Új áldozat és pszichológus kapcsolat

Május írta: Hát ezt elcsesztem, és ma jól meg is lettem nevelve. Nekem nem jött be ez a pszichológusos dolog, többet sérültem tőle, mint amennyit nyertem, és végig nagyon nehéz meg fájdalmas volt, és visszanézve elég szemfényvesztésnek tűnik, és bánom, hogy kötődtem hozzá, és a végén mégiscsak egyedül maradtam. És nem bántott senki se gyerekkoromban, se felnőttként, csak kitaláltam az egészet, és csak a pszichológus bántott, de ő nagyon.

Mesélj Május, mi újság?

Ági40 írta: Jó sokáig bírtad a szünetet!
Ma voltam az új nőnél, semmi extra, későn értem oda, és hamar ki is menekültem. Nem biztos, hogy fogok járni. Nem bírom megint elölről kezdeni.Jelenleg ezt gondolom, és majd meglátom. Most én is agyon hajszolom magam, és ilyenkor azt gondolom nincs erre szükségem.

hát, attól függ mit nevezünk bírásnak...
Szegény, biztosan nagyon nehéz. Én nem is tudom ezt elképzelni. Megint beülni, megint elmondani, megint kialakítani egy kapcsolatot. Teljesen átérzem.
De azért próbáld meg, lehet, hogy valamitől elesel, ha meg sem próbálod. Vagy nem volt szimpi?

karácsony írta:

Május írta: Hát ezt elcsesztem, és ma jól meg is lettem nevelve. Nekem nem jött be ez a pszichológusos dolog, többet sérültem tőle, mint amennyit nyertem, és végig nagyon nehéz meg fájdalmas volt, és visszanézve elég szemfényvesztésnek tűnik, és bánom, hogy kötődtem hozzá, és a végén mégiscsak egyedül maradtam. És nem bántott senki se gyerekkoromban, se felnőttként, csak kitaláltam az egészet, és csak a pszichológus bántott, de ő nagyon.

Mesélj Május, mi újság?

Nem megy, nagyon fáj. És annyira szégyellem magam, a szeme elé sem akarok kerülni soha többé. Ennek most vége, tényleg.

Május írta:

karácsony írta:

Május írta: Hát ezt elcsesztem, és ma jól meg is lettem nevelve. Nekem nem jött be ez a pszichológusos dolog, többet sérültem tőle, mint amennyit nyertem, és végig nagyon nehéz meg fájdalmas volt, és visszanézve elég szemfényvesztésnek tűnik, és bánom, hogy kötődtem hozzá, és a végén mégiscsak egyedül maradtam. És nem bántott senki se gyerekkoromban, se felnőttként, csak kitaláltam az egészet, és csak a pszichológus bántott, de ő nagyon.

Mesélj Május, mi újság?

Nem megy, nagyon fáj. És annyira szégyellem magam, a szeme elé sem akarok kerülni soha többé. Ennek most vége, tényleg.

Megpróbálom leírni, mert nem bírok másra gondolni, nehéz, mert rettenetesen szégyellem magam.
Amikor legutóbb voltam, azt mondtam, nem megyek többet, mert elfáradtam abban, hogy mindenki megmondja, mit kellene csinálnom, és nem értik, hogy nem bírom megtenni. A pszichológus is nyomult, mit kellene csinálnom.
Aztán rá pár napra teljesen véletlenül megláttam az utcán azt a pszichiátert, aki felnőttként bántott, éli a világát, és akkor valami elszakadt bennem, feljött minden, ami történt, szétcsúsztam.
Felhívtam a pszichológust, hogy mi történt, de nem fogadott, csak távoli időpontot adott. És én ezt megleckéztetésnek érzem, meg nem értésnek. Meg van közöttünk egy régi konfliktus, amit nem tudtunk soha tisztázni. Szavakkal mindig azt mondja, hogy fontos, hogy megbeszéljük a konfliktusokat, de mindig én viszem a balhét, mindig én látom rosszul a dolgot, mindig az én mechanizmusaim rosszak. És szerintem ez nem igaz, azt érzem, hogy erőből lenyom, és igaziból senki nem vált ki belőlem olyan indulatokat, mint ő, talán csak az anyám, és vele szemben is mindig hallgatnom kellett.
És most úgy állok, hogy borzasztóan szégyellem magam, mindenért, hogy beavattam az életembe, hogy segítséget kértem, hogy bíztam benne, és legszívesebben a föld alá süllyednék, hogy visszacsinálnám az egészet.
Az is elgondolkodtatott, hogy egyikőtök sem szokott annyi konfliktusról írni, mint én, zömmel jól kijöttök a pszichológusotokkal, de én az életemben nem vagyok egy konfliktusos ember, nem szoktam kötözködni.

Meg az a baj, hogy felszínre került egy csomó mocskos dolog, szörnyű emlék, és ahhoz nem kaptam segítséget, hogy lehet ezekkel együtt élni, mert amióta előjöttek ezek, nem telik úgy egy napom sem, de szinte még egy óra se, hogy ne jutnának eszembe, és nagyon nehéz ezekkel létezni.

Május írta: Szavakkal mindig azt mondja, hogy fontos, hogy megbeszéljük a konfliktusokat, de mindig én viszem a balhét, mindig én látom rosszul a dolgot, mindig az én mechanizmusaim rosszak. És szerintem ez nem igaz, azt érzem, hogy erőből lenyom, és igaziból senki nem vált ki belőlem olyan indulatokat, mint ő, talán csak az anyám, és vele szemben is mindig hallgatnom kellett.

Ha az ő mechanizmusai lennének rosszak és nem a tieid, akkor ő járna pszichológushoz, nem te.
Ha erős indulatokat vált ki belőled, akkor működik a terápia. Néha ki kell zökkentsen a konfortzónádból, értsd meg! És az sem lenne jó, ha mindig csak bólogatna, egyetértene. Azzal nem mennél előre, hiába is éreznéd magad jobban. Nem véletlenül hasonlítod anyádhoz, nem véletlenül vált ki hasonló mechanizmusokat. Ezt gondold végig!

Anoni Mara írta:

Május írta: Szavakkal mindig azt mondja, hogy fontos, hogy megbeszéljük a konfliktusokat, de mindig én viszem a balhét, mindig én látom rosszul a dolgot, mindig az én mechanizmusaim rosszak. És szerintem ez nem igaz, azt érzem, hogy erőből lenyom, és igaziból senki nem vált ki belőlem olyan indulatokat, mint ő, talán csak az anyám, és vele szemben is mindig hallgatnom kellett.

Ha az ő mechanizmusai lennének rosszak és nem a tieid, akkor ő járna pszichológushoz, nem te.
Ha erős indulatokat vált ki belőled, akkor működik a terápia. Néha ki kell zökkentsen a konfortzónádból, értsd meg! És az sem lenne jó, ha mindig csak bólogatna, egyetértene. Azzal nem mennél előre, hiába is éreznéd magad jobban. Nem véletlenül hasonlítod anyádhoz, nem véletlenül vált ki hasonló mechanizmusokat. Ezt gondold végig!

Tulajdonképpen igazad van ezzel az anyás dologgal meg az erős indulatokkal kapcsolatban.

Amióta pszichológushoz járok, szerintem sokat kockáztattam és kiléptem a komfortzónámból, szinte vissza se találok, és ehhez nem kaptam tőle segítséget. Meghallgatott mindig figyelmesen a heti egy órában, de mintha arra nem gondolna, hogy nekem éjjel-nappal ezekkel a gondolatokkal kell élnem, ő meg utána hazamegy a szép kis családjához, na, ezért is dühöngök. Mostanra meg élhetetlenné vált szinte minden, folyton rám jön a sírás, az egyik fóbiám úgy elhatalmasodott, hogy akadályoz a mindennapokban, a munkámban.
És legutóbb nagyon a szőnyeg szélére lettem állítva, vagy úgy csinálom a dolgokat, ahogy ő mondja, vagy sehogy, és hülyét csináltam magamból, és nagyon szégyellem magam, engem ő ne neveljen. Egy pszichológus is lehet ügyetlen néha, mondhat rosszat, de ne szégyenítsen meg annyira, hogy tényleg nem merek a szeme elé kerülni. Rettenetes haragot érzek iránta, sőt, szinte gyűlöletet, de magam iránt is ugyanannyira. Annyira dühös voltam rá, hogy összevagdostam magam, erről elismerem, hogy hibás mechanizmus, de nem bírtam ki.
Nekem a bizalom nem megy, tudom magamról, mindig várom, mikor ver át, de hát engem már alaposan átvert egy pszichológus meg egy pszichiáter, nyilván túlságosan óvatosan vagyok és lesben állok.

Május! Ezekkel a dolgokkal sokan így vagyunk. Ez így működik sajnos. Nekem, mióta feljöttek az emlékeim, minden nap eszembe jut, és az egész terápiám. Ráadásul nem beszélek erről senki mással. Néha elfáradok, és elegem van mindenből, és legszívesebben meghalnék, mert ez így nem élet, és nincs értelme az egésznek. Engem senki nem ért meg, mindig egedül vagyok, Akiben megbíztam, és akit szerettem, az itt hagyott, és olyan messze van tőlem, hogy többén nem érhetem el. Ezek a dolgok nagyon fájnak, és nem biztos, hogy túl tudom tenni magam ezeken. Az új szakemberem aranyos, meg biztos érti a dolgát, de nem fog úgy megérteni, nem fogom érezni, hogy mellettem áll. A 2. terapeutámmal annyira bensőséges volt a kapcsolatunk, sokszor éreztem, hogy tudja mire gondolok, szavak nélkül is. Félek, nem fogom tudni elfogadni ezt az új nőt, Nagyon hiányzik a régi nagyon nagyon!!!!!!!!!!!!!!!!!
Májusnak akartam valami vigasztalót írni, de csak ez sikerült. Bocs. De teljesen átérzem amiket írt. A végén egyedül maradsz...............

Május írta: Meg az a baj, hogy felszínre került egy csomó mocskos dolog, szörnyű emlék, és ahhoz nem kaptam segítséget, hogy lehet ezekkel együtt élni, mert amióta előjöttek ezek, nem telik úgy egy napom sem, de szinte még egy óra se, hogy ne jutnának eszembe, és nagyon nehéz ezekkel létezni.

Hàt ez az!kurva nehéz!és mivel ennyire rossz el is nyomom.mert ha nem tartom lennt akkor fent van azzal meg az égvilágon semmitsem tudok kezdeni.legszívesebben szétvernék valamit.én nem bántom magam.de szerintem azért volt annyi balesetem m mindig arra gondolok h jol jonne egy emlékezetkiesés és akkor szabad lehetnék.

Ági, nagyon sajnálom

Karácsony, az emlékezetkiesés tényleg jó ötlet, és tényleg felszabadító lenne. Komolyan, olyan jó megoldásnak hangzik!

Én egyszerűen nem bírok a haragommal meg az indulataimmal, egész éjjel ezen kattogtam. Csak nektek merem mondani, legszívesebben valami bosszút is kitalálnék a pszichológusnak, de nincs ötletem... Szerintetek? Igenis ő a felelős ezért az egész szarért! Mindjárt felrobbanok a tehetetlenségtől!!!

Május írta: Ági, nagyon sajnálom

Karácsony, az emlékezetkiesés tényleg jó ötlet, és tényleg felszabadító lenne. Komolyan, olyan jó megoldásnak hangzik!

Én egyszerűen nem bírok a haragommal meg az indulataimmal, egész éjjel ezen kattogtam. Csak nektek merem mondani, legszívesebben valami bosszút is kitalálnék a pszichológusnak, de nincs ötletem... Szerintetek? Igenis ő a felelős ezért az egész szarért! Mindjárt felrobbanok a tehetetlenségtől!!!

Kicsit elvesztettem Május a fonalat, hogy mi volt a gond a pszichologussal. Hogy nem adott időpontot? Nem hiszem hogy bosszút érdemelne, mert előjöttek az emlékeid meg amúgy ez egy természetes érzés de lehet hogy másnak szól. Vagyis vmi olyan sérelem van benned, amit nem tudsz kezelni. Vagy tényleg nem tudom mi a baj.

Május és Karácsony, teljesen ismerős a helyzet amit leírtok. Az első pszichológusom aki az a bizonyos férfi volt, az váltott ki ilyeneket belőlem.
Folyton dühöngtem a viselkedése miatt, és azt kívántam, bár sosem jutott volna eszembe semmi. Visszasírtam az édes tudatlanságot. Mára már rájöttem, hogy nem ez a megoldás. Nagyon sokat szenvedtem, sírtam, bántottam magam, hánytam, hánytattam magam, gyógyszereket kapkodtam be, leléptem az autó elé, hátha kómába kerülök, és így túlélem a kritikus időszakot, öngyilkos gondolataim volta. Mára ezek java része eltűnt, csak gondolati szinten vannak. Bár még mindig sokat sírok, úgy, hogy senki ne lássa.
Annak a férfi pszichológusnak is megírtam, hogy bár sosem ismertem volna meg, és gyűlölöm. Az óráin sokszor csak dühöngtem, olyanokat csináltam ami egyáltalán nem jellemző rám. Pl: Kirohantam a szobából, rácsaptam az ajtót, lesöpörtem a papírjait az asztalról, hogy rólam ne irkáljon semmit, hozzávágtam egy díszpárnát, hogy azonnal fejezze be amit mond, vagy a nyakába borultam, és ököllel ütöttem a vállát, hogy miért csinál velem ilyeneket. Most ennyi jutott hirtelen eszembe. Mindazon által nagyon szerettem, és hálás vagyok érte, hogy nem dobott ki azért amiért ilyeneket csináltam. Most, hogy leírtam, kicsit elszégyelltem magam, jó kis szemét voltam. Néha egyszerűen nem hagytam dolgozni, és utána fel voltam háborodva. De a mai napig időnként beszélünk
telefonon, és örülök neki, hogy nem neheztel rám, amiért ilyen helyzetet teremtettem köztünk.
Ezt csak azért írtam le ilyen részletesen, hogy lásd, ilyen is van, és lehet, hogy pozitív fordulatot vesz valami, ami az elején reménytelennek tűnik. Mára lenyugodtam annyira, hogy a tettlegesség helyet szóban nyilvánítom ki a nemtetszésem valami iránt. Ez sem könnyű, de megtanulható.

Igen, nem adott időpontot, csak egy héttel későbbre, és úgy beszélt velem, mintha hülye lennék, megszégyenítő volt. És igen, miatta előjöttek az emlékek, és nem segít ezekkel élni. És van közöttünk egy régi vita, amiről nem lehet beszélni, mert ideges lesz tőle. És rendszeresen cukkol a családjával. És direkt élvezi, ha dühös vagyok rá.

Május, ugyan ezeket átéltem a férfi pszichológusommal. Csak azt tudom mondani, hogy ilyen helyzetben, az ember kisarkítva látja a dolgokat. Kivetíted rá minden fájdalmad, és bántalmad. Ha kitartasz, meglátod helyre állnak a dolgok. Ha mégsem, akkor talán mehetnél másik szakemberhez. Valahogy ki kell rángatnod magadból a véleményed, és az érzéseid, és lehet reális, és elfogadható válasz érkezik rá. Hidd el, tapasztalatból mondom.

Köszi, Ági, azért te se vagy kispályás!

Meg fogom neki írni, hogy egy beképzelt csaló, és gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm!!!! Elmehet a búsba a pszichológiai katyvaszaival egyetemben, nem kérek belőle többet.
Másik pszichológusra gondolni se bírok, épp elegen vertek át!!!!