Új áldozat és pszichológus kapcsolat

Május, szerintem bármilyen témával lehet folytatni, de fontos, hogy beszéljetek róla. A lényeg, hogy mindketten tisztában legyetek azzal, hogy hol tartotok, mit vártok egymástól és mit tudtok ezért cserébe adni a másiknak. Ez nem csak a pszichológusnak lényeges, hanem az illúziók elkerülése végett főleg a kliens miatt fontos. Például nekem a pszichiáter, akihez az utolsó két évben jártam nemcsak az abúzus feldolgozásában segített, először hozzá párterápiára kezdünk el járni. Amikor már nem éreztük szükségét a párterápiának elköszöntünk tőle. Az abúzusomról akkor is tudott, de nem foglalkozott vele, hogy ez tudatos volt-e nála vagy sem, nem kérdeztem meg tőle. A bizalom volt az, ami miatt később visszamentem hozzá és kértem, hogy ha tud ebben is segítsen nekem. Ő férfi, az elmetudatomon sokat épített, de közben volt egy nő terapeutám is, őt lélekgyógyásznak nevezném, aki a lelkemet szólította meg nagy-nagy szeretettel és oldottuk meg, oldottuk ki a lelki blokkjaimat. A családom is sokat segített, nem úgy, ahogy akkor elvártam volna, de most utólag visszagondolva, így volt rendjén. Ma már látom, hogy a képességeikhez mérten mindenki a legtöbbet tette.
A senkim és semmim nincs érzés is papírforma, ezeken átestem én is. A hitemet kellett hozzá megerősítenem, hogy rájöjjek, az ember mindig egyedül van és közben soha nincs egyedül! Ezt Alicia gyönyörűen megfogalmazta és leírta az egyik hozzászólásában.

Alicia, én nem érzem úgy, hogy túlnőttem volna a pszichológuson. Inkább azt érzem, hogy kezdek hozzá felnőni, kezdem elhinni, hogy ő nem ellenem van, hanem velem. A hűségeskü sem igazán hűségeskü, mi beszéltünk erről. Hogy ő velem lojális, nekem hisz, mellettem köteleződik el, és megkérdezte, hogy én el tudok-e köteleződni mellette. De nem volt a kérdésben semmi felszólítás van nyomás.
Az álmaimról nem nagyon tudok beszélni neki, bár most elmondtam, hogy vele is álmodtam. Az álmaimat még sokkal intimebbnek érzem, mint a gondolataimat. Az intimitás meg nekem borzasztó nehéz és félelmetes.

Kiscsillag, akkor ezek szerint meg kellene beszélnem a pszichológussal, hogy eztán miről beszélgessünk? Ki kell mondani, nem lehet elsunnyogni? Te nagyon bátor vagy, hogy ennyiszer nekifutottál az életed rendbe hozatalának. Engem nem támogat a családom ebben, hanem önzőnek és szívtelennek tartanak, hogy magammal foglalkozom.
Nemrégiben óriási jelenetet rendeztek, hogy nem ölelem meg apámat és távolságtartó vagyok velük, és majd jól meg fogom ezt bánni, amikor ők már nem lesznek. Engem apám bántott, nem tudom megölelni.
Ezt még sose írtam itt le a fórumon. Remélem, nem bánom meg.

Hull a pelyhes...

karácsony írta: Hull a pelyhes...

Kicsit sok télapó járt erre, javítottuk!

Május, tanácsot nem tudok és nem is adhatok Neked, csupán a tapasztalatomat tudom megosztani. A család témával kapcsolatban nekem is kimondta pl. a férjem, de szerintem gondolni mások is gondolták, hogy mindig magammal vagyok elfoglalva. Eleinte ezt nagyon rossz volt hallani, bűntudatom és meg nem értettség érzésem volt. Aztán mikor már tudtam magam kívülről nézni, akkor rájöttem, hogy ez részben igaz. Szélsőségek között száguldoztam, vagy magam körül forogtam és kifelé nem láttam, vagy csak kifelé figyeltem és a saját szükségleteimet fojtottam el. Viszont ez akkor így volt jól, mert az épülésemhez erre volt szükség, az egyensúly így tudott létrejönni. A férjemmel persze mindig azon igyekeztünk, hogy közelítsünk egymáshoz, türelemmel járta velem az utat.
Emlékeim szerint először a nagybátyám viselkedett nem helyénvalóan velem, már meghalt, a halála után jött fel nekem ez az egész. Anyámnak is elmondtam pár éve, mert elviselhetetlen volt már a kettőnk közötti feszültség, úgy éreztem, hogy állandóan bánt. Amikor elmondtam én nyugodt voltam, szinte közönyös, ő nem tudott ezzel mit kezdeni, azóta sem beszélünk erről, ő nem hozza fel én pedig akkor elmondtam, amit akartam. Azóta viszont láthatóan komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ne szekáljon, ami korábban zsigerből jött neki.
Az ölelésről, amit leírtál, szerintem ez érzelmi zsarolás. Ha nem szeretnéd, vagy nem tudod nekik konkrétan elmondani, hogy miért nem öleled meg az apádat és miért vagy távolságtartó velük és rosszul esik neked, ahogyan ezt kommunikálják feléd, ez is lehet egy téma a pszichológusnál. Szerintem nagyon is fontos téma!
Bennem néha túláradó a szeretet, de ezt nem mindenki tudja befogadni, például az édesanyámat is szeretném megölelni, amióta már nem haragszom rá, de nem képes befogadni. Ő anyagi síkon akarja kifejezni a szeretetét, hosszú idő volt, amíg ezt el tudtam fogadni.
Nekem a szakemberek lényegében azt adták, hogy megtanítottak felelősséget vállalni magamért. Például Május nálad az öleléses téma kapcsán az jutott eszembe, hogy a családod nem viselkedik veled felnőtt módjára. Szerintem a helyzetedben, már az is egy lépés, hogy merted felvállalni és nem tettél meg olyat, ami neked nem esett volna jól. Nagydolog, ha tisztában vagy azzal, hogy kit miért ölelsz, vagy nem ölelsz meg, de ha ezt nyugalommal el is tudod majd mondani az már óriási. Azzal már Te tanítod a családodat, akkor már Te segítesz Nekik felnőni! Ez hosszú folyamat, sok munkát, kitartást, türelmet igényel magunkkal szemben, de érdemes végigmenni az úton. A jutalom nem kevesebb, mint egy élhető élet.

A bántalmazó megölelésével kapcsolatban...

...engem sem zsarolással, sem bűntudatkeltéssel, sem a világ bármennyi kincsével, sem semmivel nem lehetne rávenni, hogy megöleljem apámat. Engem is ő bántott legtöbbet. Ha megölelném az olyan lenne, mintha önként elégíteném ki a perverzióit. Egy nagy ... mindjártmegmondom mit. Irgumburgum! Ezt már eljátszotta abban a pillanatban, amikor először ért hozzám úgy, ahogy nem kellett volna. És tőlem aztán mindenki a feje tetejére is állhat, aki ilyesmit várna el tőlem, pláne bűntudatot akarna kelteni bennem, hogy nincs ölelés. A másik az, hogy ha mégis valamivel rákényszerítenének, akkor tuti kijönne kismillió herpeszem meg mindenféle kiütésem tőle, az undortól.

És ezt úgy írom, mint aki jól van, mert mondhatni kiváló a nemi életem és a pár-kapcsolataim is. Mert minden viszonyítás kérdése. De, köszönöm én már jól vagyok. De ha valaki ölelésre akarna kényszeríteni az apámmal, kitörnék mint a vulkán és kő kövön nem maradna, pláne, ha olyan, aki tudja, h miért nincs ínyemre a dolog. Mindennek van határa. És a megbocsátás, ami csak azért van, hogy saját magamat ne pusztítsam el a haragommal, nem azt jelenti, hogy semmi sem történt, hanem azt, hogy próbálok harag és sötét gondolatok nélkül élni, hogy ne mérgezzem saját magam tovább az életemet.

Kiscsillag, annyira találó, amit írtál, mintha az én életemben lennél. Tényleg nem kezelnek felnőttnek a szüleim, vagyis csak akkor, ha nekik úgy kényelmes. Amikor az öleléses cirkusz volt, pont ezt mondtam, hogy nem úgy bánnak velem, mint egy felnőtt emberrel. És nem szeretettel. Ha szeretek valakit, abban nem ébresztek szándékosan és állandóan rossz érzéseket meg bűntudatot. Az volt a vita vége már megint, mint gyerekkorom óta, hogy ők az én gonoszságom miatt fognak meghalni, és majd akkor igazán és végre megbűnhődöm az összes dologért, amit ellenük elkövettem, és ők csak ettől akartak megóvni. Egész életemben könyörögnöm kellett az elfogadásukért meg a szeretetükért, de sosem voltam elég jó, csak önző és gonosz.

Kv, egy fura megvilágosodásom lett a hozzászólásodtól. Gyerekkorom óta szenvedek a herpesztől, mindig volt a számon, orromban, fülemben, rémes volt. Egy ideje nincs. Kb, mióta pszichológushoz járok, erre most jöttem rá, de lehet, hogy belemagyarázás, nem tudom. Én a pszichológusnak csak 1 év után kezdtem beszélni a gyerekkori bántásokról, akkor jutott eszembe. Aztán később azt mondta, hogy benne hamarabb is megjelent a gyanakvás, pont az undorra való hajlamom miatt, hogy az elég markáns tünet. Én meg szinte mindentől undorodtam, növényektől, színektől, anyagoktól, á, elképesztő dolgoktól. Csak onnan jött ez most, hogy írtad valamire az undort.

Május, a másik topicban mintha arról írtam volna a családomat illetően, amiről Te is írsz itt.. ???

Alicia, a „családi körrel” kapcsolatos írásod is nagyon tipikus. Kérted, hogy szóljunk hozzá a témához. Az ok-okozati összefüggésekről most nem írok, mert azt úgy gondolom, hogy Te is tisztán látod. Inkább arra próbálok szavakat találni, hogyan lehet kimozdulni belőle. A legfontosabb szerintem, hogy ismerd a szereplőket, beleértve persze magadat is. Egy család esetében ez úgy hiszem lehetséges. Vizsgáld meg a jellemüket, ha úgy könnyebb írd is le, kezdd azokkal, akik a legnagyobb szájhősök. Általában azok látják a legkevésbé magukat, ők csak a tükröt látják, vagyis a másik emberben visszatükröződni önmagukat. Minden emberben benne lakozik a jó és a rossz is, a szép és a csúf, a fény és az árnyék. Azok az emberek, akik a másik esendőségén lovagolnak, feldühödnek, cinikusak, kigúnyolják, stb. azok ezt azért teszik, mert nem tudják, hogy mindez ott lakozik bennük is.
Aki ezzel akár tapasztalati úton, akár hitrendszere, értékrendje, tárgyi tudása által tisztában van az a felszínen túl lát, de legalábbis a mélységre is kíváncsi. Itt kezdődik az empátia, az elfogadás, egyáltalán a figyelem, az hogy odafigyelek a másikra. Ha megvizsgálod azokat az embereket, akik bántanak téged, látni fogod, hogy amit harsognak magukról az csak a felszín, a látszat világuk. Mivel csak tükörben látnak és a jó az természetes az embernek, ezért azt nem veszik észre benned. A rossz, fájó dolgokkal pedig önmagukban nem kívánnak szembesülni, ezért azt elutasítják a másikban is, ezáltal a másik embert is elutasítják.
Az, hogy ezzel a „sötét” oldallal hogyan tudunk bánni, az gyermekkorban dől el, de a felnőtt tudatossággal mindig van lehetőség a változtatásra.
Miután megvizsgáltad azok jellemét, akik feletted ítélkeznek, láthatod, hogy nem jobbak, ugyanolyan esendő emberek, mint Te. (Isten előtt mind egyenlők vagyunk!)
A hűtlenségről annyit, hogy Istennek és annak az embernek tartozol elszámolással, akivel szemben hűtlen voltán. A szavaid útján, az emberrel rendezted, Isten pedig megbocsátja az esendőségünket, mert ezek leckéink részei, melyekből tanulunk. Emlékezz mit mondott Jézus a házasságtörő asszony eseténél: "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." …"Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!"
Az anyagiakról egy személyes tapasztalat. Tovább nyújtóztam, mint ameddig a takaróm ért… Az anyám volt, aki segíteni tudott. Azt mondta, hogy ilyen tragédia még soha életében nem érte (hozzáteszem akkor már a szülei és apám sem éltek, akik jó emberek voltak), de segített, adott kölcsön pénzt. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy segítséget kérjek tőle, viszont a szavai után a bűntudat, a szégyenérzet volt, hogy az önmegsemmisítés gondolatáig hatott rám. Érzés szinten újra átéltem a gyerekkori abúzust, azon résszel folytatva, hogy most kértem segítséget. Gyakorlatilag a földbe lettem döngölve. Aztán a férjem megkért, hogy fejezzem be az önmarcangolást, ha kell, eladjuk a házunkat és visszafizetjük neki a tartozást, viszont akkor a kapcsolatunk anyámmal egy másik dimenzióba kerül. Anyám szélsőségesen anyagias, én szélsőségesen érzelmi beállítottságú voltam. Nem akartam, hogy még rosszabb legyen a kapcsolatom az anyámmal, ezért megpróbáltam az ő fejével, racionálisan gondolkodni. Ez nem volt könnyű és hosszú ideig tartott, de az lett a gondolataim végkifejlete (most ezt nagyon sarkítva írom), hogy neki ezt az árat kellett megfizetnie azért, mert az anyagi síkon való teremtésre figyelés közben megfeledkezett rólam és nem vigyázott rám. Ismeretes, hogy az anyagi téren való egyensúlyvesztés is sokszor visszavezethető a gyerekkori biztonságvesztéshez, az ősbizalom elvesztéséhez. Apránként már törlesztettük a tartozást, de amikor ez megfogalmazódott bennem és már nem éreztem bűntudatot és szégyenérzetem sem volt, akkor egyszer csak azt mondta, hogy hagyjam már azt a tartozást, nem kell visszaadni. Nem volt könnyű elfogadni (szükségét éreztem a terapeutámmal is átbeszélni), de elfogadtam. Azóta sokat mozdult pozitív irányba a kapcsolatunk.
Szóval összefoglalva Alicia, nézz jó mélyen azok szemébe, akik bántani mernek, hogy lásd Őket és ne téveszd szem elől, hogy Te Ki Csoda Vagy (mert Te is egy Csoda Vagy)!

Kiscsillag, a kötetlen beszélgetésekben válaszolok..

Ma teljesen kiborultam a pszichológusnál, pedig jókedvűen mentem oda. Zokogtam, elzsibbadtam, nyüszítettem, nagyon gáz volt. Egy vele való régi konfliktus jött elő, és azt mondta, muszáj beszélnünk arról, hogy mi történt ma közöttünk. Én meg annyira rosszul lettem, meg egyszer csak nem azt láttam magam körül, ahol voltam, hanem valami régi nagyon rosszat, meg kérdezte, hogy mit érzek, de én csak a szorzótáblát mondogattam, mert annyira rossz érzések árasztottak el. Aztán másról beszéltünk, mert mondtam, hogy ezt nem bírom ki. Szerinte legközelebb beszélnünk kell erről. De én meg félek attól, mert ma nagyon-nagyon félelmetes volt.

Május, én nem hiszem, hogy ha elmondanád a pszichológusodnak, hogy amikor vele beszéltél, azért beszéltél mellé, mert emlékbetörésed volt, akkor ő ezért megharagudna Rád. Vagy mitől félsz?

Félelmetesen rosszul lettem. Azt gondoltam előtte, hogy jól vagyok.

Véletlenül... na jó, szóval nem véletlenül, de pár hete észrevettem egy szimpatikus pszichológust. Tegnap már beszélgettem is vele. Azt mondta, hogy ez hosszú lesz és ha hozzá nem tudok járni, akkor keres nekem valakit. Most ez a tegnapi nem privát volt, de arra gondoltam, h ha megbirkózik a feladattal, mert nagyon fiatal, de az nem jelent semmit, akkor inkább bevállalnám privátba is. Hamarosan beszélünk újra.

Jártam én korábban is úgy egy évig máshoz pár évvel ezelőtt, de ő elköltözött. Néha azt gondolja az ember, ha egyszer jártál már, akkor az végleges és nem kell újra. Nincs is semmi, amivel ne bírnék el magam is, de mindig minden változik és érlelődik, és most úgy érzem, h jó lenne kicsit újra. És el kell fogadni, h a minket ért abúzus nem olyan, h jársz egy évig terápiára és utána gyógyult vagy, hanem olyan inkább mint egy hullámvasút, ami ugyan állhat is sokáig, de aztán újra beindulhat, és néha nem árt a műszaki felülvizsgálat is, ha új dolgok történnek. Valami ilyesmi. És nem szabad kudarcként megélni, ha újra vágyok egy jó terápiára olyannal, aki együttérző és okos is.

Szóval mondjuk jól vagyok, de mégis jó lenne egy kis terápia megint.

Jön a téli szünet hamarosan... Én vagyok az egyetlen, aki előre pánikol? A nyárit is olyan rosszul bírtam. Ki hogyan hidalja át ezeket a szüneteket? ???