Órák óta olvasgatom ezeket a történeteket, valamiért foglalkoztat a téma, pedig tudtommal nem voltam abúzus áldozata, és nincs is okom azt sejteni, hogy csak elástam a történteket a tudatalattimba.

Tanárnak tanulok, és sokszor gondolkodom el azon, hogy a statisztikákat elnézve biztosan lesz a tanítványaim között olyan gyerek, akinek segítségre lesz szüksége. Vajon fölismerem-e a helyzetet, vajon tudom-e éreztetni a gyerekekkel, hogy fordulhatnak hozzám, és vajon mit tennék? És nemcsak a felnőttek által bántalmazott gyerekek aggasztanak. Emlékszem, ahogy körülbelül hatodiktól kezdve a fiú osztálytársaim "megkergültek". Alapvetően ők is csak gyerekek, és nehéz időszak lehet számukra a hormontúltengéses kamaszkor, ezért nem hibáztatom őket. De az nem volt normális helyzet, hogy lényegében állandó szünetbeli tevékenységük volt a korán érő osztálytársnőim tapizása. A legrosszabb benne a tanárok szemhunyása volt az egész felett. A szexualitást tabuként kezelte a legtöbbjük, az osztályfőnökünk szemében megregulázandó kölykök voltunk ekkor is csak. Lehetne legyinteni felette, hogy nem is történt semmi komoly dolog, de szerintem az nagyon nem tesz jót egy lány önértékelésének, ha azt tanulja meg, hogy természetes dolog, ha a fiúk tapizzák. Lényegében a saját teste felett nem rendelkezhet ilyenkor! Hová vezet az, ha hozzászokik ehhez az érzéshez? A másik oldalról meg: a fiúk megtanulják, hogy ezt szabad.

Egy saját élményem van ezzel kapcsolatban. Osztálykirándulás, élményfürdő. Hirtelen én lettem a fiúk érdeklődésének a középpontjában, mert a "jobb csajok" nem fürödtek, valószínűleg éppen meg volt nekik. Engem általában óvott a stréber-címke, ekkor azonban nem. Ültünk a barátnőmmel a pezsgőfürdőben, majd két osztálytársam odaúszott "Jöttünk puncizni!" felkiáltással. Később lényegében fogócskáztunk a vízben (még több fiú csatlakozott), s az egyikük alámerülve lerántotta a fürdőbugyimat. Diadalmas "Láttam! láttam!" üvöltéssel bukott fel a víz alól. Ezek semmiségek azokhoz képest, amiket itt olvastam. Leginkább amiatt a furcsa érzés miatt írom le mégis, amit akkor éreztem: kényelmetlen volt az egész helyzet, de közben jólesett, hogy én vagyok a figyelem középpontjában, hogy szépnek tartanak a fiúk, mert nem ezt szoktam meg. Néha megfordul a fejemben, hogy ha kevésbé vagyok szerencsés, akkor ez az érzés milyen számomra káros dolgokba vitt volna bele. Például mi mindent hagytam volna egy félreeső helyen, és mi mindent mertek volna a fiúk megtenni, ha teljesen nyilvánosan is ennyire szemtelenek voltak. És mi minden történhetett az osztálytársnőimmel, amikről nem tudok semmit?!

Sokszor hallani azt, hogy a lány is akarta, vagy illegette magát, vagy a mai tizenéves lányok úgy öltözködnek, mint a kurvák, a buta kis ribiket nem kell sajnálni... Attól, hogy akár felnőtt nőnek néznek ki 14 éves lányok, attól még 14 éves lányok maradnak rengeteg megfelelési kényszerrel, ami számukra káros dolgokba is beleviheti őket. A felnőttek felelőssége ezt tudni, és tenni valamit. Például a tanáré. Eszembe jut az osztályfőnököm egy megalázó mondata. Tájékoztató osztálykirándulásról: "Nem akarunk kevesebben visszajönni, de többen sem! Hallottad te is, Bettikém?" Talán Betti nem figyelt éppen eléggé oda, talán csak jó példa volt, hiszen már pasizott! (Az akkori kicsit idősebb barátjával ma házasok, és 3 gyerekük van, szóval még csak nem is kalandozott sokat.) A tanárnő részéről semmiképpen nem a segítő szándék nyilvánult meg, semmiképpen nem az, hogy hozzá fordulhatnánk, ha például úgy érezzük, hogy szexuálisan zaklatnak. Helyette szinte kimondta: "Az osztály kurvája vagy lányom!"

A közeget szerettem volna érzékeltetni, azt amiben nem csoda, ha rejtve maradnak kimondandó dolgok. Remélem én majd tanárként tudok tenni valamit, ha kell, és nem kényszerülök olyan kompromisszumra, mint amit itt az egyik történetben olvastam.

Ui.: Eszembe jutott egy korábbi egyetemi szaktársnőm. Valószínűleg viszonya volt (?) az egyik oktatónkkal (kb. 55-60 éves). Persze itt felnőtt emberekről van szó, de utólag jól látszik, ahogyan kiépítette a karizmatikus oktató maga köré a bizalmi társaságát (én is tagja voltam), akikkel órák után beült sörözni, kötődést alakított ki a keleti bölcseleti tanításával (kötelező ölelések!), bepróbálkozott több lánynál is, míg végül talált valakit. Sajnáltam a lányt, próbáltam segíteni neki, de mivel nem beszélt őszintén arról, hogy mi is volt köztük, így ez nem sikerült. Később tudtam meg, hogy a lánynak már a középiskolás irodalomtanárával is viszonya lehetett, legalábbis közel álltak egymáshoz. Akkor viszont még nem volt felnőtt. Nem tudom, hogy mi történhetett vele még korábban.

Elnézést a bőbeszédűségért, de fontos azt is tudni, hogy ha velünk nem is történt abúzus, attól az még itt van hozzánk közel. Hány felejteni próbáló ember lehet az ismerőseim között?