Még újabb kötetlen beszélgetés

Május írta: Tudod, Hajnalka, kicsit irigyellek, bár ezt szégyellem. Irigyellek, hogy ki mersz állni és el mered mondani sok ember előtt. Arra emlékeztet, ami a Centrálban volt, mert akkor végre embernek éreztem magam, hogy van méltóságom. Olyan világot szeretnék, ahol nem nekem kell bujkálnom és titkolnom egész életemben, hanem annak, aki bántott. Ahol nemcsak egy pszichológusnak suttoghatom el, hogy mit csináltak velem, hanem bárkinek, bárhol. Mert amíg ez nincs így, addig nincs igazság a világban.
Drukkolok, Hajnalka.

Nem baj, Május, jogod van az érzéseidhez. Nem kell szégyellned magad ezért. De tudod, nemcsak magamért teszem. Eleinte, amikor felkértek, az volt az első reakcióm, hogy oké, de az abúzusról nem. Aztán másnap reggel bevillant, hogy dehogynem. Felismertem, hogy ez itt a lehetőség. Talán az egyetlen lehetőségem arra, hogy kiálljak, mindannyiunkért, azokért a gyerekekért is, akik most szenvednek. Muszáj bátornak lenni (noha minden nappal egyre jobban kezdek parázni, csak elhessegetem). Egy kép van előttem (hiszem, hogy ezt úgy kaptam a fentiektől ezt a képet), hogy ott állok a színpadon (nem tudom, lesz-e igazi színpad, de mindegy is), és hangosan kimondom azt, amit sokáig még suttogva se mertem, belekiabálom a világba, hogy mi is itt vagyunk, élünk, élni akarunk, igen, hogy ne csak a pszichológusnak mondhassuk el, szégyenkezve. Kis lépés ez, én tudom, de a leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik. A legelső lépéseket Mara már megtette, ideje, hogy csatlakozzak hozzá. Aztán majd remélem, egyre többen merjük ezt megtenni, és a végén a hangunk elhallatszik az égig, és akkor végre nem kell többé félnünk. Nem nekünk kell félnünk.

A drukkokat köszönöm.

csodaszépen/szépet írsz, Hajnalkám, megkönnyeztem,
kösz

gyerekes írta: csodaszépen/szépet írsz, Hajnalkám, megkönnyeztem,
kösz

Munkam soran en is haladok afele h ezzel a temaval foglalkozzak. Azt semmikepp nemtehetem meg h felvallalom mert annak kovetkezmenyei lennenek. De tehetek azert h mast megmentsek legalabbis probaljak. Felek attol meg h ehhez nem lesz eleg erom na de mindent megteszek ami tolem telik. Most tavol vagyok a kisfiamtol el kellett jonnom egy oktatasra nehezen viselem nagyon. Korulottem nincs egy no sem. Ez is nagyon nehez. Mar behanyok a sok szanalmas undorito ferfitol. Ugy kezelem a helyzetet h atnezek rajtuk. Ez sosem volt gond. De nem normalis ez. Mert szeretnek rendes nagy csaladot!!!! Ti akiknek van ferje ezt hogyan kuzdottetek le? Az undort amit sokszor erzek a ferfiak irant? Kerlek irjatok le? Mert nem akarom ezt az erzest,hogyan irtsam ki ezt magambol?

Jelen, ostoba, gonosz, buta nővel nem volt még dolgod? És ebből arra jutottál, hogy minden nő ostoba, gonosz és buta?
Nincs ez másképp a férfiakkal sem. Vannak köztük állatok, vannak köztük ostobák, vannak köztük nagyon jó emberek. Ez ilyen egyszerű. Aki bántott, azért bántott, mert egy állat volt, nem azért, mert férfi volt. Nagyon fontos, hogy ezt jól lásd!

A noket sem szeretem illetve nem tudnek veluk elni. Ezt ugy ertem h oket sem szeretem vagyis ok semlegesek inkabb. A ferfiaknal ezt az undort kellene megszuntetni kiirtani de ehhez meg ido kell. Az erdekelne Mara hogy ezen hogyan milyen modszerrel lehet tuljutni? Hogy lehet elni valakivel? A gyereknek is jobb lenne belatom ha " apa" minta is lenne elotte na meg en is szeretnek csaladot. Van sokszor olyan erzesem hogy ha tarsam lenne akkor ugy ereznem megfojtana uralkodna felettem hogy en meg maganyos lennek ugysem en iranyitanek meg ilyen zagyva gondolatok. Mi a velemenyetek?

Jelen, nekem egyszerűbb dolgom volt: olyan nagyon szükségem volt (van), hogy együtt éljek valakivel, hogy legyen egy testi- lelki támaszom, hogy nálam az egyedül élés fel sem merült. Én azt nem értem, hogyan lehet bírni egyedül.
Első lépésben abból kell kigyógyulni, hogy "a nőket sem szeretem" meg a "gyűlölöm a férfiakat". Az emberek nagyon különbözőek, van köztük sok gyűlölni való, meg sok szeretni való. Azt sem mondjuk, hogy "nem szeretem az ételeket", nem? Egyeseket szeretünk, a sóskát meg nem. (Bocsánatot kérek a sóskapártiaktól.) Ha valaki ab ovo nem szereti az ételeket, az már súlyos patológia.
Utána, ha ezzel megvolnál, akkor jön a neheze. Az, hogy az embert kikkel hozza össze a sors, az nagyban múlik a szerencsén is. Ha valakinek olyan a múltja, mint a miénk, akkor gondot okozhat a szexualitás is, akkor azon kell jó sokat dolgozni szakemberrel.
De ha eljutsz oda fejben, hogy akarod, hogy legyen egy társad, el tudsz képzelni egy olyan társat, akivel szeretnél együtt élni, akkor már nyerésre állsz.
Mivel én mindig (vagy régen? ezt nem merem még kimondani) nem sokra becsültem magam, rengeteg kompromisszumra voltam képes azért, hogy legyen "valakim". A legtöbbször túl sok kompromisszumra. És ez sem jó. De azért azt hiszem, valamiféle kompromisszumkészség mégiscsak kell ahhoz, hogy az ember társkapcsolatra legyen képes.
És ahogy írod, a családalapítási vágy nagyon erős tud lenni, az elég rendesen viszi az embert előre. Ha ebbe kapaszkodsz, sok akadályt le tudsz majd küzdeni - remélem legalábbis.

Jelen,nagyon átérzem amit írsz,ugyanilyen szituba vagyok én is.Mondjuk nekem a jelenlegi munkahelyem se segít ebbe,mert rengeteg nálunk a kiégett,megkeseredett ember,legyen az nő vagy férfi és mindegyik a másikra irigykedik,holott mindenkinek megvannak a saját gondjai(Pont ma borult el az agyam,és hosszú hónapok sok nyelése utána kinyitottam a számat és beszólogattam egy kic.Bennem is a családalapítási vágy az nagsit)yon erős,csak nekem is kétségeim vannak hogy hogy lehet valakivel eggyütt élni 0-24 be eggyütt lenni,én is attól félnék hogy megfojtana,ha valaki rám telepedne.Meg dolgoznom kell önmagam és a nők elfogadásán is,múltkor egy wc előtt keltettem közfelháborodást mert megjegyeztem hogy miért mindig a női wc előtt van sor, a pasik ezt milyen másodpercek alatt megoldják.meg amig a nőket magambap...-nak hivom,meg én is magamra a p betűs szót használom,addig tudom hogy nem az elfogadásé a főszerep.Amúgy voltam mostanába egy rakat állásinterjún,sehol semmi,sehol nem engem választanak.lehet nagyon dolgozik a tudatalattim,hogy valójába én már nagyon babáznék, és tudom hogy elölről kezdeni egy egész beilleszkedési folyamatot meg már nem lenne kedvem,csak ez a másik projekt se egyszerű,de vettem magzatvédő vitamint és felraktam a párkányomra,hátha bevonzom,és szükségem lesz rá.

Nekem nem a nagy távlatok, hanem a mindennapok okoznak problémát, az állandó érzelmi hullámzás. Felhívtam az előbb egy segélyvonalat, de azt mondták, nekem nem segítség a telefonhívás, csak a személyes kapcsolat. De tegnap megpróbáltam elmondani egy barátnőmnek, hogy mit érzek, de csak mosolygott, hogy ugyan már, nem kell annyit gondolkodni, inkább pasizzak, és ki se nézi belőlem, hogy dühöngeni meg félni szoktam. Közben egyre jobban szorítanak az önpusztító gondolatok, tiszta baromságokat csinálok, elrendeztem mindent, ha baj lenne, meg töröltem innen mindent, hogy úgy érezzem, meghaltam és majd egy másik én jobban fog élni, de nem bír, és majd fél óra múlva azt is megbánom, hogy felhívtam a segélyvonalat meg írtam ide, mert igaziból én jól vagyok, és tegnap megint találkoztam vele, aki bántott, és majdnem megkérdeztem, hogy emlékszik-e, de az utcán voltunk és nem kérdeztem meg, mert akkor meg hirtelen bűntudatom lett, és a párizsi merénylet miatt nagyon féltem a testvéremet, felhívtam, de nem ért rá velem beszélni, és nem tudom, kivel beszéljek, hogy jobban érezzem magam.

Május, nyugodtan írjál ide nekünk, és a telefonvonalas épp egy olyan volt, aki nem tudott veled mit kezdeni, de mindig más ül ott.. Olyan jól összefoglaltad múltkor nekünk, hogy miben használt a terápia, nem segítene, ha visszakanyarodnál azokhoz a gondolatokhoz, amik építenek?
Én megőrülnék, hogy amikor az önpusztító, vagy reménytelen gondolatok jönnek, nem tudnék beszélni valakivel.. Persze, hogy kell ilyenkor valakivel dumálni, vagy írni.. Hogy utána kitörlöd a kényszeres gondolataid miatt, az már más kérdés, de írjál, ha olyanod van!
Nekem már mondták a naplót is, van, akinek bejön, Neked nem?

Alicia, hálás vagyok, hogy "hozzám szóltál", köszönöm!
Szoktam néha írni naplószerűt az emlékekről meg a gondolatokról, de nem megy mindig.
Nagyon nehéz ezekkel az érzelmi viharokkal, mintha hullámvasúton ülnék, hol a dühroham jön, aztán a kilátástalanság, utána régi emlékek, akkor szégyen meg bűntudat, aztán az öngyilkossági kényszer, éjszaka rémálmok, és nincs még pár óra nyugalom sem, és félek, hogy mikor szakad el a cérna bennem, mert ezeket nem bírom uralni, ma is volt olyan mélypont, amikor azt gondoltam, mindjárt megölöm magam, utána dühöngeni kezdtem a pszichológusra, hogy elvette az életemet, kifosztott, elvette a szüleimet, akik már nem szeretnek, akkor akartam beszélni a tesómmal Párizs miatt, de nem is hívott vissza, amikor meg elmúlik, akkor meg nem értem, hogy ki gondolta meg érezte ezeket, mert biztosan nem én. Hát nehéz.
Amúgy máskor is próbáltam már segélyvonalat, de a 2. mondatom után pszichológushoz meg pszichiáterhez küldenek

Mindig szívesen Május, ha magamnál vagyok.. Sajnos nekem sem ismeretlenek ezek az érzelmi hullámvasutak. Mikor az embernek minden baja van hirtelen, nem lát ki, csak a gubancot érzi, látja maga körül.
Ilyenkor azt gondolom, hogy lehet, hogy jó lenne, ha közvetlenül ismernénk egymást, és talán jobban lehetne egymásnak segíteni. Nem tudom. Gondolom, a szervezőknek meg van az okuk rá, hogy itt még nem tartunk.
Én úgy szoktam "kicselezni" a segélyvonalasokat, hogy elmondom, muszáj, hogy hallgassanak meg most, mert nem bírom, nem bírom addig, amíg pszichológushoz mehetek.
Biztos Te is tudod, hogy muszáj volt "elvennie a szüleidet a pszichológusnak". Muszáj, hogy haragudj rájuk, mert különben az öngyűlöletből nem gyógyulsz ki. Te nem így látod? Csak tény, hogy kéne, hogy az embernek legyenek kapcsolatai, akikre ilyenkor támaszkodhat. Kedvenc pszichológus íróm írta, hogy sok-sok emberrel kell kapcsolatban lenni ahhoz, hogy egészségesek legyünk. Én is próbálom a kapcsolatrendszeremet építeni.
És, hát Párizs, tudom, itt nem politizálunk, de itt mindenki félhet ezek után Európában, és bizony hat ránk. Én, amikor még nem tudtam az egészről, valami rémes álmom volt, ami semmi máshoz nem köthető, csak ehhez. Tehát nem tudjuk kivonni magunkat, hat ránk vagy így, vagy úgy...

Igen, Alicia, Párizs. Nem kell ehhez politizálni, ezt politika nélkül is elítéljük. És olyan érdekes, mindig, mikor valami nagy baj történik a világban, megtorpan a fórum. Talán segít egy ilyen esemény relativizálni, a nagy baj mellett eltörpül a kisebb, nem?

Anoni Mara írta: Igen, Alicia, Párizs. Nem kell ehhez politizálni, ezt politika nélkül is elítéljük. És olyan érdekes, mindig, mikor valami nagy baj történik a világban, megtorpan a fórum. Talán segít egy ilyen esemény relativizálni, a nagy baj mellett eltörpül a kisebb, nem?

Igen, Mara, lehet más megvilágításba helyezni a problémáinkat..

Hú, nagyon el van tűnve mindenki.. Ennyire megviselne mindenkit, hogy ki tudja, mi jön még? Bár bevallom, én néha olyan soknak érzem az életem megpróbáltatásait, hogy néha lelövetném magamat szívesen.. A múlt héten pl. volt 3 nap, amikor kiidegelt a családom, és a pszichológushoz is úgy mentem, hogy véletlenül egy csomót késtem, összecsavarodott a táskám füle a bicikliülés alá, és közben kifolyt a víz a táskámban... Bár azóta jobban vagyok, ha néha úgy is érzem, hogy vén vagyok, mint az országút, nekem már elég volt, aztán feltámadok valahogy, és visszafiatalodok, idétlen leszek megint, mint egy tini... Pláne, ha jó dolgok történnek. De azért én is teszek, hogy jó dolgok történjenek. Programokat nem hagyok ki, ha jónak ígérkezik pl. Tornáztatom az agyamat kottaolvasással, sudokuval, hogy ne hülyüljek meg egészen, hogy nem járok dolgozni, mozgok, egészségeseket próbálok enni...

TI HOGY VAGYTOK??