Még újabb kötetlen beszélgetés

Május... Szerintem ha csak kitaláltad volna, nem lennél most ilyen állapotban.
De nem vagyok pszichológus.
Nêha én is azt gondolom, hátha csak kitaláltam vagy félreértelmezem. Néha szeretném azt hinni. De vannak olyan emlékeim, amiket sehogy se tudok kimagyarázni mással mint, h bizony megtörtént az erőszak. Bármennyire is szeretném néha, h az egész csak egy rossz álom legyen. Nem az.

Május írta: Megbolondulok a kételkedéstől. Mi van, ha csak kitaláltam az egészet, az egész bántalmazást meg abúzust? Mi van, ha ami történt, nem is számít annak? Mi van, ha tévedek, ha alaptalanul vádolok embereket, hogy bántottak, és közben nem is? Mi van, ha csak véletlenül kitaláltam ezt az egészet? Lehet, nem is kéne járnom pszichológushoz, nem kéne mennem pszichiáterhez, csak belekerültem tévedésből ebbe az örvénybe, aztán nem tudok kimászni? Lehet, hagynom kéne az egészet, nem foglalkozni vele. Vagy valaki biztosra mondaná, hogy megtörtént, nem értettem félre, magamnak nem hiszem el. Nem megy ki a fejemből, lehet, az egészbe csak belesodródtam véletlenül, mármint véletlenül kitaláltam.

De Május szeretsz járni a pszichológusodhoz? nem kéne járnod, de hiányozna azért...biztos vagyok benne.
Nekünk jön a szünet...azért is írom, hogy azért nem olyan jó az sem, ha nem járnál.
De ha ki is találtad...gondolj arra, hogy, amikor vmi rosszat vizualizálunk, félünk valaminek a bekövetkeztétől, az is milyen rossz tud lenni, milyen valóságos és milyen jó, amikor van mellettünk valaki, aki megnyugtat, vagy segít, mint a pszichológus.

Május, segíts nekem! Megbolondulok a kételkedéstől. Mi van, ha csak kitaláltam az egészet, az egész bántalmazást meg abúzust? Mi van, ha ami történt, nem is számít annak? Mi van, ha tévedek, ha alaptalanul vádolok embereket, hogy bántottak, és közben nem is? Mi van, ha csak véletlenül kitaláltam ezt az egészet?

Amúgy sokszor én is vagyok,hogy kételkedek magamba,főként az erőszakkal meg a babatémával kapcsolatba,hogy annak idején vajon tényleg pozitiv volt a tesztem vagy kitaláltam az egészet és azóta egy nem létező babát gyászolok.Lehet hogy ez is ilyen közös tünet, a kételkedés

Drága Május!
Szerintem többen kételkedünk magukban, és megvan bennünk ugyanez mint benned. Én legalábbis sokáig kínlódtam vele, néha még most is. De sajnos azt kell mondjam: Erősen kétlem hogy kitaláltad volna.

Azért érdekelne, ti mit gondoltok: Van ennek az önmagukban kételkedésnek köze ahhoz hogy a környezetünk nem hitt nekünk amikor segíthettek volna?

Néha én is szeretném csak egy rossz álomnak gondolni. De nálam nem volt olyan, h nem hittek, mert senki nem is tudott róla. Amikor már elmondtam, akkor felnőtt voltam, és akkor hittek.
Talán azt képzeljük, h a mellék/utóhatásai is megszűnnének, ha igazából nem lenne mitől legyenek.

Én azt gondolom, hogy a legtöbbünknek gyermekkorától olyan tünetei, furcsaságai, önmaga számára is érthetetlen dolgai vannak, amik nem lesznek csak úgy maguktól, minden ok nélkül. A történteket nehéz bizonyítani, de a következményei velünk vannak. És ezek a konkrét következmények a bizonyítékai annak, hogy valami történt, ami kiváltotta őket. Az emlékezet elhalványul, nem pontos. Hányszor előfordul, hogy régi történeteket felidézve minden résztvevő egy kicsit másként emlékezik vissza ugyan arra az esetre. Ami velünk történt, az lehet, hogy nem azon a napon történt, mint amire emlékezünk. Lehet, hogy nem az a váza volt közben az asztalon, lehet, hogy nem az a papucs volt akkor rajtunk. Van aki leírta, hogy a pontos eseményre sem emlékezik. De a lényeg ugyanaz. Esetünkben: valami történt aminek nem szabadott volna, és ami annyira elképesztő, hogy magunk sem akarjuk elhinni. De attól még megtörtént. Hiszen máig a következményeivel élünk. Ez rá a bizonyíték.

Amaoneth, szerintem nem. Valahogy külön van ez bent. Azért, mert valaki mond valamit az emlékképek még kísértenek. Persze nehéz rendet tenni, hogy mit mondtak, milyen valóság volt az gyerekként, de mint a mozifilm előjön és látod érzed, csak már felnőttként. Van egy ilyen valósághasadás és nehéz. A másik, hogy szeretnénk azt hinni, hogy nincs semmi gond velünk. Én így kötöttem ki hotelszobákban, persze ittasan. Hogy bizonyítsam magamnak, hogy nekem nincs problémám...akkor még amúgy emlékbetörésem sem volt, de voltak dolgok, amiket nem felejtettem el csak próbáltam együtt élni velük, mert még nem tudtam, hogy az abúzus és a személyiségem megtorlása volt. Még nem voltam én én. Most, hogy emlékszem és tudom a problémáim okát, szabadon elítélhetem a bántást, van választásom elfogadni önmagam sér/ült/tettként. És nem számít, hogy vki hisz vagy nem hisz, a magamról alkotott képem én határozom meg. Gyerekként még el voltam nyomva, de hiába akarják, hogy a gyerek fejében ez csak képzelet legyen, nem tud ilyesmit képzelni. Ez alapján visszaemlékezve nem tud elbizonytalanítani szerintem az, hogy hisznek-e az áldozatnak, sokkal erősebb, ami bent van. Meg általában nem akkor derül ki, amikor történik, hanem később. Utána, hiába nem hisznek, az az őrzött képsor vissza fog térni.

Azt hiszem igazatok lehet. Igazából azért kérdeztem rá erre, mert van bennem egy elég erős félelem: Mikor segítséget kértem tíz éves fejjel, még én lettem a rossz, a hazug. És azóta is betegesen, irreálisan félek tőle hogy hazugnak fog tartani a környezetem.
Na emellett megvolt az is hogy "nem történt semmi" És bennem volt a gondolat, hogy emiatt kételkedek magamban. Emiatt van bennem az érzés néha, hogy nekem nem szabad haragudnom, mert olyan embereket bántok meg vele akik vigyáztak rám. Utána meg sokszor baromi dühös leszek, mert marhára vigyáztak rám. Persze, arra hogy ne szájaljak többet.

Szerintem sok minden van a kétkedés mögött. Egyrészt ott az emberbe beleépített természetes önvédelem: abúzus nem létezik. Ilyen szörnyűség biztosan nincs. Hisz nem ezt a struccpolitikát űzi az egész társadalom? Másrészt ott van az az ellentét, hogy a kisgyereknek az az érdeke, hogy felejtsen, a felnőttnek meg az, hogy megértse, mi történt, tehát emlékezni akar. Ez számomra egy fel nem oldható ellentét. És talán a legfontosabb: annak elismerése, hogy abúzus áldozatai vagyunk, hatalmas felmentést ad nekünk. Megmagyarázza a depressziót, a szorongásokat, pánikrohamokat, szociális fóbiát, szexhez való abnormális viszont, kinek mit. Ezért jön időről időre a "biztos csak kitalálom" érzés. Nekem a kevés emlékem elég éles, abban nem tudok kételkedni, hogy valójában megtörténtek ezek az emlékek. Viszont az rám is rám szokott törni, hogy "biztos túl nagy jelentőséget nyilvánítok neki". Végül pedig lássuk be, tényleg egész hihetetlen, hogy egy ilyen régmúlt esemény ennyire meghatározta az életünket. Még mi is alig bírjuk elhinni. De ott vagyunk egymásnak tükörnek. Ilyen sokan nem tévedhetünk...

Május, hol vagy?

Anoni Mara írta: Szerintem sok minden van a kétkedés mögött. Egyrészt ott az emberbe beleépített természetes önvédelem: abúzus nem létezik. Ilyen szörnyűség biztosan nincs. Hisz nem ezt a struccpolitikát űzi az egész társadalom? Másrészt ott van az az ellentét, hogy a kisgyereknek az az érdeke, hogy felejtsen, a felnőttnek meg az, hogy megértse, mi történt, tehát emlékezni akar. Ez számomra egy fel nem oldható ellentét. És talán a legfontosabb: annak elismerése, hogy abúzus áldozatai vagyunk, hatalmas felmentést ad nekünk. Megmagyarázza a depressziót, a szorongásokat, pánikrohamokat, szociális fóbiát, szexhez való abnormális viszont, kinek mit. Ezért jön időről időre a "biztos csak kitalálom" érzés. Nekem a kevés emlékem elég éles, abban nem tudok kételkedni, hogy valójában megtörténtek ezek az emlékek. Viszont az rám is rám szokott törni, hogy "biztos túl nagy jelentőséget nyilvánítok neki". Végül pedig lássuk be, tényleg egész hihetetlen, hogy egy ilyen régmúlt esemény ennyire meghatározta az életünket. Még mi is alig bírjuk elhinni. De ott vagyunk egymásnak tükörnek. Ilyen sokan nem tévedhetünk...

Május, hol vagy?

Csak most olvastam, megvagyok, köszönöm! Csak borzasztó nehéz helyzetbe kerültem, nem látom a kiutat, össze vagyok zavarodva, azért nem írtam, bocsánat!!!

Jó hogy jelentkeztél Május. Kezdtem nagyon aggódni hogy mi van veled.

Amaoneth írta: Jó hogy jelentkeztél Május. Kezdtem nagyon aggódni hogy mi van veled.

Csak abbahagytam egy időre a gyógyszereket, és nehéz feldolgoznom, de szörnyű mélypont jött utána. Közben nagyon közelről érint egy abúzusos-gyermekbántalmazós ügy, és nem tudtam tőle magam függetleníteni, az is megviselt.

Aztán bevallottam a pszichológusnak, hogy sokszor én nem egy embernek látom magam, hanem kettőnek, hogy kettő van belőlem. Egyik, akit erőszak ért, önpusztít, pszichológusra szorul, gyógyszert szed és kész csőd az élete. Aztán vagyok én, aki csinálja a munkáját, vannak barátai meg egész jó napjai, de néha lecserélem magam a másik emberre, aki kételkedik abban, hogy bármi is történt velem, és ez nekem ijesztő. De megnyugtatott, hogy ez normális, nem vagyok bolond, csak régen így tudtam túlélni, ami történt, és még ma is sokszor így védekezem.

Szerintem is teljesen normális az abnormális világunkban.
És annyiszor felmerült már a kérdés, mit nevezünk mi gyógyulásnak, talán ez lenne a cél, ennek a kettősségnek a megszüntetése, a két én összehangolása, nem?