Még újabb kötetlen beszélgetés

Én két hete influenzásan nyomom az ágyat, de ezt leszámítva nem rossz a helyzet.

Ó, hát jobbulást

Tudom, hogy kéne írnom pozitív dolgokat, meg jobban figyelni rátok, meg vigasztalni titeket, mert ez az oldal a kölcsönösségről szól, de ne haragudjatok, nem tudok.
Nagyon szarul vagyok, teljes mélypont, nem vittem semmire az életben, magányos vagyok, nem bírok aludni, gyűlölöm, hogy enni kell, de rengeteget gondolok az evésre, irigylem, aki fogja magát és eszik. Csak az jár a fejemben, hogy becsaptak, szétszórtak a világban, lemeztelenítettek, a pszichológusom nem védett meg, pedig megtehette volna, meg bánom, hogy kiadtam magam.
Nem tudom, szabad-e ilyet írni, nem is sajnáltatásból mondom, csak nincs kinek mondanom, hogy naponta százszor gondolok arra, mi lenne, ha meghalnék, hogy sokkal könnyebb lenne, nem kéne többet félni, izgulni, enni, nem lennék fáradt, nem lennék szomorú. Jobb lenne.

Ági40 írta: Ó, hát jobbulást

Köszi!

Május, az a baj, nehéz erre bármit is mondani, mert (legalábbis nekem) szóval túlnő rajtam a feladat és nem vagyok pszichológus. Csak a magam érzéseit tudom leírni. Kamaszként még azért vetettem el az öngyilkosság gondolatát, mert senki se törődött volna utána a macskámmal. Tudom, h hülyén és komolytalanul hangzik, bocsi... Most meg azért sem gondolok önpusztításra, mert pusztítottak már engem éppen elegen és nem adom meg azt az örömöt és megkönnyebbülést az apámnak (mert a másik kettő hálistennek már meghalt), hogy ne lásson és ne emlékeztessem csupán a puszta megvető távolságtartásommal is arra, hogy mit követett el ellenem. Van egy film, az a címe: Köpök a sírodra. Nem láttam, de a címe megmaradt a fejemben. Na, én ezt kivárom, és nem szándékozom megelőzni. A másik meg az, hogy azért vannak páran, ha nem is sok, de vannak igazi barátaim, akiknek hiányoznék. Nagyon hiányoznék. És két és fél éve történt, hogy az egyik legközelebbi barátnőm egy másik legjobb barátnője, akivel együtt nőttek fel öngyilkos lett. És azt az űrt, amit hagyott maga után... soha semmi és senki nem fogja betölteni. Hidd el, engem "csak" szimplán lesokkolt és a mai napig nem értem, de a barátnőm teljesen kész volt és mind a mai napig. És lehet, hogy azt hiszed, nem hiányoznál senkinek, de ez nem igaz. Mi mind itt vagyunk veled, ha senki mást nem is érzékelsz magad körül. És remélem, h nem okoztam nagyobb bajt a soraimmal, mint ami már volt is. Itt vagyunk veled.

Kv, köszönöm.
Mindig utáltam és rettegtem, ha az anyám öngyilkossággal fenyegetőzött, nem annak szántam, csak rosszul érzem magam.

Május annyira most nem tudom nyomonkövetni az oldalt és a bejegyzéseket, mert örülnék, ha kettő lenne belőlem úgy nyárig. De ez is haladás, h már nem mínuszolni akarom magam, hanem plusszolni.
Annyit tudok mondani, hogy tud jobb lenni az állapotod. Ismerem amről írsz, és nem mondom, h de szeretek élni, de most kihívások elé állítottam magam, amik belakják a tudatomat. Elküzdök velük. A csalódás. Ha tudsz annyira szeretni még, akkor fogsz bízni is. És lehet h ez az egész dolog nem a te szándékos elárulásodról szólt. Az emberek esendőek. Erre szoktam gondolni ha haragszom, mert félek csalódni, és nekem a szeretet érzése kell. És rossz az ellenkezőjét megélni. Tartsd magadban a fényt. Lehet h hibát követtek el, de nem biztos, hogy akarták is. Nem ismerem a storyt részletesen. De már sok helyzetben volt részem és ezek a gondolatok mindig vittek valahogy tovább.

Kedves Május!
Tiszta szívből átérzem amit írtál! Nem rég átestem egy ilyen állapoton. Írtam is róla, aztán meg kitöröltem. Sokszor én sem látok más megoldást, de valahogy az életbe vetett hitem eddig még mindig győzött. Tudom, hogy nehéz időszak ez neked. Fájdalmas dolgokon mentél keresztül. Kitörölhetetlen a sok bántás és csalódás!! De te ettől többet érdemelsz, hogy mások miatt bántsd magad, és eldobd az életet. Az evést is átérzem, hiába vagyok éhes, ha eszem rögtön fájni kezd a gyomrom, vagy hányingerem lesz. De tudom, hogy el fog múlni egyszer, addig meg legalább leadok pár kilót.
Szóval csak fel a fejjel, és javulást kívánok, hidd el, hiányoznál sok embernek!

Anoni Mara írta:

unicorn írta: Mindent még én sem értek magamban... Nagyon bonyolult, összetett (és durva) az én helyzetem. De egyre erősödik a késztetés, hogy megírjam én is a történetemet. Mióta Titeket olvasgatni kezdtelek, sokkal közelebb jutottam az ehhez szükséges állapothoz... Eddig hiába akartam, nem ment. Talán majd most... hamarosan...

Drukkolok, hogy sikerüljön!

Köszönöm, Mara! De még mindig nem sikerült... Ahányszor elkezdeném, szinte lefagyok, nem bírom rávenni az ujjaimat, hogy lepötyögjék a szavakat, amik az eddig soha ki nem mondott, bennem élő képeket, érzéseket vagy gondolatokat fogalmaznák meg... És félek is, hogy olyan haragot szabadítana fel bennem, amit már nem lennék képes eltitkolni a külvilág elől... Hogy nem bírnék vagy nem is akarnék már színészkedni, és letagadhatatlanul ülne ki rám a fájdalom és a harag, és az érzéseimhez hűen igazodna a magatartásom minden helyzetben... Hogy az igazságérzetem nem engedné többé az érintett családtagokat felszínes jópofizással óvni, és mindenki életét felborítanám, tönkretenném pusztán azáltal, hogy kimondanám vagy csak éreztetném az igazságot. Félek, hogy az én igazságom gejzírként törne fel, és többé nem maradna titok a kívülállók előtt sem, milyen is ez a család tulajdonképpen. És hogy a családtagok mind összeomlanának, pedig nekik is inkább segítség kellene. Félek, hogy ha áttöröm a gátat magamban, és írok róla... akkor azzal túl nagy káoszt és tragédiát idéznék elő sok ember életében. És a sajátomban is. Merthogy egyelőre még anyagilag erősen függök az egyiküktől... Nem merném borítani a bilit, pedig már nagyon erős a késztetés...
Nem merek haragudni Félő, hogy a haragom megélése felelőtlen őszinteséghez és szembesítéshez vezetne... Tartok tőle, hogy ártatlanul is mindent tönkreteszek, ha ledobom magamról a hallgatás keresztjét... De már hallgatni sem nagyon bírok, mert egyre elviselhetetlenebb. Sírva ordítanám bele a világba, hogy mik történtek, miket tettek velem. Őrjöngenék, mint egy ártalmatlan 2 éves csöppség egy agyvérzésig fajuló dühkitörése során. Pedig még abban sem lehetek biztos, hogy pontosan mi történt... Az emlékeim egyik pillanatban kétségbeejtően tiszták, máskor erősen homályosak, néha összefüggéstelenek, néha pedig konkrétan eltűnnek, felidézhetetlenül. Szóval... Így mégis hogyan írhatnék én a történetemről?...

unicorn

Nem könnyű elmondani, kimondani milyen szörnyűségek történtek az emberrel. Amikor rám törtek az emlékeim, el kellett mennem pszichológushoz, hogy megkérdezzem tőle, megőrültem-e, mert én úgy éreztem igen. Mivel pár dolgot el kellett mondanom neki, hogy mégis miről van szó, már az segített, hogy hangosan ki kellett mondanom dolgokat, mert ezzel elismertem, hogy megtörténtek. Addig reménykedtem, hogy „csak” bediliztem, és képzelődöm, mert még az is jobbnak tűnt az igazságnál. Később elhatároztam, hogy elküldöm ide, kiírom magamból. Ehhez először a magam számára kellett le írnom. Ez ismét sokat segített. Aztán bátorságot kellett gyűjtenem, hogy elküldjem. Ez után kellett egy kis idő, hogy érezzem, végre kint van, nem feszít belülről. Azt hittem ennyi, amit tenni tudok magamért, hogy túléljem. Akkor kizártnak tartottam, hogy egyszer elmondjam olyannak, akit ismerek. De rá fél évre úgy alakult, hogy elmondtam egy barátnőmnek. És másnap egy másiknak. Ezek után elhatároztam, hogy most már szándékosan elmondom még kettőnek, akikkel úgy éreztem, olyan közeli kapcsolatban vagyok, hogy rájuk is tartozik, mi van velem. Ők voltak azok, akik addigra már maguktól is rájöttek, hogy valami mostanában nem stimmel velem. Egyiküket felhívtam, és gyakorlatilag időpontot kértem tőle, hogy mikor beszélhetnék vele személyesen. Másikuknak nem akkor mondtam el mikor akartam, és nem olyan körülmények között, de ez sem volt baj. Amit nem lehet elégszer leírni, hogy mindannyian hittek nekem, nem kérdőjeleztek meg, pedig elég vad a történetem. Sőt, később felhívtak, elmondták az érzéseiket, mertek kérdezni. A kapcsolatunkon nem rontott az igazság semmit, sőt helyretett dolgokat. Egymástól függetlenül azt mondták, hogy ez az egész sok mindent megmagyaráz nekik velem kapcsolatban. Számomra pedig nagy megkönnyebbülés volt, hogy eltűnt közülünk a titok.
Én sem mondtam még el egy családtagomnak sem azok közül, akiket úgy érzem, hogy érint. Kétségeim vannak az ő reakcióik felől. De talán majd egyszer. Számodra most nem az a fontos, hogy a családodat szembesítsd az igazsággal, hanem, hogy Te megerősödj annyira, hogy szembesülni tudj vele. Ezért kezdetnek olyanoknak mond el, akikben megbízol, akik téged tudnának erősíteni, és ne olyanoknak, akik elbizonytalaníthatnak.
Én minden esetre sokkal jobban érzem magam azóta, hogy elmondtam azoknak, akiknek akartam. Úgy vagyok vele, hogy amit most érzek, gondolok az egésszel kapcsolatban, azzal már képes vagyok együtt élni. Azzal, hogy végigmentem ezen az úton, hogy kimondtam, átgondoltam, leírtam, ismeretlenek előtt nyilvánossá tettem, majd számomra fontos embereknek is elmondtam, attól megkönnyebbültem, és a helyére kerültek a dolgok. De ez egy folyamat. Mindenkinél más az út és más a tempó. De érdemes rálépni erre az útra, és haladni rajta.
Az érzelmi kavalkád, amin eközben átéltem, leírhatatlan. Én is voltam dühös, kétségbeesett, rémült, elveszett …, de ezeken át kellett mennem ahhoz, hogy mára lehiggadjak, megnyugodjak.
Az, amin most érzelmileg átmész, az maga a pokol. Itt mindenki tudja, miről beszélsz. Annak ellenére, hogy én is éreztem magam hasonlóan az elején, nem tudom, mi a helyes döntés ilyenkor. De szerintem fordulj pszichológushoz. Nem érdemes egyedül szenvedned. Az, hogy ide leírtad, hogy egyáltalán mit érzel, már jó kezdet. De beszélj erről valakivel. Akár baráttal, akár szakemberrel. Ha ez még nem megy, írd le ide a történetedet, bármilyen zavarosnak is tűnik jelenleg. Ha sikerül megosztanod, onnantól már könnyebb lesz. Állj neki bátran. Előbb-utóbb sikerül!

Unicorn. Ezek a dolgok mindannyiunknak nehezek voltak valóban. Én sokszor féltem is h kikerült a történetem. Végül más néven is van fent. Az viszont fontos volt, hogy kiszakadjon a történetem valahova. Valamiért kell, hogy távozzanak. Nekem az is egy ijesztő, megható és megmozgató esemény volt, hogy egy nagyon jó színész, művelt férfi felolvasta a színpadon. Gyógyítóan hatott, mert férfi volt és mert ő volt. Nem mondom, hogy csak ettől jobb lett minden, mert azért a terápia nélkül nem biztos, hogy élnék még. Ez annyira nem is fontos nekem, az élés. De a szenvedés csökkent nagyban. A történetemet is úgy írtam meg, hogy a pszichológusom bíztatott rá. A családdal való párbeszédben óriási támaszom volt a személye. Ha nem megy egyedül, akkor szerintem is kérj segítséget. És semmit se erőltess. Minden lépcsőfokonként halad.

Hú, annyi mindenre szeretnék reagálni, de úgy vagyok most én is, mint Karácsony, szeretném magam plusszolni! Ez nagyon tetszik, főleg az optimizmusod, Karácsony, ezt a plusszolni-minuszolni dolgot szerintem védesd le, nagyon jó!

Unicorn, ahogy a többiek is mondták, mindent a maga idején! Már kint a mondatod, a főoldalon is, ez egy nagy lépés volt. A történetet majd megírod később, ha készen állsz rá.

Akác, jó téged újra látni!

Ági, most ez a pszichológus végül az, aki elköltözött? Mert volt egy még újabb is képben, nem?

Május... Nagyon nehéz így, hogy nem ismerjük a részleteket. Így csak magamból tudok kiindulni, és tudom, hogy ez a lebukástól való félelem, a kiderüléstől való félelem, ez olyan régről jön nekünk! Biztos, hogy akkora tragédia történt? Biztos, hogy összedől a világ, ha kitudódik, min mentél keresztül? Nem lehet, hogy túldimenzionálod? Nem lehet, hogy kár lenne ezért elhagyni ezt a csodás pszichológust?

Mara!
Ő a 2. pszichológusom. Aki szintén elköltözött, és egy darabig jártam egy harmadikhoz, de ő csak munka időben tudott fogadni, én úgy meg nem tudtam járni. Ekkor beszéltünk meg a 2.-kal, hogy két hetente járok mégis hozzá.
Így érthető?

Unicorn, mindennek eljön az ideje, csak nyugodtan! A segítség pedig tényleg áldás tud lenni!

Köszönöm mindenkinek, aki reagált rám! Nagyon sokat jelentett, de egyelőre megköszönni is csak tömören vagyok képes. Jóval összetettebb a helyzet, minthogy most tisztázni próbáljam, de köszönök minden támogató sort! Mara, hatalmas segítség volt látni a mondatomat a főoldalon... Az imént megírtam és beküldtem egy történetet.

Unicorn, de jó! Nagy lépés.
Az emlékek, amiktől menekülni igyekszünk, lassan elborítanak... az egyetlen útjuk belőlünk kifelé van, hogy végre közelebb kerüljünk valódi önmagunkhoz és ne csak az emlékek hatására keletkezett torzképünkhöz...
Legalábbis ezt tapasztalom az utóbbi több mint két évben, amióta leírtam egy szeletét az emlékeimnek ide. Lépésről-lépésre, hogy el ne ijesszem magam, közeledem önmagamhoz. És ez jó.