Igyekszem röviden megírni a történetem, de röviden is hosszú lesz, mert nehéz volt az út idáig, 15 év történetét nem könnyű összefoglalni. Nem az abúzus leírására fogom helyezni a fókuszt. Ott kezdeném, hogy én már jól vagyok. Ez a jelen. 11 éves voltam és boldog, a mellem talán nőtt már pár milimétert akkoriban. Az első 11 évem felhőtlenül telt, aztán egy nap minden rombadőlt.

Váratlan haláleset miatt a szüleim vidékre utaztak, egyedül voltam otthon. A kutyám akkor pár napig kórházban volt, ha ő velem lett volna, akkor az eset nem történhetett volna meg, ő mindenkitől megvédett. Feltételezhető, hogy az elkövető kitervelte az egészet, mert tudta, hogy szülők és kutyánk sincs otthon, csak én, teljesen egyedül.

Magát az eseménysort nem fejteném ki részletesen, nem szeretném ha esetleg perverz beteg lelkű emberek a velem történt eseményen élvezkednének. Nagyanyám új élettársa volt, egy gusztustalan öregember, ösztönösen undorodtam tőle, de jól nevelt kislányként próbáltam minden felnőttnek megadni a tiszteletet.

Nem erőszakolt meg, csak "tilosba tévedt". Akkor ott szó szerint minden összedőlt. Nem tudtam mozdulni és nem tudtam megszólalni. Sokkot kaptam. Annyira hihetetlen volt, hogy ott álltam és velem történt az, amitől a szüleim annyira féltettek én meg azt hittem bolondok, hiszen ilyen történetek csak ritkán történnek és persze csak másokkal, velem soha nem történhet ilyen. Hiába hallottam ezerszer, hogy vigyázni kell magamra nagyon, ott akkor semmit sem tudtam csinálni, elmenekülni, kiabálni, mozdulni se. Csak álltam, mint egy élettelen tárgy. Tudtam, hogy ilyet csak felnőttek csinálnak felnőttekkel és csak akkor ha a mindkét felnőtt szeretné és tudtam, hogy én gyerek vagyok és ezt nem akarom. Annyira váratlan és minden előzmény nélküli volt. Nem értettem, hogy nem érti, az amit csinál undorító és miért csinálja velem, mikor én nem akarom. Emlékszem, hogy arra gondoltam, mi lehet a baj velem, hogy ezt csinálja, hogy miért nem látja, hogy én egy gyerek vagyok. Ő felnőtt. Közben gusztustalan dolgokat mondott, hányingerem volt és undorodtam. Remegtem úgy éreztem meg fogok fagyni. Ő meg rázott a két vállamnál fogva és beszélt valamit, de a gusztustalan dolgok mintha kikapcsolták volna a hallásomat. Üvöltötte, hogy azonnal hagyjam abba a sírást és nagyon fájt ahogy szorított és rázott. Ami az egészben a legszánalmasabb, hogy utána leültetett, hogy beszélgessünk, mintha házaspárok lennénk, miközben én egy szerencsétlen gyerek voltam, ő meg egy beteglelkű öregember. Miután elment csak bámultam magam a tükörben és úgy éreztem halott vagyok. Sokat tudnék írni arról az érzésről, de nem lehet olyan hasonlatot találni ami tökéletesen leírja. Úgy tapostak el, hogy tele voltam reménnyel, hogy szép az élet és még ki sem nőttem a földből szinte, és azt hittem esélyem se lesz már többé.

5 évig nem beszéltem erről senkinek. A szüleimnek azért nem mondtam el, mert apukám azonnal megölte volna ezt az embert és ő került volna börtönbe. Biztos voltam benne, hogy a mamámmal komoly baj lehet, hogy egy ennyire undorító emberbe lett szerelmes. Az 5 év alatt és utána is sok minden rossz történt, bántottam magam, hánytattam magam, gyakran elájultam, az orvosok nem találtak semmi szervi okot, fel se tudnám ma már sorolni. Megváltoztam, a szüleim azt hitték kamaszodom. Mikor elmeséltem 5 év múlva az anyukámnak, láttam, hogy beleroppan, hogy nem gondolt erre, hogy nem vette észre. Megígértettem vele még mielőtt elmondtam, hogy nem mondhatja el apának. Azonnal el akarta mondani, hogy ha hazaér kocsibaülnek és ... Könyörögtem, hogy ne, mert nekem szükségem van rájuk. Próbáltam úgy csinálni, mintha jól lennék. Nem voltam. Éreztem, hogy mindenben ott van ez az emlék valahol rejtve mélyen és hiányzott a régi önmagam. Tudtam, hogy más ember lennék, ha ez nem történt volna velem. Meg nem történtté akartam tenni az egészet, visszamenni és újraélni az életem a trauma nélkül. Nézegettem fényképeket, hogy milyen voltam és mennyire megváltoztam akkor, amikor hirtelen nem is csak felnőttem, hanem meghaltam belül és elvesztettem a feltétlen bizalmam a felnőttekben. Elkezdtem keresgélni a kiutat. A legnehezebb rész az volt, hogy fel kellett fognom, hogy ezt nem lehet meg nem történtté tenni és ez már örökre elkísér, bármikor eszembejuthat. Csak az nem mindegy, hogy jut eszembe. Nagyon sokszor idéztem fel a történteket, mert sok filmszakadás volt, és szerettem volna pontosan emlékezni mindenre. Elkezdtem erőltetni az emlékezést, de a fájdalom nem engedte. Sok könyvet olvastam, elkezdtem kutatni, hogy lesz valaki ilyen abberált és milyen terápiák vannak az áldozatoknak, sorolhatnám.

Rengetegszer mentem vissza az időben és éltem át újra az egészet. Keserves volt. Egyszer úgy idéztem fel, hogy odaálltam mostani felnőtt önmagamként a 11 éves önmagam és az elkövető mellé és végignéztem az eseményeket. Eleinte természetesen én is hibáztattam magam, és kerestem mi lehetett az, amivel ilyen jeleket küldtem felé, hogy ezt tegye velem. Teljes mértékben magamat okoltam az egészért, hogy biztos túl kedves voltam, nem kellett volna mosolyognom, mikor beengedtem a kapun, vagy az öltözékem volt a baj, vagy a hajam, stb. Egyszer a tömött villamoson pánikrohamot kaptam, mikor csak vén öregemberek álltak körülöttem és nem tudtam tartani tőlük a távolságot, hozzámpréselődtek úgy éreztem megfulladok. Arra gondoltam szembesülnöm kell azzal, akinek a hatása ennyire megnyomorítja a mindennapjaimat. Elkezdtem róla képeket keresni iwiwen, fel akartam teljesen bojgatni az elsüllyedt emléket, hogy megtaláljam a kiutat és szembesüljek azzal, amitől rettegtem és ami akaratomon kívűl bevillant néha. Szándékosan sokkoltam magam újra a képével. Nagyon nehéz volt. Jártam terápiára is. A pszichológusom azt mondta a nehezét megjártam már egyedül és milyen bátor vagyok. Volt egy idő, amikor azt éreztem jobban vagyok és már nincs rám olyan hatással, tudom kezelni és el tudom fogadni, hogy velem ez megtörtént. De rájöttem, hogy a jéghegy még mélyebb. Úgy éreztem, hogy az egész személyiségem és lényem része lett ez az abberált ember azzal amit tett velem. Nagyon intenzíven éltem meg a gyűlöletet és a haragot, nemcsak az elkövető, hanem saját magam, a szüleim és az egész emberiség irányába. Az egész folyamat legkeményebb része volt, mikor elkezdtem látni ezt az embert a sötétben. Láttam. Várt rám. Nézett. Pokoli volt. Nem bolondultam meg, csak az az időszak volt az igazi végső leszámolásom kezdete...

Sokáig azért nem beszéltem róla, mert nem akartam, hogy sajnáljanak, megbélyegezzenek, a hátam mögött rólam beszéljenek és nem éreztem, hogy bárki tudna segíteni rajtam. Nem akartam, hogy az embereket befolyásolja a velem való kapcsolatukban, hogy velem ez történt. Nem akartam, hogy ez jusson rólam eszükbe, hogy ez is eszükbe juthasson ha rám gondolnak. Nem akartam, hogy a viselkedésembe belemagyarázzák, hogy biztos a traumám miatt vagyok ilyen vagy amolyan. Nem akartam magamnak sem ezzel magyarázni a problémáimat. Pedig a legtöbb problémám oka ebben a feldolgozatlan estben rejtőzött sokáig. Mégsem kértem segítséget, mert nem akartam sajnálatot és féltem a rosszindulatú emberek reakcióitól. Gimiben volt egy felettem járó lány, akiről kiderült, hogy megerőszakolták, és a háta mögött, mindig vicc tárgya volt a többiek körében. Nem volt elég problémája, még a háta mögötti súgdolózással is meg kellett bírkóznia. Nincs felkészítve a társadalom az ilyen traumák kezelésére. Ha a környezetükben ilyen eset kitudódik, akkor futótűzként terjed pletykaként.

Nehéz volt elfogadni, ami történt, meggyászolni mindazt, amit elvesztettem és megbékélni azzal, akivé váltam. Nehéz volt megélni az érzéseket és fájdalmas. Nem érzem, hogy meg kéne bocsátanom. Nem haragszom, csak mélységes szánalmat érzek az összes ilyen beteg ember iránt. Ezek az emberek a társadalmunk legselejtesebb lényei, akik egy ártatlan védekezni képtelen naív gyermek iránt éreznek szexuális vonzalmat, akiket az izgat fel, hogy egy ilyen védtelen kisembert használnak és megnyomorítanak. Mélységesen szánom ezeket a nyomorult embereket. Jó lenne, ha olyan világban élnénk, ahol ezek a beteg emberek kaphatnának segítséget, még mielőtt kárt tesznek gyermekekben. Ha elindulhatnának a gyógyulás útján és saját traumáikat feldolgoznák még mielőtt elkövetnék a bűncselekményeket. Ne legyen több áldozat, forduljanak segítségért, amint tudatosul bennük, hogy beteg vágyaik vannak, és keressék meg a saját történetükben az okot, amitől ennyire beteggé és ennyire torz lelkűvé váltak! Az lenne a legjobb, ha igaz szeretettel, figyelemmel és gondoskodó érett szülők gyermekeként nőhetne fel minden ember a földön, hogy senkiből se válhasson ennyire nyomorult féreg, hogy gyermekeket bántalmaz, zaklat, molesztál, erőszakoskodik. Tudom, naív gondolat.

Az elején azt írtam, már jól vagyok. Ez nem igaz. Mióta olvastam a történeteiteket, nem vagyok jól. Nem a sajátom kísért, hanem a ti történeteitek és fájdalmatok, mindenkiét magamra vállalnám ha tehetném. Nem vagyok jól, mert ilyen világban élünk, hogy ilyen abberált emberek élnek köztünk és tesznek tönkre életeket. Ezek az emberek nem ilyennek születnek, ezt nem genetikailag öröklik, ezek ennyire selejtessé váltak valamitől a személyiségfejlődésük folyamán.

Jó lenne ha nem úgy kéne nevelnünk gyermekeinket, hogy rettegjenek, hanem minden gyermeknek megadatna, hogy egészséges családban, egészséges környezetben úgy nőjön fel, hogy egészséges lelkületű felnőtt váljon belőle, aki egy gyermek iránt nem szexuális vonzalmat érez, hanem a sajátjához hasonló szép gyermekkort kíván neki és cselekedeteivel is ehhez járul hozzá, szülőként, ismerősként, és idegenként egyaránt.

Mindenkinek, akit abúzus ért, és még nem dolgozta fel üzenem, hogy tartsatok ki, keressétek meg a kiutat és kérjetek segítséget! Ha az első pszichológusnak nem tudsz megnyílni, keress tovább! Hiába ajánlanak valakit, nem jó mindenkinek ugyanaz a szakember, ezért ha elsőre vagy másodikra nem találtad meg azt, akiben meg tudsz bízni és akitől el tudod fogadni a segítséget, keress tovább! Ne add fel, bízz magadban! Nem hagyhatod, hogy az egész életedre rányomja bélyegét a múltad! Sokan írjátok, én is azt éreztem, hogy meghaltam akkor. El kell kezdeni élni és felnőttként már csak mi saját magunk vagyunk felelősek a boldogságunkért. Tégy érte! Erős vagy! Öleld magadhoz sebzett gyermeki éned, sírj, éld meg a fájdalmat, értsd meg a benned zajló folyamatokat, gyászold meg amit elveszett. Fogadd el, békülj ki a múltaddal és nézz pozitívan a jövőbe, szeretettel.