Még újabb kötetlen beszélgetés

:

Rotebeete, te mit csináltál volna a pszichológus helyében?

Én csak megosztottam vele a gondolataimat, érzéseimet. De mondtam neki, hogy nem csinálok semmit. Akkor ezt miért nem elég? Miért nem hisz nekem? Azért hívtam fel, hogy adjon valami tanácsot, mit csináljak... segítségért fordultam hozzá, bizalommal.

(A függős terapeutától már egy éve nincs kontaktom.)

Ő valamiért mégis veszélyt szagolt. Azt csak ti ketten tudjátok, hogy volt-e rá oka. Gondolom, mikor felhívtad, hogy öngyilkos gondolataid vannak, nem tetted hozzá, hogy csak vicc volt... Nagyon nagy felelősség lehet pszichológusnak lenni. Képzeld csak el, öngyilkos lesz egy páciens, és a te lelkeden szárad. Kemény lenne ezzel együtt élni.
Nem írsz részleteket, de ezek szerint felhívtad, amit az ember csak sürgős esetben tesz, nem? Miért ne kellett volna komolyan vegyen?

.

Május, most hallottam egy rádióműsorban, idézem Neked, hátha kicsit vigasztal: "A gyerek nem hibáztatható, hogy együttműködik az abúzusban, mert mivel a felnőttben megbízik, azt hiszi, hogy ez hozzá tartozik az élethez.. Rálátása csak később keletkezik, ahogy felnő."

Amúgy az abúzust átélteknek egyik tünete, hogy szégyellik magukat. A gyógyulással majd ez is javul. Addig ha ezt átgondolod, amiket ide leírtam, az is segíthet, hogy racionálisan próbálunk rálátni az egész problémakörre.

Nem, nem vicceltem. Felhívtam a Beratungsstellén (tanácsadó hely... nem tudom jól lefordítani magyarra, olyan mint az Eszter Alapítvány), egy kollégáját értem el, akinek azt az üzenetet adtam át, hogy hívjon fel engem a pszichológus, és ha nem tud fél örán belül visszahívni, akkor majd beszélünk jövő héten, mert nekem dolgoznom kell, és akkor nem tudok telefonálni.
Semmi részletet nem mondtam a kollégájának, csak hogy fontos lenne. Én írtam egy mailt a pszichológusnak, hogy nagyoj rosszul érzem magam, és hogy szerdán felhívtam a legjobb barátnőmet, el akartam tőle búcsúzni. Az egész ott robbant ki bennem, hogy én aznap felhívtam egy lelkisegélyt, és az ügyelő annyira megértett, hogy támogatott abban, nálam az öngyilkosság az egyetlen út, ha már semmi jövőt és örömöt nem lelek az életben. Nekem ez nagyon nagy löketet és erőt adott. Úgy éreztem, meg vagyok érte, valaki átérzi, hogy nálam már nem arról van szó, hogy milyen traumák miatt akarom ezt csinálni, mert nem az átélt események hozták ezt ki belőlem. A személyiségem túl érzékeny, finom, és nem találom emiatt a helyem a világban. Minden felzaklat, sosincs nyugalmam, és ez az állandó feszültség lefáraszt.
Na ezzel a reménnyel hívtam fel a legjobb barátnőmet, aki általában mindig megért engem, minden nap beszélünk egymással, bár talán egy kicsit anya-gyerek kapcsolat is van köztünk (32 évvvel idősebb nálam, de soha nem volt ilyen jó, ilyen őszinte barátságom senkivel), és ő nem értette meg. Ő kiakadt, kiborult, teljesen kétségbe volt esve, és elég jól ismer engem, így tudta, én képes vagyok ezt megtenni, és nem hülyéskedek. Szerinte hónapok óta depressziós vagyok, és ez az oka. Szóval ő már sírt, és kérlelt, ne csináljam... nemrég halt meg egyébként egy közeli barátja, az is a földhöz vágta, és azt mondta, nem tudna még egyet most feldolgozni, és végképp ne adjak neki olyan feladatokat, hogy értessem meg a testvéremmel, miért csináltam. Megeskettett, hogy nem csinálok semmit magammal, és megkért, hívjam fel a pszichológust.
De a pszichológus nem ért el időben, és a kollégája nem adta át pontosan az üzenetet, amit én rábíztam. (Kb. bassza meg az ilyen kolléga is.) Ő csak azt adta át neki, hogy kerestem, de azt kurvára nem, hogy jövő héten beszéljünk akkor. Én már dolgoztam, a pszichológus agyon hívogatott, hangpostára beszélt, hogy miért nem veszem fel, miért nem válaszolok az emailre, és ha két órán belül nem jelentkezem, kiküldi az illetékes szerveket hozzám. Én csak késő este hallgattam le a hangpostát, olvastam el az emaileket. A pszichológus totál fel volt zaklatva a telefonban, a harmadik hangpostánál már tegezett - pedig magázódunk. Aztán szerintem a saját maga megnyugtatására írt egy utolsó emailt, hogy bízik bennem, és mivel jelentkeztm telefonon, reméli, beszélni szeretnék vele, és addig nem csinálok semmit. Kérte, hogy több helyen jelentkezzek - a magánpraxisban is, ahol dolgozik, az alapítványnál is, mailben is írjak. Szóval minden elérhető csatornán.
Én nem figyelemfelkeltésből csináltam. Leírtam neki a levelemben, hogy segítségért fordulok hozzá. Segítsen, hogy ne érezzem magam így, és tanácsot kértem tőle, mit tehetnék, és arra kértem, beszéljünk arról, hogyan legyen tovább.
Ha elbagatellizáltam volna a helyzetet, nem lett volna jobb. Én komolyan és őszintén elmondtam neki mindent. Hisz csak így tud segíteni.
A gond ott is van, hogy én a városból elköltöztem, ahova hozzá jártam, és múlt héten voltam egy első ülésen egy másik alapítványnál. Amíg terapeutát találok, ezt ilyen áthidalásra beszéltük meg. De mivel az első ülés volt, nem mertem elmesélni, hogy öngyilkos gondolataim vannak.

.

rotebeete írta: Nem, nem vicceltem. Felhívtam a Beratungsstellén (tanácsadó hely... nem tudom jól lefordítani magyarra, olyan mint az Eszter Alapítvány), egy kollégáját értem el, akinek azt az üzenetet adtam át, hogy hívjon fel engem a pszichológus, és ha nem tud fél örán belül visszahívni, akkor majd beszélünk jövő héten, mert nekem dolgoznom kell, és akkor nem tudok telefonálni.
Semmi részletet nem mondtam a kollégájának, csak hogy fontos lenne. Én írtam egy mailt a pszichológusnak, hogy nagyoj rosszul érzem magam, és hogy szerdán felhívtam a legjobb barátnőmet, el akartam tőle búcsúzni. Az egész ott robbant ki bennem, hogy én aznap felhívtam egy lelkisegélyt, és az ügyelő annyira megértett, hogy támogatott abban, nálam az öngyilkosság az egyetlen út, ha már semmi jövőt és örömöt nem lelek az életben. Nekem ez nagyon nagy löketet és erőt adott. Úgy éreztem, meg vagyok érte, valaki átérzi, hogy nálam már nem arról van szó, hogy milyen traumák miatt akarom ezt csinálni, mert nem az átélt események hozták ezt ki belőlem. A személyiségem túl érzékeny, finom, és nem találom emiatt a helyem a világban. Minden felzaklat, sosincs nyugalmam, és ez az állandó feszültség lefáraszt.
Na ezzel a reménnyel hívtam fel a legjobb barátnőmet, aki általában mindig megért engem, minden nap beszélünk egymással, bár talán egy kicsit anya-gyerek kapcsolat is van köztünk (32 évvvel idősebb nálam, de soha nem volt ilyen jó, ilyen őszinte barátságom senkivel), és ő nem értette meg. Ő kiakadt, kiborult, teljesen kétségbe volt esve, és elég jól ismer engem, így tudta, én képes vagyok ezt megtenni, és nem hülyéskedek. Szerinte hónapok óta depressziós vagyok, és ez az oka. Szóval ő már sírt, és kérlelt, ne csináljam... nemrég halt meg egyébként egy közeli barátja, az is a földhöz vágta, és azt mondta, nem tudna még egyet most feldolgozni, és végképp ne adjak neki olyan feladatokat, hogy értessem meg a testvéremmel, miért csináltam. Megeskettett, hogy nem csinálok semmit magammal, és megkért, hívjam fel a pszichológust.
De a pszichológus nem ért el időben, és a kollégája nem adta át pontosan az üzenetet, amit én rábíztam. (Kb. bassza meg az ilyen kolléga is.) Ő csak azt adta át neki, hogy kerestem, de azt kurvára nem, hogy jövő héten beszéljünk akkor. Én már dolgoztam, a pszichológus agyon hívogatott, hangpostára beszélt, hogy miért nem veszem fel, miért nem válaszolok az emailre, és ha két órán belül nem jelentkezem, kiküldi az illetékes szerveket hozzám. Én csak késő este hallgattam le a hangpostát, olvastam el az emaileket. A pszichológus totál fel volt zaklatva a telefonban, a harmadik hangpostánál már tegezett - pedig magázódunk. Aztán szerintem a saját maga megnyugtatására írt egy utolsó emailt, hogy bízik bennem, és mivel jelentkeztm telefonon, reméli, beszélni szeretnék vele, és addig nem csinálok semmit. Kérte, hogy több helyen jelentkezzek - a magánpraxisban is, ahol dolgozik, az alapítványnál is, mailben is írjak. Szóval minden elérhető csatornán.
Én nem figyelemfelkeltésből csináltam. Leírtam neki a levelemben, hogy segítségért fordulok hozzá. Segítsen, hogy ne érezzem magam így, és tanácsot kértem tőle, mit tehetnék, és arra kértem, beszéljünk arról, hogyan legyen tovább.
Ha elbagatellizáltam volna a helyzetet, nem lett volna jobb. Én komolyan és őszintén elmondtam neki mindent. Hisz csak így tud segíteni.
A gond ott is van, hogy én a városból elköltöztem, ahova hozzá jártam, és múlt héten voltam egy első ülésen egy másik alapítványnál. Amíg terapeutát találok, ezt ilyen áthidalásra beszéltük meg. De mivel az első ülés volt, nem mertem elmesélni, hogy öngyilkos gondolataim vannak.

Mindezek után nem értem, mit csinált szerinted rosszul. Szerintem elég ijesztő lehet, mikor egy páciens öngyilkossággal fenyegeti a terapeutát. Tök lelkiismeretes volt.
És már jobban vagy? Elmúltak a sötét gondolatok?

Miért fenyegettem volna? Nem fenyegettem. Bemásolnám neked a levelet, amit írtam, semmi fenyegető nem volt benne. De az egész németül van... Azt meséltem el, milyen rossz volt aznap, de túléltem azt a napot. És utána hozzá fordultam. Ebben mi a fenyegetés?

rotebeete írta: Miért fenyegettem volna? Nem fenyegettem. Bemásolnám neked a levelet, amit írtam, semmi fenyegető nem volt benne. De az egész németül van... Azt meséltem el, milyen rossz volt aznap, de túléltem azt a napot. És utána hozzá fordultam. Ebben mi a fenyegetés?

Nem úgy értettem a fenyegetést, hogy megfenyegetted, Számára egy fenyegető lehetőségnek tűnt, hogy valami végzetes dolgot követsz el.
De ha mindenkit támadsz, aki segíteni akar, akkor úgy elég nehéz segíteni... Vedd észre, ki támad, és ki az, aki segítő kezet nyújt.

rotebeete írta: Az egész ott robbant ki bennem, hogy én aznap felhívtam egy lelkisegélyt, és az ügyelő annyira megértett, hogy támogatott abban, nálam az öngyilkosság az egyetlen út, ha már semmi jövőt és örömöt nem lelek az életben. Nekem ez nagyon nagy löketet és erőt adott. Úgy éreztem, meg vagyok érte, valaki átérzi, hogy nálam már nem arról van szó, hogy milyen traumák miatt akarom ezt csinálni, mert nem az átélt események hozták ezt ki belőlem. A személyiségem túl érzékeny, finom, és nem találom emiatt a helyem a világban. Minden felzaklat, sosincs nyugalmam, és ez az állandó feszültség lefáraszt.
.

Rotebeete, ez "nagyszerű", hogy egy ügyelővel odáig eljutsz, hogy megért. De egy ügyelő nem hagyhat abban a hitben, hogy az öngyilkosság az egyetlen megoldás. Mert ez nem így van. Ez egy beszűkült tudatállapot, ha így érzed, és nem látsz kiutat. Attól, hogy most nem látsz kiutat saját magad számára, még biztos, hogy van!
Amiket itt régebben leírtál, úgy emlékszem, hogy napi 16 órákat dolgoztál, meg, hogy zaklatásnak ki voltál/vagy(?) téve, ez mind elég ahhoz, hogy a realitást ne lásd. Aki agyon van terhelve, kiborul, felborul, nem lát jól semmit, vagyis elveszti az egészséges látásmódját saját magára, és a világra is.
Én ezt átéltem sajnos sokszor, de ki is jöttem belőle, ezért csak bíztatni tudlak, hogy te se ragadj ott.

Azt olvastam, hogy az öngyilkosság gondolatáig úgy lehet eljutni, hogy énvesztés történik. Vagyis, hogy...nem értem annyira. Szerintem totál le van egyszerűsítve ez a freudi gondolat, még ha értem is az énvesztés fogalmát.
Én is többször beszélgettem erről a pszichológusommal, először féltem neki megemlíteni annak idején, és neki is nehéz volt, de átvészeltük.

Nem tartom magam beszűkültnek. Én is folytattam segítő beszélgetéseket, tudom mi a különbség egy segélykiáltó, figyelemfelkeltő öngyilkosság között és egy alaposan megfontolt, hosszasan tervezett öngyilkosság között. A kettő közt óriási a különbség. Míg az egyik valójában nem akar meghalni(esetleg még nem is tud róla), a másik viszont igen.
Egyetlen dolog tart még vissza, és az a mások gyásztól való megóvása. De attól tartok, el fog majd jönni az a pillanat, és az a határ, amikor ez sem fog már hátráltatni. Mert akkor már akkora nagy szükségem lesz rá, hogy felülírja majd a mások védelmét.
Már nem dolgozom annyit, Alicia. Vége a szezonnak. A zaklatóm pedig nyaralni ment, úgyhogy most az is tiszta pálya. Mégsem vagyok jobban, mégis kedvtelenül megyek minden nap dolgozni, és baromi nyugtalan vagyok. Hulla fáradt vagyok, mégsem tudok aludni, Állandóan felébredek, forgolódok, járkálok a lakásban.
És aztán még egyedül vagyok, mert nővérem elutazott a pasijával a héten. Úgyhogy így aztán még jobban összepasszol minden.. Legalább nem tesóm találna rám, hanem a szomszéd, vagy a főbérlő.

És mi van a terveiddel Rotebeete? Régebben írtad itt, hogy milyen életet képzelsz el. Szó volt valami nőről is, aki a példaképed, talán lovakkal foglalkozott, de valami állatorvos szerű lehetett. Lehet, hogy rosszul emlékszem. De arra határozottan emlékszem, hogy volt egy frappáns életterved.