Még újabb kötetlen beszélgetés

Nem offolom a témát, csak gyorsan közbeszólok, hogy elújságoljam, sikerült az első évem csont nélkül!
Rengeteget fejlődtem a streszzkezelés terén és végre nem szidtam v. értékeltem alul magam. Most összegeztem ezt és össze is hasonlítottam az egy évvel ezelőtti önmagammal magam, amikor még csak felvételizni mentem milyen kiborulást produkáltam órákkal előtte. Hangosan felkiabáltam h gyűlölöm magam..el sem akartam indulni végül max.ponttal felvettek. Most meg semmi ilyen nem volt. Teljesen egy csapatban játszottam magammal..:)nagyon örülök, hogy eljutottam idáig.

karácsony írta: Nem offolom a témát, csak gyorsan közbeszólok, hogy elújságoljam, sikerült az első évem csont nélkül!
Rengeteget fejlődtem a streszzkezelés terén és végre nem szidtam v. értékeltem alul magam. Most összegeztem ezt és össze is hasonlítottam az egy évvel ezelőtti önmagammal magam, amikor még csak felvételizni mentem milyen kiborulást produkáltam órákkal előtte. Hangosan felkiabáltam h gyűlölöm magam..el sem akartam indulni végül max.ponttal felvettek. Most meg semmi ilyen nem volt. Teljesen egy csapatban játszottam magammal..:)nagyon örülök, hogy eljutottam idáig.

Anoni Mara írta: Szerintem is teljesen normális az abnormális világunkban.
És annyiszor felmerült már a kérdés, mit nevezünk mi gyógyulásnak, talán ez lenne a cél, ennek a kettősségnek a megszüntetése, a két én összehangolása, nem?

Jó, de hogy???? Hogy kell összehangolni, Mara? És honnan tudom, hogy már egy vagyok, nem kettő?
Amúgy nekem ez egy nagy megvilágosodás, hogy kettő vagyok, egész életemben azt hittem, mindenki így látja magát, mindenki így érzi magát....
Lassan 3 éve járok pszichológushoz, csomó mindenben ügyesedtem szerintem, de még mindig nagyon ketté tudok válni...

Karácsony, nagyon klassz vagy!!!

Ti is mind klasszak vagytok. köszik!

Május írta: Jó, de hogy???? Hogy kell összehangolni, Mara? És honnan tudom, hogy már egy vagyok, nem kettő?
Amúgy nekem ez egy nagy megvilágosodás, hogy kettő vagyok, egész életemben azt hittem, mindenki így látja magát, mindenki így érzi magát....
Lassan 3 éve járok pszichológushoz, csomó mindenben ügyesedtem szerintem, de még mindig nagyon ketté tudok válni...

Szerintem az a lényeg, hogy a két én (tudod, nekem a két macska) össze kell barátkozzon egymással. Addig-addig barátkoznak, amíg nem lesz belőlük egy.

Lassan én is 3 éve járok, de legalább 2,5 éve. Sajnos elég ritkán tudok eljutni, nekem ez nagyon kevés. de nincs más megoldás és a pszichológusban bízok is. Bár néha nem. De amúgy meg igen. Tavaly beszéltem apuval mondtam el neki mindent szembesítettem azzal h mindenre emlékszem,hogy mennyire rossz ez....Ma volt egy nagy veszekedés. Kisfiamat vittem hozzájuk, és már elegem van a sok mindenből. Nem tudok szó nélkül meglenni. Bántanak folyton. Legalábbis ezt érzem. Vita volt ma, és elmondtam, hogy mindenre emlékszem, és mindkettőjükre ugyanúgy haragszom. Tehetetlennek érzem magam. Nem is értem az egészet. És az egész a gyerek előtt történt. én nem kiabáltam, kicsit sem. ANyu sírt, kiabált, apu alig szólt, bántó dolgokat mondtak nekem. De nem hagytam magam. Kiálltam magamért. ANyuval beszéltem négyszemközt, elmondtam neki, hogy gyerekként emlékszem arra, hogy ő aput megcsalta többször és nekem meg elmesélte mikor kivel hol. Hányingerem van ettől az egésztől. És elmondtam azt is világgá akartam menni többször, mert ő ezt csinálta, miközben apu meg engem "használt". És hogy így kell éljek, de ÉLEK, és nevelem a fiamat, a legfőbb dolog ő nekem. Végre kimondtam ezeket neki is, anyunak. Annyit kérdezett amivel zárult a "beszélgetés", hogy és "apád a bugyidba belenyúlt, de mást is csinált? " "persze az sem jó ha belenyúlt, de mit csinált még?" "honnan tudjam, hogy igaz e". Sehonnan anyu, már nem kell ezzel törödni, csak beletörődni, nekem egy dolgom van, felnevelni a fiamat. Senkit nem tudok elviselni hosszú távon. A férfiak egy nagy nullák.

Sokszor érzem, hogy kettő vagyok. Május tudom mire gondolsz. Sosem leszek egy. De van még remény azt hiszem, és lesz erőm is. Bár most semmi erőm nincs. semmmmi. hogy lesz holnap? hogy kelek fel? még nem tudom. És ami a legeslegrosszabb h a kisfiam ott van náluk. Nagyon félek...

Anoni Mara írta:

Május írta: Jó, de hogy???? Hogy kell összehangolni, Mara? És honnan tudom, hogy már egy vagyok, nem kettő?
Amúgy nekem ez egy nagy megvilágosodás, hogy kettő vagyok, egész életemben azt hittem, mindenki így látja magát, mindenki így érzi magát....
Lassan 3 éve járok pszichológushoz, csomó mindenben ügyesedtem szerintem, de még mindig nagyon ketté tudok válni...

Szerintem az a lényeg, hogy a két én (tudod, nekem a két macska) össze kell barátkozzon egymással. Addig-addig barátkoznak, amíg nem lesz belőlük egy.

Ez az összebarátkozós aranyos. Sajnos most még sokszor gyűlölik és nem ismerik egymást, nem bolondultam meg, csak így érzem.
Amúgy nekem is beugrott a macskás dolog.

Amúgy nem hiszem, hogy csak mi éreznénk ezt, hogy több énünk van. Vagy igen?
Hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a fragmentált éneink inkább az a nehéz ügy.

karácsony írta: Amúgy nem hiszem, hogy csak mi éreznénk ezt, hogy több énünk van. Vagy igen?
Hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a fragmentált éneink inkább az a nehéz ügy.

Egy ember személyiségébe sokféle gondolat, érzés, viselkedés belefér, ezt tudom.
Csak amikor bántalmazásról, abúzusról, gyógyszerszedésről, pszichés sérülékenységről van szó, úgy tekintek magamra, mint egy MÁSIK EMBERRE, akivel megtörténtek azok a dolgok, de az nem én vagyok. Ezért szoktam állandóan kételkedni, hogy tényleg megtörtént-e.

Tudjuk/om Május, hogy miről beszélsz. Nekem annyiban van "szerencsém" hohy bizonyos emlékképeimre kerek perec rákérdeztem anyukámnál. Tesómnak pedig hiába hazudott az apám. Pár dologra ő is emlékszik. De többet férfi létére nem mondott. Pedig van egy sátras emlékem is.Meg egy hogy ülök az ágyon és egy csupasz kart látok szerintem az enyémet, meg egy sötét kocsit v. kisbuszt. Ovis voltam.
De ezek ilyen hasadások Május. A tünetekre kell koncentrálni és arra hogy mit okoz egy egy képkocka. A befejezetlen emlékek szerintem tök nehezek, mert félelemben tartanak. Engem igen. Vagyis érzem azt a gyermeki félelmet. Ez a széttördeltség ezért is nehéz. Kitartást Május! A gyógyszerszedést szerintem külön fel kellene dolgoznod. Látod én nem is tudom rászánni magam, pedig nem egyszer éreztem h szükségem van valamire, ami azonnal hat, de olyan szintű fóbiám van a gyógyszerektől, hogy hasonlóan reagálnék, mint te, vagy kicsit durvábban. Ennél a gyógyszerszedetésnél nem nézik a lelki oldalt. Attól még, mert az agyat stimulálják van önérzet és önérzékelés.

/lehet, másodszor küldöm ezt el?/
Üdv. „összebékíteni” részeimet. Ez jó.
Én minimum hárman szoktam lenni. Ez már egy fejlődés, a teljesen értelmezhetetlen és irányíthatatlan káosz után. És sok évnyi terápia után határozottan az az élményem, hogy tudom már befolyásolni a belső folyamataimat.
Valahol az a belső gyermek, aki átélt, és aki megrekedt, és fáj és összezavarodottságában magát hibáztatja – ma már tud segítséget kérni, elpanaszolni. Hajlandó a megvígasztalódásra, és hajlandó a könnyein át rácsodálkozni a világra. Szeretem őt.

A bennem élő kritikus szülő, aki szigorú, elutasító, lenéző és retteg a felelősségtől, ma már oda tud fordulni, fel tud vállalni, szembe tud nézni, gyengéd is tud lenni… sőt tud csak úgy egyszerűen jelen lenni. El tudja viselni azt, amit a gyermek átél – épp most.

és van az a harmadik, amely az élmények hatására a föld alá bújt rettegve, és nem mert se élni, se meghalni sem. „ő” egy arc nélküli zsigeri élmény, amely mostanában, hogy nyíltan foglalkozom ezekkel a „sötét” dolgaimmal, mostanában tudatosodik jobban és körvonalazódik, de mindig is jelen volt, és hatással volt az életemben. Azt gondolom, neki lesz majd dolga örülni és feloldódva élvezni a dolgokat, az életet, utat nyitni a siker élményének, megengedni majd az elégedettség érzését… de ott még nem tart, csak ott, hogy már tudja, hogy igazándiból fogja egy érzésnek – a félelemnek, és hogy ennek az érzésnek „nincs igaza”.

és akkor vagyok én, aki mindezt szemlélem, és aki tudatában vagyok, hogy mindez bennem zajlik, és már nemcsak rettegve nézem személyiségem széttört tükörcserepeit – gyászolva és gyűlölve magamat, hanem elfogadom, mint tényt a saját törtségemet. És hajlandó vagyok teret adni annak az újra és újra felbukkanó felismerésnek, hogy micsoda erőt és szépséget tükröznek ezek a cserepek. És ahogy ezt írom, jó elmosolyodnom, mert érzem, hogy erősen hajlok arra, hogy ennek az erőnek és szépségnek az igazságát higgyem el - mint valóságot.

Talán az az integráció kulcsa, hogy elfogadom. Látom, és nem utasítom el. Nem fordulok el.
még nagyon benne vagyok ebben a folyamatban, ilyenkor, amikor leírom, valahogy stabilizálódik bennem… Köszönöm, hogy vagytok .

Szia Ada,
Te hány év terápiát csináltál végig?

És mindenki. Ki hány év terápiát csinált végig, és mennyi alkalommal beszélt a szexuális tartalmú emlékeiről ez alatt az idő alatt?

Üdv. Hát sok év. 20 évesen kezdtem önismerkedni, utána olvasni dolgoknak, amelyek megkeserítették az életemet. Aztán valamikor 27 évvel (akkor voltam 35 éves) volt egy szülés utáni, és válás közbeni krízisem, amiben 3-5 év aktív terápiában voltam, pszichiáterrel. Utána én magam tanultam ki mindenfélét, amellyel fel lehet dolgozni az érzelmi sebeket. Azóta is folyamatában tanulok módszereket, de leginkább önmagamat tanulom. Én nem annyira pszichológus, mint inkább önismeret-hívő vagyok. Szexuális témájú terápiában eddig még nem voltam, elég volt a gyermekkori elhagyatottságot, a kapcsolatfüggést és a kóros önértékelési problémákat boncolgatni, oldogatni, babusgatni, gyógyítgatni...
JÓ IS LENNE VALÓDI SZEXUÁLTERAPEUTÁVAL TALÁLKOZNI, de akit én ismerek személyesen, és azt mondja magáról, hogy szexuálterapeuta, nos, arra én a kutyámat sem bíznám. sajnos. Egyébként ismerem a drog és alkohol, tár és egyéb függő betegségek kezelésére létező intézmény-hálózatot, és igazándiból sírhatnékom van tőle.
Jelenleg is azt gondolom - hogy bár mostanság nagyon felkavart és megrázott, szinte újra kifordított magamból a szembesülésem a szexuális történéseimmel, és jó lenne értő emberrel feldolgozni - hogy mindezek alapja inkább valami szeretetlenség és spirituális "szegénység" az én életemben. Ezeket az űröket próbálom betölteni.

Jó hogy lehet Veletek ilyenekről beszélni!

Nem pont szexuálterapeutára gondoltam, hanem inkább az érdekel, hogy a terápia mekkora részét tette ki maga az abúzushoz köthető szexuális tartalmak átbeszélése.
Én magamtól nem igazán szoktam erről beszélni. Sok hónapig beszéltük vagyis próbáltuk átbeszélni, és kb.amire emlékszem az többször is szóba került már és igazán nem szívesen beszélek, ha nem muszáj erről. Ez a feldolgozást jelenti? Mert kb. pont ugyanazt érzem mielőtt beszéltem volna. Ugyanazt a visszatartó súlyt. Nem azért nem beszélek róla, mert ne jutna eszembe vagy villannának be dolgok, főleg ha párkapcsolatban képzelem el magam.