegyeztem, sőt, bizonyos dolgokat én magam provokáltam ki. De ma már nem hibáztatom magam ezért. Gyerek voltam, ő volt a felnőtt, neki kellett volna helyes döntést hoznia. Nem azt hozott. Ma már tudom, hogy pedofil volt, meg is lepte, hogy az átlagos 12 évesekhez képest magasabbra nőttem, hogy fejlettebb a mellem. Nem is igazán tetszett neki. Én sem igazán tetszettem neki, de ha már eljött értem, nem akart dolgavégezetlenül távozni. A mai napig emlékszem minden csókjára, minden érintésére. A parfümje keserű íze itt van a nyelvemen. Egy másodpercet sem élveztem a találkozóból, az öleléséből, az érintéséből, és ő látta, hogy nem élvezem, hogy szabadulni próbálok, hogy menekülnék, ez tüzelte fel. Végül a szüzességem nem vette el. Nem tudom, miért. Talán ennyire taszította az, hogy fejlettebb vagyok, mint a gyerek, akit a hangom alapján várt. Elképesztően szerencsés vagyok, ha visszagondolok erre az egészre, a mai napig ráz a hideg. Ismeretlenül találkoztam egy 30+ férfival 12 évesen, hazudtam a szüleimnek arról, hova megyek... Meg is ölhetett volna. Bármi olyasmi történhetett volna, ami sokkal rosszabb annál, ami végülis történt.

De nekem ez elég rossz volt így is. A pszichoszexuális fejlődésem teljesen visszavetette. Képtelen voltam feldolgozni, hogy belementem ebbe. Évekig hibáztattam magam. A későbbi években a bulikba és a részegségbe menekültem. Szinte állandóan ittam, nem volt olyan party, amire ne mentem volna el. Értéktelennek éreztem magam, és el akartam felejteni ezt az érzést. Évekig nem voltam képes maszturbálni sem, mert állandóan rá gondoltam, az érintésére, ahogy markolássza a testem. A ráncokra a szeme körül, amik annyira taszítottak élőben. Később sok apró részletet megtudtam róla. Nős volt, 2 gyerek apja. Rendszeresen ismerkedett a chaten. Rajongott a kislányokért, mindegyiküknek azt hazudta, a nejével épp válnak... Mindegyiküknek "kapcsolatot" ígért. Fogalmam sincs, hogy 12 évesen milyen "kapcsolatra" vágyhattam, de mivel olyan görcsösen akartam nagylány lenni, gondolom ennek a lehetősége vonzott ennyire... Hát, elértem, amit akartam. Nagylány lettem azon a májusi estén.

Az életem soha többé nem volt ugyanolyan, mint korábban. A szüleimmel (főként a titok miatt) megromlott a viszonyom, valahol tudat alatt őket hibáztattam azért, ami velem történt, mert nem vették észre, mert nem állítottak meg... Rosszabbnál rosszabb társaságba keveredtem, olyan kapcsolatokba, ahol legalábbis verbálisan, bántalmaztak. A szexre továbbra is bűnös és undorító dologként gondoltam (talán nem véletlen, hogy csak 3 hete vesztettem el a szüzességemet, egy olyan fiúval, akit 6 éve ismerek), ugyan bárkinek simán hagytam, hogy megcsókoljon, hogy tapogasson, de képtelen voltam továbblépni. Józanul pedig ezt sem viseltem el, csak úgy voltam képes kapcsolatba kerülni bárkivel, ha én irányítottam. A spirál egyre mélyebbre rántott. Végül egy egyetemi bulin irdatlan mennyiségű alkohol után arra tértem magamhoz, hogy egy olyan ember, akiben megbíztam, épp a számba gyömöszköli az erekcióját... Ez volt az utolsó csepp... Meg akartam halni. Egyszerre szakadt rám minden, a múltam, az, amit 12 évesen tettem (nem én tettem, ő tette!), az, ami azóta történt. Két hetet töltöttem szinte katatón állapotban, majd valami csoda folytán kihúztam magam a mocsárból. Pszichiáterhez kezdtem járni, minden régi "barátommal" megszakítottam a kapcsolatot. A pszichiáter értette meg velem, hogy bár hoztam egy rossz döntést, írtam a chatre, ami velem történt, nem az én hibám. Hibásak a szüleim, mert a burok ellenére sem figyeltek rám eléggé, hibás a szolgáltató, aki nem lépett fel ez ellen a fertő ellen, de a leginkább az a férfi a hibás. Hiszen ha normális lelkületű ember lett volna, sosem jutunk idáig.

Évekig úgy éreztem, hogy tönkretettem a saját életem. Végül az ivással és a bulikkal majdnem sikerült is. Az abúzus végigkísérte a kamaszkorom, folyamatosan idősebb társaságban mozogtam ezután is, ahogy idősödtem én, a körülöttem levők is. 15-6 évesen már 40-esek között "forogtam". Bizarr módon egyszerre vonzódtam hozzájuk, és undorodtam tőlük. Az igazi erőszakot mégis egy kortársam követte el, azon a bizonyos bulin... Az agyam egyébként blokkolta az emlékeket. Csak a sós ízre emlékszem a számban, és nem tudom sperma-e vagy vér, mert vérzett a szám. Majd éles vágás, és csak a másnap reggel van meg, amikor hörögve okádok. A pszichiáterrel próbáltuk felszínre hozni a teljes emléket, hogy kiderüljön mi történt akkor, meddig jutott velem ez a "kedves ismerős", de nem állt össze a kép sosem. Csak reménykedni tudtam abban, hogy beérte ennyivel.

Azóta szerencsére normalizálódott az életem. 6 éve nem iszom, nem járok bulizni. A baráti köröm főként kortársakból áll, az erőszakról meséltem nekik, de a 12 éves kori abúzusról nekik sem. Valahol mélyen nyilván a mai napig szégyellem, hogy én provokáltam ki. De már ezredannyira sem, mint régen. Elkezdtem társat keresni, ez végül becsődölt, rajtam kívül álló okok miatt, de közben az, hogy itt becsukódott egy ajtó, másutt kinyitott egy ablakot. Egy olyan velem egykorú(!!!!!) fiúval keveredtem közelebbi kapcsolatba, akit 6 éve ismerek. 3 hete szexeltünk is. Hihetetlen boldogság volt érezni, hogy "fáj", és látni a vért. Megkaptam a választ az erőszakkal kapcsolatos kérdésemre. Annak az állatnak elég volt a szám. A szüzességem egy olyan emberrel vesztettem el, aki méltó volt rá. Aki szeret, aki becsül. Akinek én kincs vagyok, aki látja bennem azt a jót, amit én még mindig nem látok magamban, pedig nagyon próbálom. Néha másodpercekre már sikerült. Ha megállok a tükör előtt, akkor nem azt az ostoba, kitörni akaró 12 éves gyereket látom, aki önszántából sétál egy pedofil karjaiba, hanem a felnőtt, 27 éves Emily-t, aki megbékélt a múlttal, és a saját testével, és képes józanul is odaadni magát.

Még mindig őrjítően nehéz, nem akarok hazudni, de napról napra próbálkozom. Kis lépésekkel. Hosszú ideje gondolkozom azon is, hogy a szüleimnek (akikkel kb 5 éve ismét jó a kapcsolatom) el kéne mondanom, mi történt. De nem vagyok képes összetörni őket. Nem tudom elég erősek-e ahhoz, hogy kibírják az igazságot. Talán jobb, ha megtartom magamnak a titkomat.