Kedves Május! Megpróbálom leírni a saját tapasztalatomat, bár lehet, hogy nem fogják engedni… Az én terápiám több szinten, szintéren zajlott. Kb. 5 évvel ezelőtt, negyvenes éveim elején csúszott ki a talaj a lábam alól, akkor még nem tudtam, hogy ez a gyerekkori abúzusok következménye. Az élet több területén esztelen dolgokat kezdtem művelni, teljesen felborult az addig értékrendem. Láttam magamat kívülről és ésszel fel tudtam fogni, hogy valami nincs rendjén velem, de nem tudtam kontrollálni, kézben tartani az életem folyását, ami addig a külvilág (külsőségek, felszínes világ) nézőpontjából szemlélve példaértékű volt.
Mivel tisztában voltam azzal, hogy valami nagyon nincs rendben velem különböző szakemberek segítségét kértem. Tüneteim a szélsőséges viselkedésben, tudathasadás közeli állapotban, titkolózásban, hazudozásban, veszélyhelyzetek keresésében, függőségekben, majd szorongásokban, erőtlenségben, félelemben, bénultságban, rémálmokban, pánikreakciókban, hisztériás rohamokban, sírógörcsökben, stb. nyilvánult meg, fizikai szinten vérszegénység, méhpolip, ami kezelést, műtétet is igényelt. A szakemberek nem értették, nem látták a problémámat, kívülről valószínűleg nem lehetett látni rajtam semmit. Ha az 5 éves időintervallumot veszem alapul, akkor kb. 1 év elteltével lett olyan emlékbetörésem, ami után sejtettem, hogy összefüggés lehet az akkori állapotom és a gyerekkori abúzus között (akkor az abúzus szót még nem is ismertem). Az érzésemmel, gondolataimmal akkor és még utána nagyon sokáig egyedül voltam. Kétségbeesett „haldoklóként” futkároztam mindenfelé, a tehetetlen együttérzés, a sajnálat, a szánalom és a megvetés különböző válfajait tapasztalhattam meg embertársaimtól. Részem volt párterápiában, különböző lélekgyógyászati, meditációs kezelésekben, elárasztásos technikával dolgozó szakember „sokkterápiájában” és még sorolhatnám. Nagyon sok lélekbetegséggel kapcsolatos könyvet olvastam, ezek a segítségek és részinformációk arra jók voltak, hogy túléljek egyik naptól a másikig. Gyógyszert nem szedtem, de ha visszagondolok némely állapotomra simán bekerülhettem volna a pszichiátriára (pl. fejemet vertem a falba…). Közben találkoztam Mara könyvével, majd a honlappal, ami által az addigi sejtésem tudatosult. Én keresztény családba születtem, a hit számomra természetes. (A moderátoroknak írom, hogy itt nem a vallásról beszélek, mert a valódi hit független a vallásoktól.) A végén úgy éreztem, hogy a hitemen kívül már nincs semmi segítségem. Aki ismeri: „Hol hit ott szeretet, hol szeretet ott béke, hol béke ott…..” Amikor a hitem megállított és elengedtem a görcsös megoldáskeresést, békét éreztem a lelkemben és nem akartam már megfelelni senkinek. Fizikailag rosszul éreztem magam, de tisztán tudtam gondolkodni. Akkor mentem vissza ismét egy pszichiáter szakemberhez, akinél akkor már célirányosan az abúzusom miatt jelentkeztem. Elmondtam neki, hogy konkrétan ezzel jöttem hozzá, mert úgy gondolom, hogy ha ezt megoldom, akkor az életem többi területén is rendeződnek a problémáim, akkor azokat már önállóan is meg fogom tudni oldani.
Visszautalnék a mondandóm elejére és a kérdésedre Május, hogy nekem több szintéren zajlott a terápiám. Hittem abban, hogy vagy így… vagy úgy…, de kijutok a „pokolból”. Kerestem embereket, akik és eszközöket, amik az elmém (tudatom), a lelkem (érzelmeim) és a testem egyensúlyi állapotának rendezésében segíthettek. Mindhárom területre külön-külön is gondot fordítottam, de fontosnak tartottam, hogy kapcsolatban legyenek ezek a területek a lényemben (lényegemben). Tisztáztam magamban, hogy a szakember, a segítő, a szülő, a gyerek, a házastárs, a barát, a munkatárs, a főnök stb. ugyanolyan ember, mint én. Mint ember nem több, de nem is kevesebb. Az, hogy valaki a másik emberrel éppen milyen interakcióban van, az adott pillanat határozza meg. Lehetek egyszer segítő, másszor segítségre szoruló. Valakivel szembeni túlerő (lehet az fizikai, szellemi vagy lélekre ható) senkit sem jogosít fel arra, hogy a másik embert leigázza. Bármelyik ember is legyen a segítő, ő nem mindenható, ezért rendszeresen tisztáztam magamban, és ha kellett vele is, hogy pontosan mit várunk egymástól, mi az, amit ő teljesíteni tud az épülésem érdekében. Valamint tisztáznom kellett magamban azt is, hogy én mit vagyok hajlandóak megtenni. Mivel ki tudott alakulni a bizalom a segítőimmel, így elfogadtam és szorgalmasan végeztem a látszólag értelmetlennek tűnő feladatokat is. A jó terapeuta, olyan, mint egy jó tanár. Tudja, hogy honnan hova lehet eljutni. Fel tudja mérni, hogy mennyi terhet (feladatot) lehet adni, ahhoz hogy az elviselhető legyen, de a fejlődés is végbemenjen és a lelkesedés is megmaradjon. Ha elakadtok és csak egyhelyben topogás van már régóta és még nem érzed tartósan a harmóniát, az egyensúlyi állapotot, akkor valószínűleg még van feladat, de lehet, hogy már nem vele. Ezt egy elhivatott szakemberrel meg lehet beszélni, mert az olyan tudja, hogy mindent ő sem tud. Ahhoz tudom ezt hasonlítani, mint amikor valaki elvégzi a középiskolát, akkor nem marad ott, mert az már nem szolgálná a fejlődését, továbbtanul egy magasabb szinten. Viszont van, akinek nem kell innen iskolában továbbtanulni, mert már ezzel elérte azt a tudati szintet, amivel teljesíteni tudja hivatását. Ha úgy érzed, nem tudsz még elszakadni a pszichológusodtól, akkor valószínűleg függsz tőle. Kérdés, hogy ezzel ő tisztában van-e? Ezt elvileg a szakemberek tudják kezelni, mármint a helyzetet is és magát függőséget, mint tünetet. Ez ugyancsak a folyamat természetes része. A kislány részed, aki elakadt („elaludt”) a trauma idején most „felébredt” csak hát, azóta eltelt egy csomó idő és nem tud eligazodni ebben a számára ismeretlen világban, keresi az „anyukáját” (mint, amikor megszületik a kisgyerek és még csak homályosan lát… ). A megfelelő terapeuta segíteni tud kitisztítani a látásunkat, ki tud vezetni a fényre!
Akkor jó. 
Baratnoim vannak az igaz de a csaladot nem helyettesitik. Meg akarok gyogyulni ki akarok es ki fogok maszni ebbol az egeszbol. Nekem is vannak nagyon szornyu napjaim arra gondolok olyankor egyszer minden elmulik. A rosszat koveti a jo. 
