Három éve, mikor megszületett a kisfiam, furcsán kezdtem viselkedni. Zavart, ha más pelenkázza, féltettem, még az apjától is, aki pedig egy angyal. Ez nem múlt el teljesen. Máig nagyon féltem, de igyekszem rajta úrrá lenni. Rossz álmok már nincsenek, de akkoriban gyakori volt - egészen bizarrak, például hogy én csalok el kisgyereket magammal.

Ez egészen odáig fajult, hogy már magamtól is féltettem a fiacskámat és belül iszonyatosan szenvedtem. Azt hittem, hogy "ennyi az egész", eltartott egy darabig, míg realizáltam, hogy a húszas éveim szexuális ámokfutása, a gyermekkori feltűnő érdeklődés a nemiség iránt, vagy az anatómiai csoda hogy nem volt szűzhártyám... talán ezek összekapcsolódnak. Talán ez lehetett az oka, hogy évekig nem találtam abnormálisnak a tényt, hogy 16 éves koromban egy 60 éves férfi tanárom biztatására levetkőztem, megengedtem, hogy asztalra fektessen és belém nyúljon, hogy elhittem neki, így majd könnyebben oldódom föl a fiúkkal, hogy elhittem neki, miattam csinálja az egészet.

Mi történt velem gyerekkoromban? Konkrét emlékeim máig nincsenek- azt hiszem, jobb is. Azt, hogy ki volt, pontosan tudom - és mint kiderült, nem vagyok vele egyedül. A felesége a válóper alatt kígyót-békát rákiáltott, többek között, hogy rám nem úgy nézett, mint egy gyerekre illik... A szüleim letudták azzal, hogy a kedves rokon bolond, csak a gyűlölet mondatja vele. Nos, attól tartok, nem.

A tudattalanom sokáig próbált kezdeni valamit az "egésszel": nem tudtam nemet mondani, lefeküdtem azzal is, akivel pedig nem akartam - és őrült hajszában újra és újra kerestem azt a helyzetet, amiben újra élhetem mindazt, ami velem történt. Hagytam, hogy használjanak és utána jöjjön az üresség és az undor. Undorodtam saját magamtól.

Egy jó terapeuta és a sok éves önismereti tapasztalat kellett, hogy végül helyet találjak ennek az egésznek az életemben. Mindent megteszek azért, hogy a gyermekem ne mehessen keresztül hasonlón és hogy tudja, nekem mindent elmondhat. Ezzel is gyógyulok.