Új áldozat és pszichológus kapcsolat

Május!
Először is te sem vagy hibás, mindig az elkövető a hibás, mindig,mindig, mindig. Tudom a bűntudatot nehéz kezelni, de nem te tehetsz róla, hogy valaki ilyen szemétláda erőszakos disznó.
Másodszor, felhívott a pszichológus, és csak annyit akart, hogy toljuk el egy órával az időpontomat, és nagyon megkönnyebbültem, mondta, hogy majd megbeszéljük.
Aztán másnap mikor mentem beszéltünk róla, hogy mennyire félek, hogy ő is itt hagy, meg nem akarok teher lenni ha nincs is rám ideje. Persze megbeszéltük, hogy ilyenről szó nincs, meg néha jellemző rám , hogy elhamarkodottan végletes megoldást választok. Aztán jól megöleltem a végén, és nagyon jól esett Szeretem ezt a nőt

Köszönöm szépen a válaszaitokat,bár most újra elfogott a szégyen, hogy leírtam, de tudom, hogy ti megértitek. Rettenetesen szégyellem...még magam előtt is...sokszor, nagyon sokszor nem csak az erőszakos, véres, undorító emlékek jutnak eszembe, hanem a jók is, és ez még elviselhetetlenebb néha. Ilyenkor automatikusan jön bennem a blokk, hogy nem, ebbe nem gondolhatok bele. Mégis belegondolok, persze...na, sokszor olyankor kerül elő penge! Elviselhetetlen a bűntudat,...ahogy nézem az akkori viselkedésemet...és hogy nem vettem észre semmit az egészből. De fogalmam sem volt róla, hogy ez mi, ezt hogy hívják (molesztálás), hogy ez rossz. Egyáltalán nem féltem tőle. Egészen addig, amíg először fizikai fájdalmat nem okozott az erőszakkal, de akkor sem tudtam, hogy mi volt az, emlékszem az értetlenség és az összezavarodottság érzésére, akkor sem tudtam, hogy mi volt az, ami történt, és hogy az rossz, csak azt éreztem, hogy k...vára fájt, haragszik rám, és nem tudtam, miért bánt és okoz ekkora fizikai fájdalmat, aki -elvileg- szeret. De azt hittem, hogy én érzem rosszul, és hogy velem van a baj, hogy fáj. Aztán elszabadult a pokol, és akkor már tudtam mindig, hogy valami történni fog, ami undorító és fáj...De az azt megelőző dolgok akkor sem estek le, csak évekkel később. Belegondolni meg...hát kínzó.

Egyébként szoktam nézni gyerekeket, kislányokat az utcán, hogy vajon bántják-e őket otthon vagy máshol? És akkor tényleg sokszor elfog az az érzés, vagy féltés, vagy nem tudom, hogy te jó ég, mennyire védtelenek, kiszolgáltatottak, ártatlanok, és naívak...és hogy én is ilyen voltam-e? Tegnap a villamoson, csak annyit hallottam egy beszélgetésből, hogy a kislány kérdezgette a nagymamáját, hogy "8 évesen?", "8 évesen?", "8 évesen?", a néni meg válaszolt neki, hogy "de akkor már nem 8 éves leszel, hanem 28." Fogalmam sincs, miről volt szó köztük, csak kihallottam ezt a két mondatot, és utána alaposan megnéztem a kislányt...ő is olyan kis cserfes, naív, nyitott kislány volt, aki szerintem bárkivel leszállt volna a villamosról...te jó ég, mennyire kiszolgáltatottak.

Mara, a családgondozó megölelt. Jól esett, hogy nem undorodott meg tőlem (legalábbis remélem, és próbálom elhinni), mert ez egy annyira ciki, és szégyellnivaló érzés, hogy soha senkinek nem tudtam elmondani. Undorodom magamtól miatta, és ha az önsértésről, vagy hánytatásról, stb. kérdezgetnek, csak annyit mondok, hogy öngyűlölet, önbüntetés, megtisztulás, elégtétel-érzés, stb....ami igaz is, de itt elnémulok, ha tovább kérdezgetnek, hogy miért büntetem magam. Ez van, amit nem tudok soha elmondani, meg 99%-ban nem is akarok...de Neki most el tudtam mondani. Nem tudom, honnan jött, de úgy éreztem, hogy muszáj, hogy tudjon mindent, úgy, ahogy történt, még ha el is ítél utána miatta...és most már tényleg mindent tud, amit én! (mert persze nekem is vannak emlékkieséseim, mármint, hogy van olyan emlékem pl. amikor....ahh, na jó befejezem, szóval hogy nem emlékszem a végére. Amire meg nem emlékszem, azt nyilván nem tudom elmondani...emlékezni meg már nem akarok, elég rendbe rakni, ami van.).

Köszönöm, Mara! Hat ez a része nagyon nem könnyű, ha elfognak az ezzel kapcsolatos erzesek és emlekek, meg egyből jön a blokk, hogy nem, ebbe nem gondolok bele, annyira szégyellem meg magam előtt is...pedig belegondolok önkéntelenül is, és jön az undor, a hanyinger (szo szerint), és annyira elviselhetetlen ez az egesz, hogy megbuntetem magamat...

De a fel életem elment már az onbuntetessel meg a megtisztulás keresessel, pedig tudom, hogy már sohasem lehetek az, ilyenkor csak atolelem a macimat, és azt kívánom, hogy bár soha ne ismertem volna meg ezt a világot.
Sokszor meg nem tudok mit kezdeni vele...

.

Május szerintem egy pszichológus hozzá van szokva az érzelmi megterheléshez. Vagyis ki van rá képezve. Ettől függetlenül nem értek hozzá, hogy mit jelent, hogy valaki megterhelő.
Az én munkámban is vannak nehéz ügyek, de nem dobhatom ki, mert akkor engem dobnának ki.
Én ezért hittem és hiszem most is, hogy nem lehet ez egy elhatározása egyik pillanatról a másikra egy pszichológusnak, főleg, hogy visszavárt még időpontra. Elképzelhető, hogy benned szeretett volna valamit megmozdítani. Nem szeretnék találgatni, de szerintem ez is egy lépcsőfok lehetne, ha felhívnád, és kiállnál az ügyetek mellett, amit elkezdtetek, és mellette.
Ez is egy tánc, amihez két ember kell. A megterhelést úgy tudom elképzelni, hogy nem tud veled lépkedni, és szeretett volna. Lehet, hogy ezt akarta volna még megbeszélni veled.
Az érzéseidet nem szégyellni kell, hanem vállalni. Ez is egy lépcsőfok.

Én is sokszor volta dühös a volt pszichológusomra, rajta tomboltam ki magam. Aztán meg nem győztem elnézést kérni. de mindig megnyugtatott, hogy ő tudja, hogy ez nem neki szól. Ez is olyan indulat áttét féle, amivel egy jó szakember jól tud dolgozni. szerintem ne aggódj, mert a tied is így van vele szerintem.

Szörnyen érzem magam, elkövettem egy aljas szemétséget a volt pszichológusommal szemben, és bármennyire is szörnyen érzem magam tőle, nem tudok felhagyni vele, képtelen vagyok rá...

Mi a baj?

.

Ez érdekes, amit Május is és már más is írt, hogy nem kezdené elölről. Ezen elgondolkoztam, és rájöttem, hogy én sem tudnám elölről kezdeni. Olyan nehéz volt. Uh .Ezt a részét soha. Bár szerintem nekem még tartogat nehéz pillanatokat a terápia, de a közérzetem sokkal jobb, mint ahogy elkezdtem. Sok változás történt. Pl.: ugyan nem teljesen, de elmúlt, hogy fekszem Az ágyban, mint egy hulla, étlen-szomjan, akár délután háromig is. Volt olyan, hogy ilyenkor ettem az első falatot hétvégén. Mostanában előre tervezek, hogy mit csináljak hétvégén, beosztom az időmet és programokat találok ki, főként olyat, ami örömmel tölt el. Eddig ilyesmit csak akkor csináltam, ilyen módszeresen, ha társasági eseményem volt, és nem én voltam a kezdeményező. Viszont szerintem megtanultam egyedül is létezni. Vagyis még tanulom. De mindenesetre örülök, hogy kikelek reggelente az ágyból azért, hogy valami olyat tegyek, ami jó. Ez a változás idén állt be. Lettek céljaim, mesterségesen teremtettem elérhető közelségűeket. Van sok olyan, amit nem tudtam régebben és most sem valóra váltani, és ez szintén megbénított. Most úgy érzem, hogy mindennek a lényege a cselekvés. Mint a szeretetnél. A saját cselekvéseim önmagam számára pedig az önszeretetet táplálják.

A pánikrohamaim is ritkultak. Nagyobb érzelmi megterheléskor, stresszkor viszont még le tud építeni. De próbálok nem belezuhanni abba a mélységbe. Így újra átdolgozni a traumákat is nehéz, és még benne vagyok a terápiában, még vannak belső akadályaim, de alapvetően jobb lett a megküzdési képességem. Sajnos a párkapcsolati nehézségek ugyanúgy jelen vannak, viszont ott is történt egészen apró változás már, például tudtam minimálisan nyitni felé. Persze megint pofára estem, de ez már olyan nekem, mint a kisgyereknek, mikor 120-szor elesik, majd feláll és megy tovább.
Nem akarok soha többet olyan kikészült állapotba kerülni, mint amiben voltam, és szeretném kézben tartani saját magam. Na én én ezért sem kezdeném elölről, és ha visszagondolok, hogy milyen nehéz volt kimondani dolgokat, te jó ég...

Anoni Mara írta: Biztosan úgy van, ahogy a pszichológus mondja, kiragadtál egy mondatot. Ezt mondtuk neked mi is itt többen. Olyan jól kezdett működni a terápiád, nem véletlenül ezt kell sürgősen lerombolnod? Kezdett fontos lenni neked a pszichológus, kezdted magadhoz közel engedni, most sürgősen le kell ezt a nehezen felépített várat rombolnod, nem látod? Elkezdted átlátni, milyen fontos szerepet játszott a szexuális abúzus az életedben, most gyorsan elhiteted magaddal az ellenkezőjét. Megbeszéltetek egy következő alkalmat? És ez hogy történt, hogy mégis mentél hozzá? Te hívtad?

Írtam neki egy elköszönő emailt, amire ő annyit válaszolt, hogy vár a jövő héten (tegnap) a megszokott időben. Tegnap meg nem kérdezett semmit, csak beírt a jövő hétre.
Amikor a konfliktusos alkalom volt, akkor el kellett mondanom, hogy mit nyertem az eddigi beszélgetésekkel. Ahogy most Karácsony is írta, nekem is vannak eredményeim, például nem félek az anyámtól, nem lesz pánikrohamom, ha eszembe jut az erőszak, és néha már nem vagyok olyan szerencsétlen. (Mondjuk ez érdekes, mert ennek nem mindenki örül a környezetemben, sőt...)
De még minden nap érzem magam nagyon szarul, és minden nap gondolok arra, hogy szeretnék meghalni. A reggelek iszonyúak. És nem látom azt, hogy valaha jobb lesz, és nem vittem semmire az életben.
És azt is gondolom, hogy a pszichológus jól megleckéztetett, és már nem szeret, tegnap is olyan hideg volt. Erre azt mondta, hogy ezzel ő nem tud mit kezdeni, hogy ő hideg. Én meg nem tudom, akarok-e mondani még neki bármit is, és elsüllyedek a szégyentől, hogy bevontam az életembe, hogy sírni látott. Itt az a gáz, hogy jó, részéről rendben van a dolog, de részemről nincs, és a töredékét sem tudtam elmondani, hogy mivel bántott meg, mert lesöpört azzal, hogy én értek félre mindent. És mondjuk, most beírt a jövő hétre, de nem bírom a bizonytalanságot, hogy mikor áll megint elő ezzel, hogy érzelmileg túl megterhelő vagyok, és nagyon nehéz velem.

Karácsony, akkor most még sincs pasi? Nem csalódtál nagyot?

Szerintem Május lesznek még további eredményeid is. Úgy érzem, hogy fontos állomásnál jársz épp... Én biztos, hogy megkérdezném, hogy mit jelent, hogy valaki érzelmileg megterhelő.
Nekem is voltak pillanataim a pszichológusnál, a terápia nem egy könnyű műfaj, ahogy Mara mondaná. De ha ennyi ideje együtt dolgoztok Május és ez most ennyire csúcsra járt, amit konfliktusként élsz meg, azzal biztos, hogy dolgotok van. Szerintem egy pszichológus nem feltétlenül mindig csak kedves, és nagyon nehéz tud lenni egy hirtelen váltás. Én is ki szoktam fogni, hogy nincs jó passzban, de ez minden emberrel van így. És igen, ez minden kapcsolatomban meg szokott pillanatokra ijeszteni, hogy akkor most velem van az illetőnek baja, épp utál vagy mi van. De valahogy ezek is jobban mennek már, és ebben az is segített, hogy rájöttem, hogy a pszichológusom engem komolyan segít, sokszor mellettem állt már, és elhittem, hogy még ha időnként lehet, hogy teher is vagyok, vagy nem tudom, akkor sem az a célja, hogy nekem ártson, hanem hogy segítsen. Így ezek a mechanizmusok kezdtek bennem változni. Tudom, hogy ha épp csúnyán néz az nem arról szól, hogy utál, lehet, hogy valami akkor épp nem tetszik neki, ilyenkor az ember (nem tudom, hogy mindenki?) automatikusan a saját személyét, szerethetőségét kérdőjelezi meg. Lehet, ez is egy cél. Pl. engem is állandóan kritizáltak, és ebből óriási patáliát rendeztem le a legutóbbi konfliktus során is, és egy lépcsőfokot ugrottunk családon belül...talán, bár már sok ilyen harcom volt. De én is nehezen viseltem/viselem, amikor azt érzem, hogy valami miatt nem vagyok szerethető. És akkor elszomorodom. Szóval Május nem csak te működsz így, szerintem nagyon sokan, én is. De látod, ebben is lehet erősödni. Meg kell tudnod tanulni kezelni, hogy ha valaki épp hideg, vagy ellenséges veled szemben, akkor az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem vagy szerethető, hanem lehet, hogy valami célja van a dolognak. Viszont, ha azt érzed, hogy meg akar tőled szabadulni, akkor kérdezz rá kerek-perec, és mond el, hogy te folyton ettől rettegsz, ezért amikor hidegnek érzékeled, az neked ezzel egyenlő, hogy el akar küldeni. Közben meg lehet, hogy szó sincs erről.-
Na ezért fontos állomás lehet ez...(Amúgy szerintem ez is a kötődési zavar kategória. Őszintén szólva én sem beszéltem meg soha úgy kivesézve ezt a dolgot, hogy ugyanúgy félek, mint egész gyerekkoromtól kezdve attól, hogy elveszítem az anyukámat...)
De volt egy kis megborulásom, de szerencsére pont voltak programok, amik megkívánták, hogy tartsam magam. Volt fizikai rosszullétem is, épp órán ültem, teljesen le is vert a víz. Aztán szerencsére találkoztam este a barátnőmmel és át tudtuk beszélni a dolgokat, és kellemes estét töltöttünk el, így már nem zuhantam szét...most jól vagyok, vagyis nem tudom, hogy elfojtom e. Köszi az érdeklődést.

Karácsony, elképesztően jól gondolkodsz!