Új áldozat és pszichológus kapcsolat

Gondolkodtam azon, hogy nekem miért nem probléma a pszichológusnál bármit elmondani. És általában akit kicsit is ismerek, gyakran elképesztően intim dolgokat elmondok neki. Vagy furcsálják, vagy kihozza belőlük az ő titkaikat is. Aztán rájöttem, hogy azért van ez így, mert engem már újszülött koromtól molesztáltak. Nincsen bennem egy természetes védekezés, hogy mit-mikor-kinek szabad, vagy nem szabad elmondani. Áttörték a gátamat már korán, emiatt a saját belső védelmemet nekem kell felépíteni. Emiatt idáig azt hittem, hogy aspergeres vagyok. (Nekik a szociális kötődéseik eleve sérültek.) A terapeutám elmondta, hogy miért nem lehet, hogy az vagyok. Azt mondta, hogy minden defektem különböző abúzusok számlájára írandó. Bár látom, hogy itt most ez egy előnyös defekt, ha pszichológusnak beszélni kell. Én akárkinek, akármikor beszélnék bármiről, és nekem azt kell tanulni, hogy fogjam be végre a számat..

Irtam egy levelet a regi terapeutamnak, hogy mennyire megbantott anno, es miatta keptelen vagyok bizalmat kialakitani egy terapias kapcsolatban.
Remelem felfogja, h legkozelebb nem jatszhat igy senkivel.

Amugy jovo heten van egy idopontom egy terapeutahoz. Allitolag nincs szabad helye, de gondolom miutan emlitettem azt a segito helyrt ahol jartam (es altalaban mki tudja h szexualis abuzussal foglalkoznak), es mivel fiatal is vagyok meg, talan tesz velem kivetelt.

Na most azon izgulok, nehogy vmi olyat mondjak, ami miatt nem akar vallalni...

Szerintem olyat nem tudsz mondani, ami miatt nem tud vállalni. Ha nincs már kapacitása, akkor inkább az lehet az ok. Nem ???

Kíváncsi lennék egy dologban a véleményetekre.
Ezt a topikot úgy kezdem (az elsőt), hogy azt gondoltam beleszerettem a volt pszichológusomba (ő férfi volt, és néha most is ezt gondolom)
A mostani egy nő hála az égnek, és bár az elején elég elutasító voltam vele, csak azért mert nő, most annál inkább megszerettem. Most kezdődik a gondom. Szinte ugyan az mint az előző terápiámon, folyton rá gondolok, ha valami újat hoz a terápiába rettegek, hogy azért teszi, mert ez már a lezárás része. El nem tudom képzelni, hogy valaha is abbahagyjam ezt, görcsbe áll a gyomrom, és sírásra a szám. Mondta már többször, hogy akkor beszélünk a lezárásról, ha én úgy érzem készen állok. De ha rajtam múlik, ez sosem fog eljönni. Mivel ő nő, ez már tényleg nem szerelem, és mégis apró különbséggel ( nem akarok vele lefeküdni, mint a férfi pszichológusommal) ugyan az a helyzet. Igazság szerint őt már sokszor elképzeltem férfi társaságban úgy is (remélem értitek mire gondolok) .
Most teljesen kattant vagyok? Mégis mi van velem? Nagyon fura, de nem akarom elveszíteni őt soha soha soha!!!!!!!!!! Ez pedig nem túl jó érzés, főleg, hogy tisztában vagyok vele, hogy egyszer úgy is vége lesz, és nekem az nagyon nagyon rossz lesz.
Na most ilyen őszinteségi roham tört rám.

Ági, olvastad a könyvem? Mert akkor már ketten vagyunk kattantak. De nem, nem ketten, hanem rengetegen. Azt hiszem, nem a pszichológusba vagyunk szerelmesek, hanem a terápiás helyzetbe. Hogy valaki maximálisan odafigyel ránk, hajlandó megpróbálni megérteni, segíteni szeretne, stb. Annyi szeretetéhség van bennünk, végre találunk egy olyan alanyt, aki nem jelent kockázatot (mert hiába szeretnéd, nem fog veled lefeküdni, nem okoz csalódást, hiszen hivatalból nem "szerethet", legalábbis a szó klasszikus értelmében nem). És ezért, amit az élet minden más terén visszafogsz, azt rázúdítod erre a kapcsolatra.
Ami az elválástól / visszautasítástól való félelmet illeti, egyrészt van már rengeteg rossz tapasztalatunk, tehát ez egy jó kis táptalaj a rettegésnek. Másrészt azt hiszem, a végességtől való rettegés a motorja ennek a félelemnek, egész egyszerűen az elválás, a leválás, és igen, azt hiszem, a haláltól való természetes félelem kivetítése van ebben.
Az én pszichológusom egy csodálatos ember. De azt hiszem, ha egy villanyoszlop ült volna a helyén, abba is beleszerettem volna. Ez a terápia velejárója. Valószínűleg nem mindenkinél alakul ki ez az őrült kötődés, van pl. aki úgy védekezik, hogy elzárkózik, undok, elutasító a pszichológussal. Szerintem ez a nehezebb, mert ilyen bizalmatlan légkörben nehéz dolgozni.

És tudom, hogy fáj. Meg kell tanulni a fájást feldolgozni, értelmezni, együtt élni vele. A terápiát tudni kell értékelni, élvezni, azzal a gondolattal együtt is, hogy igen, egyszer vége lesz. Mert ugyebár meg kell tanulnunk az életet értékelni, azzal együtt, hogy tudjuk, hogy egyszer meghalunk. Egyszer, mikor a halálfélelmeimről beszélgettem a pszichológusommal, mondtam neki, hogy én ezt nem bírom elviselni, hogy tudnék örülni az életnek, mikor meg fogok halni. Mire mondta, hogy akkor most mit csinálok, beírok a panaszkönyvbe? Persze akkor ezt kicsit sem találtam viccesnek, de hát tök igaza volt.
Azt is tudom, hogy amikor az ember benne van a terápiában, akkor tiltakozik az ellen, hogy valami más is van a dologban, mint a konkrét személy után érzett szeretet, szerelem, hívd, ahogy akarod. Egy kicsit talán nagyobb rálátásod van neked, aki már másodszor, egy második emberrel éled meg mindezt.

Én egyet tudok neked javasolni: add át magad az érzésnek, ne küzdj ellene. Engedd magadnak, hogy szeresd, a szabályok betartásával. Mert igazából itt nyernek értelmet a szabályok, megvédenek minket attól, hogy egy kiegyensúlyozatlan érzelmi viszonyba bonyolódjunk. Vedd el, ami jó benne. A terápia végét meg majd kezeled, amikor eljön az ideje. Biztos nem segít az sem, hogy a múltkori terápiád olyan csúfosan ért véget, teljesen érthető a félelmed, hogy itt is valami ilyen fog történni. De bíznod kell a pszichológusban, másképp nem megy.

Gondolom, fontos resze a terapianak, h kialakuljon a bizalmi kapcsolat, de mi van, ha a paciens erre keptelen?

A legutobbi terapiam Magyarorszagon ezert ert veget. A terap hosszu idon keresztul turelmes volt velem, tobbszor jelezte, hogy meg kellene nyilnom es oszintenek kellene vele lennem, de nem ertettem, mit akar. Ezt neki is mondtam, hogy nem ertem, mit var el tolem. Hisz meseltem az elettortenetem... De azt hiszem, azzal volt a gondja, hogy ugy meseltem magamrol, mint egy kivulallo. Nem tettem bele az erzeseimet, hogy ezek nekem hogy estek, csak meseltem...
Egyszer volt koztunk egy kis feszko, mar majdnem kiborultam es merges voltam ra, hogy nem ertem, mire celoz, jobban nem tudom elmondani, mert nem tudok hozzajuk mit kapcsolni.
Es akkor indulatosan mondta, hogy hat vegyem mar eszre, hogy egy normalis ember nem nevetgelve meseli el, hogy milyen kegyetlen helyzeteket ment at gyerekkent. Hogy miert nem sirok? Miert nem vagyok szomoru?
Es akkor kimondta, hogy o azt gondolja, ha en ezekkel az erzesekkel szembesulnek, ha engednem kellene, hogy ez a sok emlek fajjon, akkor belehalnek. Mert amiket ateltem, az megoli egy kisgyerek lelket... Es a tuleleshez kellenek ilyen vedomechanizmusok, hogy elbagatellizalom a velem tortenteket, ill (ami ram a mai napig jellemzo), almodozom a nap 24 orajaban. Es h ez regressziv, disszociativ viselkedes. Begubozom, elzarkozom, magamba fordulok. Amit talan eszre sem veszek. sot a kornyezetem se, mert olyan jo manipulativ vagyok.

Tudod Agi en is szerelmes voltam az elso terapeutamba, es no volt. Mondjuk olyasmit nem kepzeltem el, h lefekszem vele (de akkor meg szuz voltam, nem igazan volt realis kepem egy valodi szexualis kapcsolatrol, gondolom ez is kozrejatszik a dologban), viszont arra vagytam, h megerintsen, megsimogasson, megoleljem. Es amikor megtette - nem azert mert kertem, sose kertem - akkor haborogtam, undok voltam, elutasito. Ki is mondtam neki egyszer: "Engem te ne simogass!" Fajt neki, amikor ezt mondtam. Es azt mondta, segiteni akar abban, h rajojjek ezek az emberi gesztusok jo erzeseket generalhatnak.
Sose ertettem, ha vagyom ezekre a kozelsegekre, akkor ha megtortenik, miert nem esik jol. Miert csak a fejemben jo es meghitt az oleles, simizes. A valosagban megijeszt, felek tole, es total bestresszelek. Pedig ot szerettem, megbiztam benne... Megis kikeszultem, ha hozzam ert.

Én is sokszor gondolok a pszichológusomra ( nő) . Már mondtam is neki, hogy totál függök tőle. Sokszor magam mellé képzelem, ha épp valamilyen feszült helyzetben vagyok. Már mondtam neki nekem ő olyan , mint egy "isten". Most pedig haragszom rá, mert én nem tudtam menni hozzá már 3 hete és azt gondolom őt nem is érdekli, csak egy ember vagyok neki, darab darab, nem érdekli úgysem mi van velem. Hogy abban az 50 percben meghallgat és aztán el is felejti a gondjaimat, tehát akkor hogyan tudna segíteni? Most ezt érzem, és nem jó érzés. Mert ő az egyedüli akiben valamennyire megbízok, aki azt gondolom megért.

Igen Mara olvastam a könyved. Értem amiket írsz, többször is elolvastam. A haláltól való félelem, az elválás tényleg nagyon aggasztó tud lenni. De igazad van, ráérek akkor aggódni a lezáráson, ha már a közelében leszek.
Jelen, én is ezeket érzem, ha pl. szabadságra megy (pedig tudom, hogy neki is kell), vagy ha lemond egy időpontot, amire csak egyszer volt példa. Volt, hogy megbeszéltük előre , hogy eltoljuk egy héttel a találkozót, de akkor is így éreztem, teljesen ugyan így. Nem vagyok fontos, csak egy kliens, és hiába vallotta be, hogy sikerült elérnem nála, hogy kicsit többet foglalkozik velem az átlagnál, még is így érzek akkor, mikor ilyen történik.
Rotebeete, ez az érintés dolog épp olyan, hogy annyira szeretnék beszélni mindenről, megértetni vele a dolgaimat, de még sem megy. Ha ebbe nőttem fel, hogy legyek csak csendbe, és hallgassak, akkor nem csoda ha nem merek beszélni. Félek, hogy nem fontos, kinevet, rosszul válaszolok. Neked is ha ennek kapcsán vannak rossz érzéseid ezt kell feloldani.
Köszönöm a válaszokat!!!

Utalom az ambivalens erzeseket...mindent összekutyulnak...

.

Május írta: 2 hete nem voltam pszichológusnál, ma írtam neki, hogy kezdek szorongani, és rögtön válaszolt, hogy mikor menjek. Erre iszonyúan elszégyelltem magam meg dühös lettem, hogy miért vesz engem ilyen komolyan, minek törődik velem, miért nem bírtam ki, hogy ne írjak neki.
És különben is, meddig kell pszichológushoz járni???? Én két éve, az sok! Valaki mondja meg hirtelen, mert mindjárt ideges leszek!

Május, pont ezért a válaszért írtál neki, ő csak lefordította.
Addig kell járni, ameddig nem érzitek, hogy elértetek valahova. És vajon tényleg abba akarod-e hagyni? Nem hiszem. Szerintem jól esik ez a lelkednek, és ez az, amit nem engedsz magadnak. De lehet, hogy csak belevetítem a saját egykori érzéseimet. De két év még nem olyan sok idő. És miért nem voltál két hétig?

.

Szerinted kit büntetsz ezzel, őt, vagy magadat? Mindketten tudjuk a választ. Engedd már át magad az érzésnek, fontos vagy neki, gondoskodik rólad, gondol rád, és jelen esetben mindegy is, hogy emberi érzésből, vagy hivatalból teszi-e - amúgy valószínűleg nem lehet szétválasztani a kettőt. Mi lenne, ha kicsit örülnél ennek? Mi lenne, ha megírnád neki, hogy jól esik, hogy jelentkezett, bár magadnak sem mered bevallani...

.

Május írta: Mondjuk az kicsit jó érzés, hogy úgy tűnik, helyreállt a béke a fórumon, ez is fura is, hogy jó érzésem lett tőle... Lehet, éjszaka felébredek és megsértődöm vagy dühöngeni kezdek...

Ne tedd.
Mit írtál a pszichológusnak?

Tudsz te jót érezni. Emlékszel, mikor a Centrálban egymásra néztünk? Jó volt, vagy rossz? És biztos számtalan ilyen történik veled, csak nem akarod tudni.
Tudod, a terápia nem működhet ellenedben. Bizonyos dolgokon meg kell tanulni uralkodni, nem jó az, ha ismételgeted, hogy én ilyen vagyok és punktum, mert képes vagy a változásra, tudsz olyat, hogy jó érésed legyen, csak már rég csináltál olyat. Ha nem lennél a változásra képes, akkor tényleg be kéne iktassák a szótárba a szartesératerápia szakszót. Mert akkor minek is? Szóval próbáld meg most egy kicsit szoktatni magad a gondolathoz, hogy megy ez neked, csak nehezen!