Még újabb kötetlen beszélgetés

Igaziból persze nem tudhatjuk, hogy hogyan fog reagálni. A lényeg az, hogy te nyitott tudj maradni arra, amit ajánl. Mert akármilyen fenyegetően is hangzik bármilyen lehetőség, az mind segítség. Arra, hogy végre kilábalj ebből a feneketlennek tűnő örvényből. Lehet, hogy érdemes kockáztatni egy másik félelmet azért, hogy elhagyd ezt a teljesen biztos félelmet.
Szóval szerintem akkor fogod neki elmondani, ha készen is állsz elfogadni a segítségét.

Anoni Mara írta: Karácsony, azonnal add meg a samponod nevét!

Örülök neked.

Köszi, igazán kedvesek vagytok.

Mara, Csalán sampon:)

De amúgy a legjobb sampon a terápia:D, és hihetetlenül sokat segít, hogy lehet ide ventillálni, akár jót, akár rosszat, és azt mindig megértitek itt.

Május, a kislány, akit nem tudtál megvédeni, az Te vagy. Gondolom, kb. olyan korú kislányt mutatott, amikor a bántalmazás elkezdődött? Vagy bármi rossz, amikor elakadhattál. Nagyon sokat segítenél Magadnak, ha erről az álomról is tudnál beszélni a terapeutának.

.

Május NEM VAGY ELMEBETEG! Én is szoktam szorongani, túl reagálni dolgokat, és sokat sokat kívülről látni magamat, a testemet, kívülről látni ahogy csinálok valamit, vagy épp csak megyek az utcán, vagy állok valahol. Ilyen pl. hétvégén is volt velem, hogy egy játszótéren álltam, kisfiam játszott gyerekekkel, én meg álltam, sok sok ember körülöttem - nem ismertem őket - és láttam magam, ahogy ott állok. És az a valaki azt gondolja (ÉN) rólam, hogy tök szánalom vagyok, hogy bűnhődök, de csak idő idő és jól lesz az a nő. Vagyis én. Néha olyan mintha 2 személyiség lennék. Nektek is van ilyen?
A másik dolog ami engem aggaszt ( van sok ), hogy vagyok a "nagyvilágba" a gyerekemmel egyedül, és egyszer majd meghalok és nem tudok felmutatni egy családot. És hogy jól van ez így? Vagy hogy mit szokás mit kell csinálni, hogy ne legyenek ilyen érzéseim? Valaki ezt elmondja? Elmondjátok azt, hogy nem kell félni a jövőtől a múlttól és olykor a jelentől is?
Még valami eszembe jutott. Nem kellett a héten elmennem távolra a fiamtól, kaptam egy hónap haladékot.

Május, nagyon kemény dolgokat írsz itt, de azt hiszem, a gyógyulás egyik lépcsője, ha kezded Magad kívülről látni. És olyan nincs, hogy ez nem Te vagy, mert ez is Te vagy egyelőre. Az a jó, hogy majd választhatsz, hogy akarod-e a rosszat, vagy méltatod Magad valami jobb életre, mint amit eddig éltél. Ha azok a "tünetek " jellemeztek, amik, el lehet dönteni, hogy mit teszel helyettük, ha nem akarod Magad tovább bántani. Biztos, hogy van más, mint ami volt, meg ami még van. Ehhez kell a terapeuta, hogy segítsen kialakítani, hogy ki vagy akkor, ha már nincsen szükséged a tünetekre..

Szerintem, ha a tünetek elmúlnak, vagy legalábbis összezsugorodnak, akkor lesz helye/tere a képességeidnek, tapasztalatodnak, tudásodnak fejlődni. Vagyis virágba borul a személyiséged.
Szerintem ezegy izgalmas lehetőség, a legkevésbé sem félelmetes.

igen pipacs lehetőség, köszönöm.

Jelen, nekem is mondta már valaki, mintha kettős személyiség lennék. Rá is kérdezett, hogy amikor ezt meg azt a dolgot csináltam, emlékszem-e ezekre? Szerintem azt akarta tudni - mivel maga is szakember - hogy nem e kettős személyiségem van.
De az tény, hogy van egy énem, ami gyerek bennem. Nagyon gyerek. És nem akar se eltűnni, se felnőni. Csak bosszant, makacskodik, és undokoskodik velem.
Ismeritek az Esti Kornélt? Annyira szeretem...kicsit hasonlóan érzem magam. A terapeutám ezt a fura énemet anno "kicsi R**-nak nevezte (a csillagozás a keresztnevem, de mivel elég ritka, nem szeretném kiírni).

Május írta: Köszönöm a biztatást.
Ma a munkahelyemen megjelentek rendőrök, mindenki nevetgélt rajta, én meg pánikot éreztem, az ajtót néztem, mikor jönnek be értem, vagy mikor mondják meg, hogy valamelyik családtagommal baj történt. Szétszorongtam magam.

,
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..
………………………
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….

Szerintem nem kell rettegned, hogy elküld. Ezt is meg lehet beszélni. Én az előző pszichológusomat kétszer hagytam ott, de mindkétszer vissza sírtam magam. Nem akartam, nem tudtam máshoz menni. Elfogadta ezt, és megbeszéltük. Valahogy elő kell hozakodni a téged bántó dolgokkal, és a félelmekkel, mert csak így tud segíteni. Ennyit meg kell tegyél magadért!!!!

jelen írta: A másik dolog ami engem aggaszt ( van sok ), hogy vagyok a "nagyvilágba" a gyerekemmel egyedül, és egyszer majd meghalok és nem tudok felmutatni egy családot. És hogy jól van ez így? Vagy hogy mit szokás mit kell csinálni, hogy ne legyenek ilyen érzéseim? Valaki ezt elmondja? Elmondjátok azt, hogy nem kell félni a jövőtől a múlttól és olykor a jelentől is?

Jelen, azt nem lehet "csinálni", hogy milyen érzéseink legyenek. Az érzések önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Az önmagunkban való tájékozást segítik, ha elfogadjuk őket. Csak vannak.
Nem tudom, hogy más hogy van vele, aki nem tud egy normális családot felmutatni. Azt várnád az élettől, vagy Magadtól, hogy felmutathass egy ilyet? Az enyém is csak volt normális, az is csak látszólag, mert annyi szar volt a palacsintában, hogy... Aztán azóta elváltam, a gyerekeim önállósodnak. Szerintem ez normálisabb, mint amikor családom volt olyan áron, hogy nem lehetett tudni melyik pillanatban robban egy bomba (a volt férjem részéről.)

Szerintem amúgy a múlttól azért nem kell félni, mert már elmúlt, a jelentől nem érdemes, mert nem visz előbbre. Az visz előbbre, ha megteszed az aznapi feladataidat. A jövőre meg nem nagyon érdemes gondolni, ha a jelenünket rendesen megéljük, az alakítja legjobban a jövőt.

Talán itt nem írtam, hogy volt egy olyan korszakom, amikor átgondoltam, hogy a félelem mennyire rombol, és ha elkezdtem félni, azt ismételgettem magamnak, hogy a félelemnek semmi értelme.. Nekem használt. De mindenkinek más használ. A természetfelettiben való hitemmel együtt használt..

Üdv mindenkinek!

Huszonhét éves férfi vagyok, nem saját esettel fordulnék ehhez a közösséghez. Csupán most találtam rá a honlapra, annak ellenére, hogy egy ideje már kutatgatom a témát, játszom a gondolattal, hogy valamilyen formában feldolgozzam. Beszéltem áldozatokkal, még elkövetőkkel is, olvastam szakirodalmat és néhány ezzel foglalkozó irodalmi alkotást, igyekeztem megérteni a társadalom abúzushuz való viszonyulását a különböző korokban - mert hiszen az ember maga nem változik, csak a körülmények.

Mindezt azért, mert reményeim szerint író vagyok és leszek, és különösen foglalkoztatnak a ki nem beszélt témák, azok lelki és tudományos megközelíése egyaránt.

Ami laikus kutatásaim során hamar feltűnt, hogy az abúzusnak a közkeletű vélekedéssel ellentétben nem csak két szerplője van, nem csak az elkövető és az áldozat, hanem harmadiknak ott van maga a környezet, a társadalom is, minden elvárásával, minden elfojtásával és tabujával. A társadalmi környezet nélkül nem lehet értelmezni az abúzus tüneteit sem, hiszen a pszichés zavarokat leginkább az elfojtás feszültsége produkálja, az elfojtást azonban nem lehet függetleníteni a tabukra, szégyenre és keresztényi értelemben vett bűnösségre kihegyezett, prüdériába hajló közerkölcstől. (Ezzel nem leminősítem az erkölcsöt, csak szeretek realista módon nyúlni a témákhoz.) Ebből következik számomra, hogy egy nyitottabb, elfogadóbb, a tabukat kibeszélő társadalomban vagy mikroközösségben a megtörténő abúzus feldolgozása sokkal könnyebb. Az aktuális problémák esetén persze mindig a saját pillanatnyi társadalmi környezetük által indukált problémák mentén kell vizsgálni az esetet, de ezek a problémák más és más közegben eltérhetnek, ha egyáltalán jelentkeznek. Mindez persze spekuláció, és figyelmen kívül hagyja az egyén társadalmi diszfunkcionalitásának esélyét, de érdekelne az itteniek, akár a problémát megélt áldozatok vagy az ezzel foglalkozó szakemberek véleménye.

Ti tehát mit gondoltok erről? Mennyire felelős a társadalmunk az abúzus hosszú távú következményeiért? Miért érzi magát bűnösnek, alávalónak egy megerőszakolt vagy molesztált egyén, amikor értelemszerűen nem az?

Előre is köszönöm a hozzászólásokat, remélem, sok hasznos meglátás érkezik, amiből akár meríhetek is.

Szia Kutató.
Pontosan mit kutatsz?
A kérdéseid válaszainak van egy közös szubsztanciája, a bűn pedig egy erkölcsi viszonyban áll az alany és társadalom kapcsolati hálójában.

Igen Alicia, a látszat kapcsolatoktól hányni tudnék. Az valóban nem jó semmire. Nagyon sok kapcsolatot látok magam körül, ami csak látszat kapcsolat. Olyan nem kell és pont ezért nincs is kapcsolatom, illetve ezért is. Na de gondolom én, hogy valahogy csak lehet kapcsolatban élni. De hogy? Én úgy érzem én vagyok a legszerencsétlenebb, mert nekem sose sikerül. Mindig többet várok. Mindig másra vágyom. Valakivel elvagyok egy ideig, aztán hirtelen elegem lesz belőle, érzem azt a kényszert, hogy valami kötelező. Így meg nem tartozom senkihez, de ez sem jó. Van egy "kapcsolatom" most, titokban, úgy értem nem vállalom őt fel, nem tudom mitől, de félek. Úgy tűnik ő jó ember, én nem. De én mindig találok vmi kifogást, ami a jó emberektől eltaszít. Pedig olyan baromság ez így, hogy ezt érzem. JÓL akarok lenni!!!