Még újabb kötetlen beszélgetés

Május írta: Drukkoljatok értem, kérlek!
Elárultak, és ez az egész szar bekerült a munkahelyemre. Az állásomba is kerülhet.

Oké. De miért akarna neked bárki szándékosan rosszat? Remélem, nem lesz semmi gond.

Drukkolok!

Van fejlemény, Május?

Anoni Mara írta: Van fejlemény, Május?

Aha. Szarul alakulnak a dolgok. Már a pszichológusomban is megrendült a bizalmam. Egyre rosszabb minden.

Május írta:

Anoni Mara írta: Van fejlemény, Május?

Aha. Szarul alakulnak a dolgok. Már a pszichológusomban is megrendült a bizalmam. Egyre rosszabb minden.

Sajnálom... De ne felejtsd el, hogy már többször megrendült benne a bizalmad, aztán mindig rájöttél, hogy ő a legjobb a világon. Remélem, rendbe jönnek majd a dolgaid. És remélem, nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek most látod.

Elmondom, mert nem bírok másra gondolni, megőrülök. Ne idézzetek, lécci, mert félek, és törölni fogom szerintem, mindenki felismerhető a történetben.
Egyik kolléganőm férje a pszichológusom kollégája. És a férj megszegte a titoktartást, elmondott rólam dolgokat a feleségének. Ő meg rákérdezett nálam, hüledezett, kíváncsiskodott. Nem tudom, pontosan mit tud rólam. Azóta szétszóródva érzem magam, hogy mindenhol ott vagyok, nem vagyok egyben, nem tudom, hol kezdődöm és hol végződöm. A kolléganőm azóta nem áll velem szóba, beszólogat, mert haragszik rá, hogy "beköptem" a férjét a pszichológusomnak.
A pszichológussal meg a férjjel volt egy elvileg tisztázó beszélgetés, ami iszonyú volt. A pasi hazudott, csak annyit ismert el, hogy hibázott, de azt állítja, véletlenül.
És én meg úgy érzetem a pszichológusom nem védett meg, én meg tudom magam megvédeni egyedül. Ő is csak annyit ismert el, hogy a kollégája hibázott, de részéről ennyi.
Én meg elárulva és megalázva érzem magam, és nem bízom senkiben. Senkiben.
És csapdában érzem magam. Nem akarok pszichológushoz járni, de nem boldogulok egyedül. És nagyon-nagyon-nagyon fáj. Belehalok.

Kedves Május,
fogjuk a kezedet lélekben, nem vagy egyedül semmivel. Mindannyiunknak van titka, amiről nem szeretnénk, hogy kiderüljön, de valahol mégis egyszerre vágyjuk is, hogy felnyíljon a titok. Éppen ilyesmi volt Mara dilemmája is, mikor fel is akarta fedni magát meg nem is --- aztán végül egyszercsak felfedte.
Nagyon örülök, és jól tetted, hogy leírtad, hogy mi történt, mert legalább már nem belül feszít, hanem kint van.
Nem idézlek, mert így kérted, de számomra a leglényegesebb mondatod az volt, amit "véletlenül" elírtál: "én meg tudom magam megvédeni egyedül". Nincsenek véletlenek. Merthogy ez az igazság, a tudatalatti olyan szépen üzen: meg tudom magam védeni egyedül ma már, felnőtt vagyok. Bár sokszor teljesen elveszett felnőtteknek érezzük magunkat, azért tény, hogy most már azért nem vagyunk annyira kiszolgáltatottak, mint gyerekkorunkban voltunk, és vannak döntési lehetőségeink. Kiállhatunk magunkért, felszólalhatunk, megszólalhatunk, elmehetünk, másként választhatunk... Például válthatsz is...
Én megmondanám a pszichológusnak, hogy elveszett a bizalmam és így nehezen tudnék megnyílni neki, mit javasol. Hátha tudtok ezen az ügyön dolgozni vele még...a bizalom kérdése úgyis az egész életünk kulcskérdése. A gyerekkori rossz érzések újra meg újra előjönnek. Meg kell tanulnunk bízni a világban akkor is, ha gyarló, és látszatra nem érdemli meg, és akkor is, ha gyerekkorunkban azt tapasztaltuk, veszélyes Nincs más út a gyógyuláshoz

Nyugodt, köszönöm, igazán!

De én a legőszintébben mondom, hogy nem akartam, hogy ezt tudják rólam, nem, én erre nem vágytam, hogy kitudódjon, hogy idegenekbe belekerüljön, mert most ezt érzem. Van, akinek elmondtam, de az az én döntésem volt, mert bennük megbíztam, ez meg az akaratom ellenére történt. Nem, én ezt nem akartam! Azóta sose érzem egyben magam, hülyén hangzik, tudom, de pl ha otthon vagyok, arra szoktam gondolni, hogy én most teljesen mégsem vagyok otthon, mert valakik valahol sétálnak, vannak az én részeimmel, szétszóródtam a világban.
A pasi annyira nem is mentegette magát, röhögcsélt, bagatellizálta a dolgot, próbált poénkodni, csak kicsit kínlódott, amikor én nem enyhültem.
És ki vagyok téve a feleség bosszújának, aki beszólogat, nem köszön, dühöng, hogy "elárultam" a férjét a pszichológusomnak.
És nem tudom, miért nem állt mellém teljesen a pszichológusom, és nem tudom, hogy tudnék úgy ránézni, mint előtte. Nem, váltani biztosan nem fogok, elfáradtam, összeomlottam. Én nem tudok a pszichológussal félig jóban lenni, mert ez olyan mindent vagy semmit nálam. Még az is jár a fejemben, hogy a 3 terápia egy baromság volt. Magához édesgetett, aztán el fog lökni. Az is rossz, hogy néha az jut eszembe, minden rossz is neki köszönhető, egy sor jó dolog mellett persze.
Állandóan az önpusztításra gondolok, mert ha már nem tudok tenni az ellen, aki bántott, akkor magamat kell eltörölni.
És az is nagyon fáj, hogy úgy igazán nem lett elismerve, mekkora genyaság történt ellenem. Mert azért ez genyaság, lássuk be....

Igazad van, Május, tényleg genyaság, és teljesen jogosan vagy dühös. És igazad van azzal kapcsolatban is, hogy nem akartad...
Pláne, hogy nem kezelték ezt az egészet a kellő megbánással. Genyaság a köbön.
Mondjuk a feleség sértettségét végképp nem értem... inkább megértéssel kellene kezelje ezt a helyzetet, mint sértettséggel - de hát nem mondhatjuk meg, hogy ki, hogyan kellene viselkedjen - sajnos ezt a tanári szakmámban ezerszer megtanultam
Esetleg ne köszönj, dühöngj Te is, nekem néha bevált a másik viselkedésének egy az egybeni tükrözése.
Miért kellene eltörölni magadat azért, mert valaki bántott és nem tudsz igazságot tenni? Ha így működne a világ, nem lennének gyógyult áldozatok, és maffiózók se egyáltalán, mert ha egyszer nem tudnának bosszút állni, máris törölni kellene magukat... szóval ne gondolkodj törlésben, nekünk itt szükségünk van Rád és a gondolataidra, egy pletykás köbgenya pszichológusbarát meg egy sértett feleség nem ér annyit, hogy ne tudjunk Veled beszélgetni.
Most az jutott eszembe ezzel a "szétszóródtam a világban" mondattal kapcsolatban, hogy hát a virágok, milyen szépek és ártatlanok, éppen ezt teszik és a világ gazdagabb lesz tőlük és általuk, bár senki sem tudja pontosan, hogy hol, melyik virág része ért földet.

Jaj, Nyugodt, annyira kedves vagy!
Nem akarok lehangoló lenni meg dacos, csak nagyon rosszul vagyok. Nem múlik el a szomorúság, nem bírok másra gondolni, amúgy is nagyon rossz gondolataim vannak, egészen összemegyek alattuk. Agyonnyomnak. Telik egyik nap a másik után, nekem ugyanúgy fáj, félek, és egyre jobban fáj, hogy nem védett meg a pszichológusom, mert fontosabb a kollégája, mint én. Nem, szerintem nem lehet bízni a világban. És állandóan kettőnek érzem magam. Az egyik dolgozik, él, a másik meg el akar engem pusztítani.

Tudom hogy mindenkinek megvan a maga baja....
Hetek óta kínoznak újra az emlékek, emlékbetörések.. szinte csak sírni tudok naphosszat, és nem haladok semmivel... Hosszú évekig azt hittem el vagyok átkozva, most hogy emlékszem mindenre, nem tudom mennyivel jobb. Már tudom miért miért kellett mindig mindennek összeomlania, miért ért véget minden kapcsolatom és minden komolyabb állásom ugyanúgy, bármennyire is más dolgokba fogtam bele, másként álltam hozzá, már tudom miért nem voltam képes megtartani a családomat sem. Lehet hogy nem én tehetek róla de bennem van, engem mérgez, és a körülöttem levõket, bárhová megyek. Az egész életem, minden kudarcom és bukásom értelmet nyert, de nem tudom feldolgozni, nem tudom kezelni.
Nem tudom hová menjek, kihez forduljak valódi segítségért.

Angyal, tudom, miről beszélsz... együttérzés az a legrosszabb, amikor az ember rájön, hogy visszamenőleg az élete egy gombolyagra tekerhető fel, minden ugyanoda vezet
Időbe telik, míg átjutunk ezen a sokkon, de idővel sikerül
én azt csináltam, hogy magamnak összeírtam, mi, milyen kudarcokhoz vezetett... és legalább utólag értelmet nyerve, felmentettem magamat, és megírtam a vádiratomat - egyelőre csak magamnak. Vádolom az elkövetőt-elkövetőket.
jólesett megírni - még időnként bővítek rajta. Terápiás írás ... amit leírtam, már kint van, nem feszít annyira belül. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Leginkább magunknak tudunk segíteni - persze egy jó terapeuta sokat segíthet! A vádirat is az ő ötlete volt.

BukottAngyal írta: Tudom hogy mindenkinek megvan a maga baja....

Nem tudom hová menjek, kihez forduljak valódi segítségért.

Az biztos, hogy egy jó pszichológussal minden könnyebb, még jobb, ha őt ki tudod egészíteni egy baráttal, aki leginkább csak meghallgat és meghallgat és nem ad "okos" tanácsokat, h rég volt, lépj túl rajta, stb.

Igazán rémes dolgokat amiket írok! Az írás viszont nekem is sokat segít!

Olyan ritkán írunk mostanában nem? Hiányoztok! Tegnap este különösen. Szörnyen egyedül éreztem magam. Elkezdtem borozni egyedül, aztán éjjel megint öngyilkos gondolatok gyötörtek, meg akartam vágni magam. Aztán eszembe jutott, hogy ígéret tettem, hogy a terápia alatt nem teszek ilyesmit. Ettől meg bűntudatom lett.
Csak terelem a figyelmemet nappal, éjjel meg rossz álmaim vannak. Rémes egy helyzet.
Május, bukott angyal hogy vagytok? És a többiek?