Új áldozat és pszichológus kapcsolat

Május ez a lényeg, hogy ezt érzed.

Május, ezek csak szavak, hogy dolgozik rajtam a pszichológus, vagy velem. Azon "dolgozunk" együtt, hogy értsem a bennem zajló folyamatokat. Ez azt jelenti, hogy mi is beszélgetünk. De azóta, hogy régen jártam 20 éve terápiába, látom, hogy fejlődött itt is a "technika". Szóval az, hogy meg lehet jeleníteni a belső gyereket, szülőt ilyesmi. Most meg nem mondom, hogy csinálja, de olyan dolgokat mondat ki velem, hogy csak nézek, hogy ezt én most én mondom..?

Május írta: Jókat írtok. Csak azért csalódott vagyok, ezt a pszichiáteres dolgot némileg lepattintásnak érzem, és el se tudom képzelni, mit mondanék egy pszichiáternek, amikor a múltam miatt csak menekülnék tőlük. Amúgy is nagy manipulátorok, és mániájuk a gyógyszer.
Megkérdeztem a pszichológust, meddig fogok járni hozzá, azt mondta, ez nincs így megkötve, amíg szükségesnek látjuk. És most a szünetben is mennem kellene, az evés miatt, mert aggódik. Az aggódik szótól rossz érzéseim vannak, anyám folyton aggódott miattam, de azért hagyta, hogy bántsanak.
A kötetlenben reagálok a karácsonyra.

Ez elgondolkodtatott. Amikor nálam került szóba a pszichiáter, akkor nekem az kimondottan jól esett, mert láttam a pszichológusomon, hogy aggódott. És ez engem nagyon meghatott. Értem nem szoktak aggódni, mindenki azt hiszi, hogy én erős vagyok és nem szorulok támogatásra sohasem.
Meg hát akármilyen pszichiáterhez én sem esnék be, most sem, pozitív tapasztalat után sem. Ha ő felkínálja, hogy elmegy veled egy kollégájához, akit ezek szerint ismer és bízik benne, hát azt szerintem ne hagyd ki. Bízd a pszichiáterre, hogy döntse el, mire van szükséged. Azt meg utána te döntöd el, hogy vállalod-e. Nem kötelező.
Azt akartam még mondani, hogy én nagyon megkedveltem a pszichiáteremet. Ritkán találkozunk, de mindig segít, mindig ad valamit, hozzátesz valamit a nem gyógyszeres részhez is. Ilyenek is vannak, nem csak a gyógyszermániások.

pipacs írta: Ez elgondolkodtatott. Amikor nálam került szóba a pszichiáter, akkor nekem az kimondottan jól esett, mert láttam a pszichológusomon, hogy aggódott. És ez engem nagyon meghatott. Értem nem szoktak aggódni, mindenki azt hiszi, hogy én erős vagyok és nem szorulok támogatásra sohasem.
Meg hát akármilyen pszichiáterhez én sem esnék be, most sem, pozitív tapasztalat után sem. Ha ő felkínálja, hogy elmegy veled egy kollégájához, akit ezek szerint ismer és bízik benne, hát azt szerintem ne hagyd ki. Bízd a pszichiáterre, hogy döntse el, mire van szükséged. Azt meg utána te döntöd el, hogy vállalod-e. Nem kötelező.
Azt akartam még mondani, hogy én nagyon megkedveltem a pszichiáteremet. Ritkán találkozunk, de mindig segít, mindig ad valamit, hozzátesz valamit a nem gyógyszeres részhez is. Ilyenek is vannak, nem csak a gyógyszermániások.

Köszönöm
Tudom, milyen az, ha a világ azt gondolja az emberről, hogy ő erős és nem szorul támogatásra. Szerintem én is ilyennek látszom. Ez megint valami közös abúzusos örökség lehet. Hogy annak, ami kifelé látszik, semmi köze ahhoz, ami belül van...
Egy kicsit félreérthetően fogalmaztam. Szóval a legjobb barátnőmnek is elmondtam az abúzust, meg hogy miket csinálok magammal, és ő ajánlotta fel, hogy elkísér egy pszichiáter kollégájához, pláne, ha a pszichológus is ezt mondta.
Amúgy ha őszinte vagyok, tudom, hogy a pszichológusom a lelkét kiteszi értem, de ezt sose tudnám neki bevallani, hogy annyira gondoskodó velem, és mindent megtesz értem, amit a keretek engednek. Néha azon túl is. Csak én vagyok rettenetesen gyanakvó, én gondolom mindig azt, hogy a jó szándék mögött valami aljasság készül, én vagyok mindig ugrásra kész, hogy mikor fog bántani és becsapni. Most, hogy ezt leírtam, egészen olyan, mintha a gyerekkori dolgokról írnék, azok is így működnek.

Ez érdekes új közös, rólam is mindig azt mondják, hogy erős vagyok. Tényleg úgy néz ki kívülről. Pedig olyan jó néha megmutatni annak, aki igazán szeret, hogy gyengék vagyunk, hogy van olyan, aki mellett nem kell erősnek látszani.

Megosztási mániám van, ne haragudjatok.

Nekem az a gondom, hogy a pszichológusnál legtöbbször nem tudok úgy viselkedni és beszélni, mint egy felnőtt ember, hanem mint egy dacos kisgyerek. Szokta is mondani, hogy most már felnőtt ember vagyok, én döntök az életemről, néha ettől megkönnyebbülök, de meg is szoktam sértődni, hogy mondhat ilyet, túl nagyok az elvárásai, nem tudok ennek megfelelni. Néha meg úgy beszél velem, mint egy kisgyerekkel, aki nem bír el bizonyos dolgokat. Ha a munkámról van szó, akkor teljesen felnőtt vagyok, szakértelemmel meg biztos tudással, de ha másról, akkor átmegyek kisgyerekbe, nem direkt, egyszer csak visszacsúszom, nem értem.

És arra is szoktam gondolni, hogy nem volna szabad a múltról beszélgetnünk, mert attól menthetetlenül rossz érzéseim keletkeznek, egyszer csak benne vagyok megint a múltban, szóval nekem a terápiában keletkeznek rossz érzéseim a pszichológus miatt. És nem tudom, nem árt-e nekem, ha a múltról beszélnünk, szóval nem tudom, fel kell-e hánytorgatni a múltat, visz-e az előrébb.
Ma kellene mennem, de épp három nagy konfliktus van köztünk, amiről szerinte beszélni kell, én meg nagyon félek beszélni róla, mert attól tartok, szakítás lesz a vége, de azt is érzem, ha ezeket nem beszéljük meg, nem mehet tovább a közös életünk. Amúgy meg nem nagyon vagyok konfliktusos ember szerintem, de vele eléggé igen.

És arra vágyom, hogy egy reggel felébredek, és minden JÓ. Hogy elmúltak a rossz érzések, a rossz gondolatok, hogy tudok úgy élni, mint bárki más, hogy nem kell többet gyötrődni meg küzdeni, és csak úgy egyszerűen JÓ, bűntudat meg szégyen meg szorongás nélkül. Ha tudjátok a "receptet", nagyon hálás lennék érte!

Szia Május!

A másik topikban is írtam Neked hasonló témában, de valamiért elveszett... Úgyhogy megpróbálom ide is leírni.
Amit írsz, kísértetiesen hasonlít néhány pontban az én esetemhez. Sokáig jártam úgy Dokihoz, hogy mindenről beszéltem, csak épp arról nem, amiről kellene. Ugyanígy voltam, hogy a gyerekkoromról egy dacos kiskölyökként beszéltem, a sértettségemről, amit anyukám okozott a maga fura módján, az apám által adott sebekről és így tovább. Ez így ment egy évig, aztán fél évig nem is mentem. De rájöttem, így soha nem lehet olyan életem, amilyet szeretnék, pontosabban én magam soha nem leszek olyan, amilyen igazából szerettem volna lenni. Az állandó önbizalomhiány, fékbehúzások nélkül élni.
Az első egy évet ettől függetlenül sem tartom feleslegesnek, hisz valahol ez vezetett el oda, hogy képes voltam kimondani a Dokinak. Láttam, hogy bízhatok benne és ha elmondom, segíteni fog nekem.
Engem igazán talán két ember ismer, a Dokim és a férjem. Utóbbi is néha tévúton jár. Ezzel talán sokan így vagyunk, sőt, talán mindenki. Hisz azt tanultuk meg, ha terelünk és hallgatunk, az megvéd minket. De nagyon jó megtapasztalni, hogy legalább egy ember van, aki tényleg ismer és akinek tényleg mindent el lehet mondani.
Amúgy szóban Dokinak beszéltem egyedül, ami rémes volt... A részleteket nagyon nehezen mondtam el, szégyelltem magam, mocskos voltam akkor és ott. Azóta sem mondom szóban senkinek, írásban jobban megy.
És amit még mindenképp szerettem volna mondani Neked, hogy amíg én is dacos voltam és olykor meg is sértődtem a Dokira, nem volt olyan jó a terápia. Szerintem a Doki érezte rajtam, hogy olyan úton vagyunk, ami nem a tényleges problémára összpontosít. Amióta nyíltak a lapjaink, azóta érzem, hogy konkrétabb segítséget kapok.
Én is vágyom rá, hogy ne legyen ez az egész, ne kelljen vele foglalkoznom. Próbáltam is, de csak visszatér mindig és rosszabb formában, mint volt. Rájöttem, hogy vagy rászánom az időt és az energiám is belerakom, vagy nem tudok a célom felé haladni soha. És valahol utálom, mert lehetne minden más, lehetnék "normális" ember, akit nem bántott egy perverz vén állat, nem kellene nekem vinni a terhet. Akár jobb állásom, jobb életem is lehetne, ki tudja. Ezt gyűlölöm és dühös vagyok miatta. De tudom, ezen is dolgoznom kell...
Sajnos a receptet nem tudom, én is elég kezdő vagyok a magam dühös sértettségével... Dokim azt mondja, olyan ez az egész feldolgozás, mint a gyász. Beszélni kell sokat, én ezt a feladatot kaptam terápián. Szerintem próbáld meg szakaszosan csinálni, hátha úgy jobb és ha sok, akkor mond meg, hogy később folytatod. De lehet butaság, amit írtam...

Mokka írta: Szia Május!

A másik topikban is írtam Neked hasonló témában, de valamiért elveszett... Úgyhogy megpróbálom ide is leírni.
Amit írsz, kísértetiesen hasonlít néhány pontban az én esetemhez. Sokáig jártam úgy Dokihoz, hogy mindenről beszéltem, csak épp arról nem, amiről kellene. Ugyanígy voltam, hogy a gyerekkoromról egy dacos kiskölyökként beszéltem, a sértettségemről, amit anyukám okozott a maga fura módján, az apám által adott sebekről és így tovább. Ez így ment egy évig, aztán fél évig nem is mentem. De rájöttem, így soha nem lehet olyan életem, amilyet szeretnék, pontosabban én magam soha nem leszek olyan, amilyen igazából szerettem volna lenni. Az állandó önbizalomhiány, fékbehúzások nélkül élni.
Az első egy évet ettől függetlenül sem tartom feleslegesnek, hisz valahol ez vezetett el oda, hogy képes voltam kimondani a Dokinak. Láttam, hogy bízhatok benne és ha elmondom, segíteni fog nekem.
Engem igazán talán két ember ismer, a Dokim és a férjem. Utóbbi is néha tévúton jár. Ezzel talán sokan így vagyunk, sőt, talán mindenki. Hisz azt tanultuk meg, ha terelünk és hallgatunk, az megvéd minket. De nagyon jó megtapasztalni, hogy legalább egy ember van, aki tényleg ismer és akinek tényleg mindent el lehet mondani.
Amúgy szóban Dokinak beszéltem egyedül, ami rémes volt... A részleteket nagyon nehezen mondtam el, szégyelltem magam, mocskos voltam akkor és ott. Azóta sem mondom szóban senkinek, írásban jobban megy.
És amit még mindenképp szerettem volna mondani Neked, hogy amíg én is dacos voltam és olykor meg is sértődtem a Dokira, nem volt olyan jó a terápia. Szerintem a Doki érezte rajtam, hogy olyan úton vagyunk, ami nem a tényleges problémára összpontosít. Amióta nyíltak a lapjaink, azóta érzem, hogy konkrétabb segítséget kapok.
Én is vágyom rá, hogy ne legyen ez az egész, ne kelljen vele foglalkoznom. Próbáltam is, de csak visszatér mindig és rosszabb formában, mint volt. Rájöttem, hogy vagy rászánom az időt és az energiám is belerakom, vagy nem tudok a célom felé haladni soha. És valahol utálom, mert lehetne minden más, lehetnék "normális" ember, akit nem bántott egy perverz vén állat, nem kellene nekem vinni a terhet. Akár jobb állásom, jobb életem is lehetne, ki tudja. Ezt gyűlölöm és dühös vagyok miatta. De tudom, ezen is dolgoznom kell...
Sajnos a receptet nem tudom, én is elég kezdő vagyok a magam dühös sértettségével... Dokim azt mondja, olyan ez az egés z feldolgozás, mint a gyász. Beszélni kell sokat, én ezt a feladatot kaptam terápián. Szerintem próbáld meg szakaszosan csinálni, hátha úgy jobb és ha sok, akkor mond meg, hogy később folytatod. De lehet butaság, amit írtam...

Dehogy butaság!
Én kicsit szeretek is dacos kisgyerek lenni a pszichológusnál, mert jól veszi, komolyan veszi, megbékít, és nekem sosem volt részem ilyenben gyerekkoromban. Szinte olyan, hogy bepótol dolgokat, amik kimaradtak az életemből. Mondjuk szokott néha kicsit szigorú is lenni, azt annyira nem szoktam szeretni. Az önpusztításban például nem túl engedékeny...
Ma megbeszéltük, hogy majd mondom, amit szeretnék, amikor tudom, mert találkozunk a jövő héten is, meg utána is - és én ettől megnyugodtam, mert mindig attól félek, hogy ellök, elküld, és ő ezek szerint tudja ezt.

Abban is igazad van, hogy ez az egész mocsokság mindig visszatér, mindenféle aljas módon, rejtett utakon, és most kezdem látni, hogy az elmúlt egész életem szinte egy állandó "visszatérés" szorongásban, betegségekben, önpusztításban, bizalmatlanságban és félelemben, hogy mindjárt valami nagy baj fog történni.

A gyász is találó. Egyre többet gondolok arra, hogy mi minden lehettem volna, mennyi jóból kimaradtam és lemaradtam az életben, mert "az" történt velem. Ilyenkor mindig szomorú leszek, hogy elment mellettem az élet.

Amúgy ez az egész annyira szörnyen igazságtalan, hogy nekem ezzel kell élnem, hogy az csinálta velem "azt", akinek szeretnie és védenie kellett volna, akire felnéztem egész életemben, és aki sokszor jó volt hozzám. Sokkal könnyebb lenne, ha mindig gonosz lett volna.

Találkoztam másodszor is az új pszichológusnőmmel. Amikor kijöttem tőle, úgy éreztem, mintha 20 kilóval könnyebb lennék és felhőkön járnék. Azt nem értem csak, hogy a tükörben miért nem látszik? ))

kv írta: Találkoztam másodszor is az új pszichológusnőmmel. Amikor kijöttem tőle, úgy éreztem, mintha 20 kilóval könnyebb lennék és felhőkön járnék. Azt nem értem csak, hogy a tükörben miért nem látszik? ))

Majd fog! És az se utolsó, ha az ember befelé könnyebb 20 kilóval.

Talán ha már tudat alatt se akarom magam elrejteni az úszógumijaim alá.

Tegnap, hosszú idő után találkoztam a pszichológusommal, madarat lehet velem fogatni.

Én most néztem meg a naptáram. Ah. még három hét...szerencse h vizsgaidőszak van. Bár nem mintha tanulnék.

Mara és nem kérdezted meg tőle, hogy nem javasol-e újabb pszichológust, akihez tudnál járni időnként?

KV nem is tudtam, hogy újra jársz. És miért mentél ismét? Tök bátor vagy.

Szia Karácsony!

Épp tegnap mondtam neki, hogy nem is tudnám ezt egy mondatba megfogalmazni, hogy miért akarok járni hozzá. Hisz nagyjából tök "normális" vagyok. Semmi bajom. Ezen összemosolyogtunk.
Nem tudom, hogy van-e köze a bátorsághoz, vagy inkább engedtem a belső sürgetésnek, és igen, összeszedtem magam, egy közvetítő által megkérdeztessem.
De azóta, hogy először megláttam és olvastam az felsőjén, h pszichológus, olyan elemi erővel vonzott, hogy nem is lehet ezt elmondani. Az erős női megérzéshez hasonlíthatnám talán. Aztán engedtem ennek a belső hangnak, és megérdeklődtem valaki által, h hogyan "férhetnék hozzá", csak így lájtosan kérdezve, aztán kaptam is egy napot. Az első és a második beszélgetés közt utánajárt, hogy tud-e velem foglalkozni és nagy örömömre igen. Ami külön öröm, h egy fiatal, nagyon szimpatikus nő.

Nem mondhatnám azt, hogy nem lennék meg jól nélküle is, de olyan sok minden változott és főleg érett bennem az előző terápia óta (kb 4 éve), hogy rengeteg mindenről tudunk beszélni. Igazából azt se tudom, hogy van-e valami célom vele vagy szeretnék-e valamit elérni a terápia által. Csak az a nagyon erős belső hang van, hogy igen ő kell, aztán majd az idő a többit eldönti. Amit ez a két beszélgetés után el tudok már mondani az az, hogy mintha súlyokat hagynék ott abban a szobában. Talán azért is, mert semmit sem titkolok el, ami igazán fontos. Hiszen akkor mi értelme lenne? Nem mondom, hogy nem szégyellem magam néha, de azt érzem, hogy odafigyel, megértő és egyáltalán nem ítél el. Ez felszabadító, és már ettől jó ez az egész.
Első alkalommal csak apámat mondtam el és a párhuzamos kapcsolatomat. Ez így elsőre elég volt, aztán másodikra mindent, ami rossz volt, az összes pedofilt, a bélyeget, ami mintha ránk lenne írva, h zaklatható. És olyat is, ami jó.

Hogy mit hoz a jövő? Majd meglátjuk. És majd elmondom, ha olyan, hátha más is bátorságot kap általa.

KV, akkor ez az újévi ajándékod. Belső megtisztulás:)..helyesen tetted. Bár én nagyon nehezen tudom magamról elképzelni, hogy elmennék máshoz egy lezárt terápia után. A mostanit nagyon szeretem.
Persze, ha az élet ezt dobná megpróbálnám úgy, mint te is, csak ehhez akkor is kell az a belső felhajtóerő, ami benned is megmozdult.