Nem hibáztatok senkit. Nem azért írok, hogy kiderüljön a “családi titok”, hanem mert a mai napig kihatással van az életemre, a jelen párkapcsolatom rosszul működésére, a döntéseimre, az élethelyzeteim megítélésére és megélésére. Nem tudok férfiakban bízni, úgy érzem, hogy kihasználva vagyok, nem pedig szeretve. Ezért írom le történetemet, hogy végre kiadjam magamból a fájdalmat, és talán így lesz esélyem a múltat elengedni. 

11 éves voltam, nagylány lettem, menstruálni kezdtem. Apám orvos volt, betegségek, sérülések esetén mindig az ő feladata volt a gyógyítás. Szeretett, de depressziós lett és alkoholista. Anyám munkába menekült, magára csukta az ajtót, és amennyire lehetett kerülte a találkozást, konfrontálódást apámmal. Mi mást is tehetett volna, az alkoholizmussal szemben tehetetlenek vagyunk. Tehetetlen az, aki iszik és tehetetlenek a családtagok. Az alkohol megváltoztatta apámat. Az egykoron jókedvű személyiségű emberből egy megkeseredett depressziós valaki lett.

Nem tudom, hogy kezdődött. Az egész feladatként indult, anyám megbeszélte apámmal, hogy a “felvilágosítást” tegye meg. Ez a beszélgetés előttem történt, ő vállalta, anyám nem is gondolt semmit az egész mögé. És én szót fogadtam, mert egy gyereknek az a dolga, hogy szót fogadjon és jót feltételezzen. És én feltétel nélkül szerettem, és bíztam a szüleimben. Minden gyerek ezt teszi. Így tudunk túlélni és felnőni. Bíznunk kell, hisz kiszolgáltatottak vagyunk. Apám felvilágosított. Sokat beszélt, megkért, hogy vetkőzzek le, sok mindent elmagyarázott, biológiailag hogyan működik az emberi test. De valami elcsúszott, talán még nem is akkor, de akkor kezdődött. Mondta, hogy simogassam meg magam, amikor az nekem jólesik. És egy idő után egyre többször jött és “segített”. Megmutatta, hogyan kell. Aztán megmutatta, neki mi esik jól. Megkért, hogy a számmal elégítsem ki. Megtettem. Akkor fogtam fel, hogy ez nincs rendben. Ez túllép minden határon.

De már sokkal régebben kezdődött (az idő számomra zavaros, nem tudom, hogy mi mikor történt, csak azt, hogy ez egy hosszabb folyamat volt), már benne voltam, ez már a “mi titkunk” volt. Sok minden történt innenttől kezdve, volt közös kádban fürdés, és rendszeresen kielégítettem, amikor már mindenki más aludt. Emlékszem, mindig előre megbeszélte velem, melyik este “szexeljünk”. És én megtettem, nem tudom miért, de azt tudom, hogy féltem, nem mertem szólni és nem mertem ellenkezni és bűnösnek éreztem magam. Azt hittem, az én hibám, hogy ebbe belekerültem és nem láttam kiutat. Jó színész lettem. Senki nem látott rajtam semmi változást. És féltettem a húgomat, és inkább mentem, minthogy a húgomnak ezt meg kelljen tapasztalnia.

15 éves koromban külföldre kerültem 1 évre. Nem gondoltam senkire, a húgomra sem, csak mentem. Messze a családomtól. És amikor visszakerültem, már nem történt többet semmi abúzus. A húgomat később kérdeztem, nem nyúlt hozzá apám. Gondolom az az egy év, előhozta benne a lelkiismeretet, jót tett a távolság mindkettőnknek, és egy ujjal sem ért többet hozzám. Sajnos ettől még nem tudom elfelejteni vagy megbocsátani, nem is fogom soha.

18 éves voltam, amikor kiborultam és elmondtam. Anyám ekkor tudta meg, és többet nem engedte be apámat a házunkba. A következő 10 évben nem beszéltem vele egyszer sem. Utána már hajlandó voltam elmenni karácsonyi ebédmeghívásra. Több nem ment. Ekkor elkezdtem pszichológussal feldolgozni a történteket. Javaslatára 2 évvel később meglátogattam apámat, és beszéltem vele. Beszélgettem vele. Jó beszélgetés volt. 2 héttel később meghalt. Összeesett és egyszerűen meghalt. Talán csak erre várt. Nem bocsátottam meg, de elfogadtam, ami történt. Azt gondoltam, el tudom engedni a múltat. Megtörtént bár, de egyedi eset volt. 

És most? Most van két kislányom és egy férjem, aki által nagyon sokszor molesztálva éreztem magam. Ugyanazt a kört futottam le vele, mint gyerekként az apámmal. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, hisz gyesen voltam. Szükségem volt rá. És meg akartam felelni. Hiba volt, de ezen sem tudok most már változtatni. És most félek. A félelmeim és a kiszolgáltatottságérzésem miatt élem én meg a jelenlegi párkapcsolatomat rosszul. Nem a férjem hibája. Tudom, hogy ha nem lenne ilyen téren súlyos besérülésem, nem is élném meg molesztálásnak a mostani kapcsolatomat. Azt hiszem, még mindig nem szabadultam a múlttól. És nem akarok félni, nem akarok rosszat feltételezni, tudom, hogy a férjem nem az apám. De nem tudom, hogy tudok-e bízni még valaha valakiben ebben az életben. De talán nem is kell. Nem tudom. Egy külföldi mondás szerint “jó dolog bízni, még jobb kontrollálni”. 

Mennyi szomorú élettörténet van ezen az oldalon.