Nagyon jó, hogy a humorotok megmaradt! Ági, Május jót nevettem a dühöngésről szóló párbeszédeteken, de komolyra fordítva a szót: Május, a pszichológus sem mindent tudó, lehet, hogy azért nem adott időpontot, mert ő sem tud a helyzettel mit kezdeni és időre van szüksége. Vagy lehet az is, hogy ez egy módszer a részéről, hogy végre próbálj meg a saját lábadra állni. Tudod, mint amikor kilökik a fiókát a fészekből, hogy próbáljon meg egyedül is repülni. Ahhoz, hogy megtanuljon, el kell kezdeni valamikor. Elképzelhető, hogy alkalmasnak tart már Téged erre. Az is lehet, hogy nem érzékel Téged, nincs meg a megfelelő empatikus képessége ehhez a területhez. Persze csak úgy tudsz választ kapni, ha a miértjeidet megkérdezed Tőle. Ehhez viszont el kell hozzá menni, türelemmel várni. Lehet, hogy a türelmet kell most gyakorolnod, azért, hogy magaddal szemben is türelmes és elfogadó tudjál lenni.
Mesélek a terápiámról: Több szakembert megjártam, fogalmam sem volt arról, hogy mi bajom lehet. Elmentem néhány alkalommal egy pszichiáter nőhöz, elmondtam neki, hogy kicsúszott a talaj a lábam alól, olyan dolgokat művelek, ami nem fér bele az értékrendembe, olyan mintha nem lennék ura a testemnek, nem tudok normálisan gondolkodni stb. Ha visszagondolok erre az időszakomra, ugyanezt mondom a mai fejemmel is az akkori önmagamról. Nem látott rajtam semmi különöset és azt sem mondta, hogy később menjek vissza hozzá. Aztán más módon sokat dolgoztam magamon, ennek hatására feljött a gyerekkori traumám. Zajlott az emlékbetörés papírforma szerinti menete (ezeket a kifejezéseket akkor még nem ismertem). Visszamentem a pszichiáter nőhöz azzal, hogy történt velem gyerekkoromban egy olyan valami, amivel ha most idejönne hozzám egy kisgyerek és elmondaná, hogy ez történt vele nem tudnék mit kezdeni. Akkor kibeszéltetett, amiért rendkívül hálás vagyok neki, de ennyi. Utána utamra bocsátott, azt sugallva, hogy nincs semmi bajom. De hát volt, majd meg haltam… az életem romokban volt. Néhány próbát tettem még, hogy kéretlenül odamentem (megjegyzem mindig fizetős magánrendelésekre mentem), de ezen alkalmakkor elég fura ötletei voltak. Pl., hogy nem az lehet a bajom, hogy szeretnék egy harmadik gyereket? Mondtam neki: „Doktornő, jelen állapotomban még magamért sem tudok felelősséget vállalni, nem még egy gyerekért!” Az abúzusról, ha jól emlékszem többet nem is beszéltünk. Ezért azt gondoltam, hogy ez lényegtelen. Aztán amikor már a párkapcsolatom terén is kaotikussá vált az életem elmentünk egy másik pszichiáterhez párterápiára, ő egy férfi, akit a férjem talált. Egy melegszívű lélek, akinél végre hosszú idő után azt érezhettem, hogy ember vagyok, értékes ember. Ezt nem mondta szavakkal, egyszerűen csak éreztem. Az abúzusról tudott ő is, de különösebben nem foglalkozott vele. Vagy így utólag visszagondolva azt is mondhatnám, hogy kerülte a témát. Kapcsolatunk a férjemmel megújult, sokkal bensőségesebb lett, ezért mi és a pszichiáter sem éreztük már szükségét annak, hogy odajárjunk. A rosszulléteim, a szélsőséges hangulatingadozásaim mindezek ellenére nem szűntek meg.
Egyszer az interneten néztem egy Csernus által tartott előadás felvételét, ahol szóba került a szexuális abúzus, magát a szót akkor hallottam életemben először. Akkor úgy éreztem, hogy el kell hozzá mennem. Nem konkrétan az abúzussal mentem, mert akkor még nem tudtam, hogy valójában mi lehet a problémám gyökere, de azért azt is elmondtam neki. Kitárulkoztam, nem kellett köröket futni, ismerkedni, úgy voltam vele, hogy nincs veszíteni valóm. Az ülés alatt normális volt velem, a végén megkérdezte, hogy tudja-e a férjem, hogy ott vagyok, és ha igen akkor eljönne-e velem hozzá? Mondtam, hogy bizonyára megtenné, így egy hét múlva mentünk a férjemmel. A maga ismert eszközeivel mindkettőnket felváltva próbált kimozdítani a komfortzónánkból, a férjemet nem tudta, mert ő tisztában van magával, a gyengeségeivel, erősségeivel, így ő végighallgatta, amivel egyetértett konstatálta, amivel nem ellentmondott, vagy ha úgy látta jónak ráhagyta. Én a vége felé kibillentett, elkezdtem sírni, akkor elkezdett velem üvölteni, megalázó módon beszélni. Amit az előző alkalommal őszintén bizalommal elmondtam neki ordenáré módon rám olvasta. Összeomlottam, azt mondta, hogy ha kell, hívja a mentőt és elvitet a pszichiátriára. Bepánikoltam, mozdulni sem bírtam, hang nem jött ki a torkomon, legalábbis én ezt így éltem meg. Később haragudtam a férjemre, hogy miért nem védett meg. Ő azt mondta, hogy ismerve Csernust ő inkább komikusnak, mint félelmetesnek tartotta, csak mosolygott rajta magában, nem gondolta, hogy én ezt traumaként élem meg, mert addigra már megszokta az állandó sírásaimat, hisztijeimet. Nem értette, hogy gondolok olyat, hogy engem csak úgy el lehet vitetni? (Azt azért tudni kell az egészhez, hogy gyerekkoromban egy fogorvos is elkövetett ellenem abúzust, Csernusnál volt erről emlékbetőrésem.) Úgy mentem ki a rendelőjéből, mint akit agyonvertek, megszégyenülten, megalázva éreztem magam. A végén a férjem megkérdezte tőle, hogy a gyerekkori abúzusomban van-e köze az állapotomhoz, azt mondta, hogy nincs. Ekkor végleg magamra maradtam a traumáimmal.
Ezután még rosszabbul lettem (rémálmok, pánikrohamok, sírógörcsök stb.), ez ment így vagy két hétig, hogy már alig bírtam felkelni, dolgozni menni. Akkor a férjem mondta, hogy csináljunk valamint, mert tehetetlennek érzi magát, szerinte menjek vissza a másik pszichiáterhez, akihez párterápiára jártunk. Nem mertem egyedül elmenni és a rendelőbe sem mertem egyedül bemenni, pedig korábban az életem során szinte mindent önként, önállóan egyedül intéztem. Bekísért a férjem és zokogások közepette próbáltam elmondani, hogy mi történt. Sok idő kellett még megnyugodtam és biztonságban éreztem magam, addig kértem a férjemet, hogy maradjon bent velem. Akkor már majdnem bizonyos voltam, hogy az abúzus miatt vagyok olyan állapotban, ezért azt kérdeztem a pszichiátertől, hogy konkrétan ebben tud-e segíteni nekem, azt válaszolta, hogy igen. Tulajdonképpen akkor kezdődött a gyógyításom. (A gyógyulásom már hamarabb…).
Csernusról még annyit, hogy olyan indulatot váltott ki belőlem, ami átkattintott valamit a fejemben. Amikor mentünk hazafelé a zokogások közepette csak annyit tudtam mondani, hogy velem senki nem tehet ilyet többet, én még egyszer nem leszek áldozat! Persze ettől azért még ma is úgy gondolom, hogy amit csinált azt kb. úgy tudnám jellemezni, hogy a műtét ugyan sikerült csak bent felejtette a törlőkendőt. Nem tudom, hogy ha nincs elég bátorságom visszamenni a másik szakemberhez vagy, ha nincs a férjem, akkor mi lett volna… Bennem leginkább a másik emberért vállalt felelősség kérdését vetette fel ez az eset. Mármint, hogy saját magamért csak én vállalhatok felelősséget, másra ezt nem háríthatom, mert felnőtt vagyok. Másra hárítani életveszélyes!
Sok idő kellett hozzá, amíg elhittem, hogy nem beszélhet velem még egy orvos sem kénye, kedve szerint, és ha ezt megteszi, akkor nem csak jogom, de kötelességem is hogy kiálljak magamért és tényleg nem zárhatnak be csak úgy stb.
Ezután találtam rá a honlapra, és Titeket olvasva összeállt a kép! Ezután már célirányosan tettem, amit jónak láttam a jól létem, a valódi, felelősségteljes felnőtté válásom érdekében.
Összességében, miután szembe mertem nézni magammal, azután kezdett kitisztulni a kép. Mondjuk közben ezerszer „meghaltam”. Amikor már tiszta képet láttam magamról és azt elfogadtam, vagyis elfogadtam magamat, akkor már segítség nélkül is tudtam, hogy mit kell tennem.
Köszönöm, hogy ezt megoszthatom Veletek!
a párnás storyra emlékeztem, mert bocsánat, de én ezen akkor is kacagtam egyet. Nagyon vizuális vagyok.
És a papírlesöprős is...
Témaindító
