Új áldozat és pszichológus kapcsolat

Köszönöm a kedves szavaitokat! Én az egész abúzus témában "új" vagyok...kiskoromból mindig emlékeztem valamire,ami szégyennel,bűntudattal és nyugtalansággal fogott el.Vagdosom magam ovis korom óta,de csak most járok terápiára.Eddig nem is foglalkoztam ezekkel a furcsa "emlékekkel".Aztán az utóbbi 1,5 hónapban rosszabbul lettem,sorozatos rémálmom,két pszichózis és végül jött az emlékbetörés...borzalmas volt,most is rosszul vagyok tőle,ahogy írom.
Jaaj,lányok,gönc az egész...soha nem leszek képes normálisan érezni,gondolkodni.

M.o.n.i.k.a. írta: Köszönöm a kedves szavaitokat! Én az egész abúzus témában "új" vagyok...kiskoromból mindig emlékeztem valamire,ami szégyennel,bűntudattal és nyugtalansággal fogott el.Vagdosom magam ovis korom óta,de csak most járok terápiára.Eddig nem is foglalkoztam ezekkel a furcsa "emlékekkel".Aztán az utóbbi 1,5 hónapban rosszabbul lettem,sorozatos rémálmom,két pszichózis és végül jött az emlékbetörés...borzalmas volt,most is rosszul vagyok tőle,ahogy írom.
Jaaj,lányok,gönc az egész...soha nem leszek képes normálisan érezni,gondolkodni.

Ne izgulj Mónika, amikor az ember nyakig van a sz.rban, általában nem látja a kiutat, de attól még van.. Példa rá, akik itt vannak. Nem mondom, hogy nem rögös az út.. De lényeg a kitartás..

Alicia09 írta: Május, drukkolok Neked, hogy jobban legyél!

Ehhez az is kell, hogy hidd el, hogy akik a bajodat okozták, ők a felelősek, -hogy nem védtek meg, nem figyeltek eléggé rád, stb-, és nem Te, még akkor is, ha vannak mentségeik, meg nem mindenben rosszak. Drukkolok Neked, hogy juss el odáig, hogy nem magadat utálod végre, hanem azokat, akik miatt ilyen állapotban vagy most. Szóval utáld őket nyugodtan, még akkor is, ha van mentségük...

Karácsony, Neked is köszönöm, hogy írtál, minden megerősítés jól esik..

Így van, Alicia

M.o.n.i.k.a. írta: Köszönöm a kedves szavaitokat! Én az egész abúzus témában "új" vagyok...kiskoromból mindig emlékeztem valamire,ami szégyennel,bűntudattal és nyugtalansággal fogott el.Vagdosom magam ovis korom óta,de csak most járok terápiára.Eddig nem is foglalkoztam ezekkel a furcsa "emlékekkel".Aztán az utóbbi 1,5 hónapban rosszabbul lettem,sorozatos rémálmom,két pszichózis és végül jött az emlékbetörés...borzalmas volt,most is rosszul vagyok tőle,ahogy írom.
Jaaj,lányok,gönc az egész...soha nem leszek képes normálisan érezni,gondolkodni.

Ó, dehogynem. Ami azt illeti, most is normálisan reagálsz. Írtuk itt már többen, többször, hogy az nem normális, ami történt velünk. De ami reakcióink igenis azok. Hiszen az nem lenne normális reakció, ha egy traumára az ember nem így reagálna.
Persze értem én, hogy mire gondolsz, amikor azt mondod, 'normális'. De hidd el, nincs 'normális' ember. A különbség köztünk, és a 'normálisak' között csupán az érzelmek megélésének intenzitásában van. Mi sokkal mélyebbre tudunk zuhanni, de mivel az átlagnál jóval nagyobb bennünk az érzékenység, de az empátia is, ezért sokkal magasabbra is tudunk szárnyalni.

Hajnalkám írta:

Alicia09 írta: Május, drukkolok Neked, hogy jobban legyél!

Ehhez az is kell, hogy hidd el, hogy akik a bajodat okozták, ők a felelősek, -hogy nem védtek meg, nem figyeltek eléggé rád, stb-, és nem Te, még akkor is, ha vannak mentségeik, meg nem mindenben rosszak. Drukkolok Neked, hogy juss el odáig, hogy nem magadat utálod végre, hanem azokat, akik miatt ilyen állapotban vagy most. Szóval utáld őket nyugodtan, még akkor is, ha van mentségük...

Karácsony, Neked is köszönöm, hogy írtál, minden megerősítés jól esik..

Így van, Alicia

Köszönöm, Hajnalkám, úgy látszik, érzed Te is, mint itt most mások is megérezték, észrevették, hogy a megerősítésekre olyan szükségem van, mint az éhezőnek a falat kenyérre.. Így köszönöm Neked ismét, és másoknak is, aki mostanában megtette ezt a gesztust felém!

Ez az iszonyú bizonytalanság nem tudom, hogy minek a következménye pontosan bennem, hogy szinte biztosan tudok dolgokat, de ha egy kicsit nem biztatnak, összeomlani vagyok képes, és teljesen idiótának tartani magamat.. Remélem, ez most javulni fog. A terapeutám új dolgot készül velem tenni: Az érzelmek szintjén fogunk tovább dolgozni. Csupa izgalmasat mond erről, remélem, beválik! (10 éves rutinja van benne..) Azt mondja, hogy ez igazi gyógyulás ettől fog bekövetkezni.. Nagyon várom már..

Köszönöm a biztató szavaitokat!
Nektek mikor jött el az a pont,persze,ha eljött egyáltalán,hogy már nem gyűlölitek magatokat és tovább tudtok lépni...legalább egy minimális szeretetet,sajnálatot érezve magatok iránt.Én legszívesebben eltaposnám saját magam,egy undorító féregnek látom magam.S igen,tudom én,ésszel tudom,hogy nem én vagyok a rossz,nem az én hibám ami történt.De mikor jön el az a pont,amikor már ezt is fogom érezni a lelkemben is?

Szia Monika!

Az idő... mindenkinél más.
36 vagyok. Nem hibáztatom magam. Mostanság anyámra haragszok, hogy "sosem" lehet rá számítani. Ez így persze nem igaz, csak időnként, és szerintem a harag ilyenkor iránta valami nagyon régről jövő érzés, s talán épp ideje volt. Mellé még az az újra és újra előbukkanó érzés, amikor csalódok valakiben, hogy csak magamra számíthatok.
De összességében szeretem azt a kislányt aki megrekedt bennem, aki sosem vált lelkileg érett felnőtt nővé, hanem egy felnőtt testben élő kislány, akit sajnálok és szeretek. Nagyon aranyos és van benne humor, igaz időnként sötét humor is, és rengeteg élet, tetterő és együttérzés. Mint a levegőre, olyan nagy szüksége van mások szeretetére. Talán egyszer még fel is fog nőni. Mire elérem a százéves életkort.

Bocsánat, hogy ilyet mondok,de vége, nincs tovább, elegem van..
Ti mind kedves emberek vagytok, minden jót kívánok nektek, én most feladom.

Ági40 írta: Bocsánat, hogy ilyet mondok,de vége, nincs tovább, elegem van..
Ti mind kedves emberek vagytok, minden jót kívánok nektek, én most feladom.

Drága Ági, te is nagyon kedves ember vagy
Mi a baj, mondd el, kérlek!

Ági, írjál nekünk, vagy hívjad a segélyvonalat, (116 123) ilyenkor nem szabad egyedül maradni. Az ember csak bepörgeti magát, és hirtelen nem lát más kiutat, mint a nagy semmit. De ez csak amiatt van, mert összezavarodtunk, összezavarodtál.. Fogd meg itt a láthatatlan kezeket, amiket Feléd nyújtunk, kapaszkodj, amibe csak lehet!

Alicia, ez jól hangzik, remélem, tényleg jó lesz.

Én ennél a szintnél nem tartok még,h szeressem azt a kislányt...
Nem hiszem,elvesztettem a hitemet abban,h jobb lesz.Én 27 vagyok már,roppant erős öngyűlöletet érzek,amit képtelen vagyok oldani.

M.o.n.i.k.a. írta: Köszönöm a biztató szavaitokat!
Nektek mikor jött el az a pont,persze,ha eljött egyáltalán,hogy már nem gyűlölitek magatokat és tovább tudtok lépni...legalább egy minimális szeretetet,sajnálatot érezve magatok iránt.Én legszívesebben eltaposnám saját magam,egy undorító féregnek látom magam.S igen,tudom én,ésszel tudom,hogy nem én vagyok a rossz,nem az én hibám ami történt.De mikor jön el az a pont,amikor már ezt is fogom érezni a lelkemben is?

Szerintem ez egy folyamat. Egyre jobban elfogadja az ember, hogy nem az ő hibája, és egyszercsak jön az isteni szikra, amikor bevillan, hogy nem az én hibám, tényleg nem az én hibám.

kv írta: Szia Monika!

Az idő... mindenkinél más.
36 vagyok. Nem hibáztatom magam. Mostanság anyámra haragszok, hogy "sosem" lehet rá számítani. Ez így persze nem igaz, csak időnként, és szerintem a harag ilyenkor iránta valami nagyon régről jövő érzés, s talán épp ideje volt. Mellé még az az újra és újra előbukkanó érzés, amikor csalódok valakiben, hogy csak magamra számíthatok.
De összességében szeretem azt a kislányt aki megrekedt bennem, aki sosem vált lelkileg érett felnőtt nővé, hanem egy felnőtt testben élő kislány, akit sajnálok és szeretek. Nagyon aranyos és van benne humor, igaz időnként sötét humor is, és rengeteg élet, tetterő és együttérzés. Mint a levegőre, olyan nagy szüksége van mások szeretetére. Talán egyszer még fel is fog nőni. Mire elérem a százéves életkort.

Felnő, és mégsem. Én szeretem, hogy nem teljesen.

Hajnalkám, igazából én nem is szeretnék igazi felnőtt lenni. Jó ez így.