Az én történetem nem nagy dolog.Az én történetem kerek 10 éve kezdődött, talán pon0, ezért most ért meg bennem a gondolat, hogy beszéljek róla.Először.10 év után.15 éves voltam és az ágyamon feküdtem, amikor a nevelőapám odajött hozzám.Beszélgettünk.

Az én történetem 7 évvel ezelőtt kezdődött. A rokonaimnál voltam látogatóban. Élt és még él is ott egy férfi, aki aznap tönkretett engem. Mivel a feleségét nagyon szeretem gyakran jártam hozzájuk, ilyenkor minden alkalmat kihasznált, hogy hozzám érjen, bántalmazzon.

Sziasztok! Számomra megdöbbentő, hogy az esetek 99%-ában megúszta a zaklató, erőszaktevő. Nekem ma már két lányom van és tudom, mennyire fontos szülőként, hogy tudassuk a gyerekünkkel, mennyire fontos, hogy tudjanak határozott nemet mondani, ha valamit nem szeretnének, ha valami nem jó nekik.

Három éve, mikor megszületett a kisfiam, furcsán kezdtem viselkedni. Zavart, ha más pelenkázza, féltettem, még az apjától is, aki pedig egy angyal. Ez nem múlt el teljesen. Máig nagyon féltem, de igyekszem rajta úrrá lenni. Rossz álmok már nincsenek, de akkoriban gyakori volt - egészen bizarrak, például hogy én csalok el kisgyereket magammal.

Talán 13 éves lehettem az első alkalomkor. Apámnak volt egy kis bocija,elvittük legelni én meg Ő. A boci legelt,ő meg leült mellém. Megpuszilta az arcom,és azt mondta: Tudod kislányom,nagyon szeretlek,de ha anyádnak elmondod,elvágom a torkod! Nem értettem,csak aztán....... 

Gyerek voltam, óvodás. Sokszor látogattunk el keresztszüleimhez. Keresztapámnak van egy fia még az előző házasságából, ő tette velem amit tett. Mai napig tisztán emlékszem, felriadok, mozdulatok váltanak ki belőlem sírást és pánikszerű reakciót.

Az elveszett önértékelésem után nyomozva került elém barátnőm története… és jöttem rá, hogy jé, ilyen nekem is van! de már olyan rég kibékültem vele… Olvasva aztán a történeteket itt a honlapon, jöttem rá, hogy de hát akkor ez nem is olyan „természetes”, ami velem történt, és hogy valószínűleg ezekhez az élményekhez köthető az az önemésztő bizonytalanságom, amivel folytonosan lenullázom magamat, amivel érvénytelenítem a teljesítményeimet. 

Nem hibáztatok senkit. Nem azért írok, hogy kiderüljön a “családi titok”, hanem mert a mai napig kihatással van az életemre, a jelen párkapcsolatom rosszul működésére, a döntéseimre, az élethelyzeteim megítélésére és megélésére. Nem tudok férfiakban bízni, úgy érzem, hogy kihasználva vagyok, nem pedig szeretve. Ezért írom le történetemet, hogy végre kiadjam magamból a fájdalmat, és talán így lesz esélyem a múltat elengedni. 

A húszas éveimben éreztem először, hogy apám valami rosszat tehetett velem. Pszichológiát tanultam és olvastam, hogy intő jel, ha valakinek nincsenek gyerekkori emlékei. Nekem pedig nem voltak. Szinte semmi 14 éves korom előttről. De akkor azt mondta egy terapeuta, Ödipusz-komplexus. Kicsit még azt is éreztette velem, hogy feltűnési viszketegségem van. Visszaküldött a pokolba, pedig megnyílt egy ajtó, hogy kijöhessek belőle.

Ha visszagondolok a gyermekkoromra, mindvégig jelen volt az életemben a mellettem élő felnőtt által megteremtett „szexuális légkör”, szinte természetessé vált az évek alatt, hogy a szeretett bizalmasom, szeretett családtagom, édesapám „játékszere” voltam…

5-6 éves lehettem amikor a szokásos módon átmentem a közeli szomszédhoz játszani (sárga kazettás játékokkal). A fiú nálam kb 6-7 évvel idősebb, bementünk a szobájába majd mondta hogy várjak az ágyon. Elhúzta a függönyt majd bezárta a szobája ajtaját.

Én azt hiszem elég rég sikeresen túljutottam az engem ért traumán. Azért osztom meg, mert az én általam választott gyógyulási folyamatba a megosztás segített mindig. 7-8 éves lehettem mikor a bátyám megházasodott, Erdélyben tartotta az esküvőjét. Szüleimmel körülbelül 1 hetet töltöttünk kint egy olyan pár társaságában, akiket abban a hotelben ismertünk meg ahol az esküvő miatt megszálltunk. Emlékeimben nagyon jól éreztük magunkat.

Furcsa, hogy ide írok, én egy sokgyermekes férfi vagyok, akit évekkel ezelőtt elhagyott a felesége, és a mai napig nem értem, miért maradtam egyedül. A történeteket elolvasva, azt hiszem ma megértettem.

Apámról az első emlékem, hogy a gyerekszobában, az ágyamon ülünk. Középen apám, balra tőle én, jobbra pedig a bátyám. Arra kényszerít, hogy fel-le simogassuk szorongassuk neki és nem engedi hogy elvegyem a kezem. Bátyám akit sokat vert, és félt tőle, szót fogad, de én elakarok menni és sírok. Apám mondja, hogy nem érti miért sírok, ez teljesen normális. De azért legyen ez a mi titkunk anyának ne mondjuk el.

Nem volt különösebb előzménye. Az ágyán feküdtünk, iszogattunk. Az egyik pillanatban még a srácról beszélt aki tetszett neki, a másikban már a bugyimban matatott. Ellöktem, nevetett, és azt mondta: Bocs, a pia az oka. Elhittem.