Mint sokan mások, én is gondolkoztam rajta, leírjam-e a történetem. Ahogy olvastam a többiek történeteit, hálás lehetek, hogy engem nem ért komolyabb abúzus. Viszont ettől függetlenül fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a gyerekek, fiatalok szinte mindig ki vannak téve ezeknek a veszélyeknek. És a legenyhébb esetek is ki tudnak hatni az ember későbbi életére. Legtöbben azt gondoljuk, velünk ilyen nem eshet meg, pedig sajnos bárkivel megtörténhet...

Kislánykorom óta tartok a férfiaktól és bizalmatlan vagyok. Nekem is problémáim vannak az önbecsülésemmel. Csendes, visszahúzódó vagyok, ezért nem egyszer kiközösítettek, belémkötöttek mások. Ugyanakkor a szex nagyon kicsi korom óta érdekel, sokat maszturbáltam, amiért ha rajtakaptak leszidtak, amitől bűntudatom lett és szorongtam. Sokat fantáziáltam és le is rajzoltam szexjeleneteket, amiket nem tudom észrevettek-e a szüleim.

Nincsenek határozott emlékeim, de majdnem biztos vagyok benne, az itt olvasottak alapján, hogy valami oka van ennek. Több idősebb férfi rokonom is van, akiktől tartok a mai napig, de semmi konkrét nincs meg, hogy miért. Egy ködös emlékem van, hogy olyan 5-6 évesen szüleim barátainál voltunk látogatóban rövid időre. Egy nálam kicsivel idősebb fiú volt a családban, aki mindenáron meg akarta nézni a bugyim tartalmát, és mindezt úgy, hogy be akart zárkózni velem az ágyneműtartóba. Azt hiszem kiabáltam és sírtam, majd gyorsan távoztunk onnan.

A többi eset idősebb koromban történt. 15-16 éves koromban többször futottam bele szatírokba. Az egyik a Metro aluljáróban, egy nagyon forgalmas részen. Nem is hittem a szememnek. Fényes nappal, nyáron vártam a metrót, egyszercsak hátra fordultam, mert éreztem hogy valaki néz. Egy gusztustalan perverz tekintetű szakállas férfi játszadozott magával. Szerencsére viszonylag távol volt és a közelemben álltak mások is. Gyorsan elfordultam és úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Nem mertem visszafordulni. Máskor a villamosra vártam, azt éreztem, hogy valaki meglegyintette a fenekem. Azt hittem csak véletlen volt, mert elég nagy volt a tömeg. Aztán egyszer csak, mikor már ültem, elém állt egy férfi és rázogatta a nemi szervét nekem fejmagasságban. Ez annyira felháborított, hogy rákiabáltam, hogy azonnal tegye el vagy belerúgok úgy, hogy abban nem lesz köszönet. Erre mindenki odanézett. Persze gyorsan szégyenkezve elpakolt, majd leugrott a villamosról, amint megállt és még rám néztek furán, amiért kiabálok. De higgyétek el, ez a legjobb, amit ilyen esetben tehet az ember! Utána sokáig remegtem még az idegességtől.

Egy másik eset, amikor egyedül sétáltam. Egy futó fiú jött velem szembe. Azt gondoltam csak edz, de visszafordult és újra elfutott mellettem. Kicsit odébb pedig megvárt vigyorogva kezében a péniszét rángatva. Meglepett és megijesztett a dolog, de úgy tettem mintha nem érdekelne, és elsétáltam mellette. Történt még egy eset, ami számomra a legmegrázóbb volt. 16 évesen (még szűzen), éppen egy buliból jöttem haza egy lakóhelyemhez közeli szórakozóhelyről. A fal mellett hirtelen egy fura kapucnis alak tűnt fel. Elsétáltam mellette, próbáltam begyorsítani a lépéseimet, de már késő volt. Hátulról lenyomott a sárba, tehetetlenül próbáltam kapálózni, szabadulni miközben ő fogdosta a nemi szervem szerencsére csak ruhán keresztül. Hiába vergődtem, erősebb volt. Arra gondoltam, velem ez nem történhet meg, olyan volt, mintha egy filmet néznék. Magamon kívül voltam, káromkodtam és kiabáltam, sikítottam, ahogy tudtam. Hirtelen elengedett. Két alakot láttam bekanyarodni az utcába, azt hiszem ők ijesztették el. Szerencsém volt. Hazarohantam. Emlékszem utána sokáig nem mertem az emberek szemébe nézni, arra gondoltam, bárki lehetett, mert nem láttam az arcát. Megalázva éreztem magam, és egy ideig fájt is. Belegondoltam, milyen borzasztó lett volna, ha így vesztem el a szüzességem. Az öcsémnek elmondtam, és a barátnőimnek, de a szüleimnek nem mertem. Mert attól féltem, többet nem engednek el bulizni. Pedig utána hosszú ideig kedvem sem volt kimozdulni.

Azóta mindig figyelek kik vannak körülöttem. Mindig is bennem volt a félelem, a szüleim felkészítettek, hogy történnek ilyen dolgok, hogy elcsalják a gyerekeket, hogy vannak beteg emberek... De mégsem tudtak megvédeni. Jártam pszichológushoz egy ideig, kettőhöz, de valahogy nem tudom magam helyretenni. Fogalmam sincs, hogy ennek mélyen gyökerező gyerekkori trauma lehet-e az oka, vagy más, de próbálkozom. A párválasztásban eddig nem sok szerencsével jártam, vonzódom a sérült emberekhez, akik nem értékelnek. Nem tudom elhinni, hogy szeretnek, hogy szerethető vagyok, féltékenykedek, mindig megpróbálok megfelelni, alkalmazkodni. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy gyerekem legyen, pedig itt lenne az ideje. De valahogy nem tartom magam érettnek, mintha elakadtam volna... Fiatalabbnak is nézek ki a koromnál. Ami jó is lehetne, de számomra nem az. Mert senki nem vesz komolyan.