Még újabb kötetlen beszélgetés

Május írta:

Ági40 írta: Hogy kell így idézni?
Marát akartam idézni, mert szerintem nagyon jellemző, hogy van az a szint, mikor már akarsz róla beszélni, vágysz rá nagyon, de még sem megy.
Meg aztán mégsem akarod.

Lent van 3 gomb: Gyors válasz, Válasz, Idézet. Az Idézetre kell kattintani, és akkor tudsz idézni, csak arra figyelj, hogy a szögletes zárójelben ne sérüljön, nehogy kitörölj belőle egy karaktert is, mert akkor bénán fog megjelenni.

Amikor valahol elmondom, ez eddig mindig orvosi szituáció volt, nekem az nem direkt döntés már, hanem kijön belőlem. Mert tudom, hogy segít, ha elmondom, mert megértik a viselkedésemet. Eddig minden orvos és asszisztens nagyon jól fogadta, jobban tudtak utána segíteni. Nekem meg pozitív élmény, hogy nem vagyok vele egyedül, és ami megdöbbentő tapasztalat: azért, mert elmondtam, nem csak ezt látják belőlem, nem csak az abúzust, hanem engem, az egész embert.

Majdnem jó. De béna vagyok. Csak egy részt akartam idézni, és ahhoz írni, még nem sikerült.
Sokat volt az eszembe, hogy talán a nőgyógyászomnak elmondom, mert néha sírva fakadok egy vizsgálat után, és már kicsit sajnálom, mert nem látszik rajta, hogy nem érti, és zavarban van, hogy most mi történik. Vagy a házi orvosomnak bevallani, hogy rettegek a betegségektől, és küldjön már el kivizsgálásra, még ha nincs bajom akkor is, hogy megnyugodjak. De még nem sikerült.

Anoni Mara írta:

Május írta: Ma mindenféle orvosi vizsgálaton voltam, mert egy jó ideje beteg vagyok. Az egyik vizsgálatra kicsit várni kellett, és éreztem, hogy jön a pánik, nem tudom visszatartani. Szóltam az asszisztensnek. Elkezdett hozzám beszélni, kérdezgette, mitől van ez nekem. Megmondtam, hogy szexuális erőszak ért, és attól. Tudjátok mit csinált? Megölelgetett!!!! Vigasztalt, beszélgetett velem, kérdezte, járok-e pszichológushoz, megcsinálta a vizsgálatot és nagyon kedvesen búcsúzott el tőlem.
Én meghatódtam. A kedvességétől, az öleléstől, és attól, hogy hitt nekem, hogy nem undorodott, nem kételkedett.
Fura, de tényleg segít, ha beszél róla az ember.

Jó, hogy ezzel így elő mersz állni. Én ilyen helyzetekben sajnos mindig lebénulok. Akárhányszor elhatározom plénum előtt, hogy na, most jön a kitárulkozás, bepánikolok. Pedig vágyom rá nagyon, azt sem tudom egyébként, hogy miért, vagy min változtatna. Valószínűleg semmin.

Semmi nem változik és közben minden. Legalábbis én így éltem meg. A külvilág szempontjából semmi nem változott. Az emberek szemében nem látok olyat, hogy jobb vagy rosszabb lennék amiatt, hogy tudnak róla. Én még azt sem tapasztaltam, hogy emiatt hosszú távon bárki tapintatosabb lenne velem, talán az anyám, aki felelősség szempontjából érintett a témában. Viszont azáltal, hogy úgy tudok róla beszélni, mint például egy tegnap esti filmről, belül nekem sokkal könnyebb. Nem vagyok elhatárolódva. Persze figyelek arra, hogy ne sokkoljak senkit, szóval azért ott és akkor beszélek róla, ahol ezt helyénvalónak gondolom, hiszen ez egy 18 karikás „horrorfilm”, ami ugye gyerekeknek nem való és gyerek lelkű felnőtteket nagyon érzékenyen érint. Egyébként érdekes tanulmány, ahogyan az emberek ezt fogadják. Bár az ismeretségi körömben nem sokan tudják rólam, de ahhoz elegen, hogy következtetéseket tudjak levonni. Vannak azok, akik valószínű szintén érintettek, de még maguknak sem merik bevallani, ők általában lefagynak és mereven hallgatnak, vagy kihangsúlyozzák, hogy velük ilyen ugyan nem történt... Aztán vannak azok, akiket mélyen érint és elgondolkodnak közben, szinte láttam a gondolataikat, ahogyan keresték a párhuzamot az életük történései és az elszenvedett még mélyen titkolt abúzus között. Aztán vannak azok, akik merik elmondani, de nem gondolják, hogy összefüggés van a problémájuk és az abúzus között. Vannak azok, akik nem éltek át ilyen traumát, de más milyet igen és hallani sem akarnak más nyomoráról, úgy vannak vele, hogy elég a maguk baja. Megint mások, akik közömbösek és értetlenek, nem értik, hogy lehet ennek ilyen kihatása egy egész életre és esetleg titkon, akár azt is kétségbe vonják, hogy ilyen egyáltalán megtörténhetett. De számomra a legnagyobb segítők azok voltak, akik úgy tudtak együtt érezni, hogy közben a sajnálat szikrája sem volt jelen. Azzal, hogy ismerik a történetemet az emberi kapcsolatunk bensőségesebb lett és ki nem mondottan hálásak azért, hogy egy olyan tudáshoz juttattam őket, melyet tapasztalás nélkül sajátíthattak el. Ők általában nyugodtak, tapintatosak, de érdeklődőek, viszont az ilyen ember még segítő szakemberek körében is ritka. Minden körben megfigyeltem minden típust, gondolok itt családi kör, baráti kör, munkahelyi közösség, orvosok köre. Az, hogy elkezd-e nyíltan is beszélni erről az ember, az szerintem csak elhatározás kérdése, mint például a megbocsájtás.

De nagy a csend! Hogy vagytok????

Tegnap kicsit furán éreztem magam: szinte jól voltam. Ma megdicsért a pszichológusom, mert sikerült megcsinálnom, amit megbeszéltünk. És meg is simogatott. Tudom, hogy ilyet nem szabad, de önkéntelen mozdulata volt, rögtön elnézést is kért, csak nagyon örült. Én meg a simogatásnak.

Ági40 írta: De nagy a csend! Hogy vagytok????

Nagyon dolgozunk a májusi programokon. Nemsokára végleges lesz, és megosztom veletek. De a Katona májusi programjában már ott vagyunk! Kivéve a május 7.-i program, mert az nem színpados, az a fenti kávézóban lesz.

Ági, én naponta többször is felugrok az oldalra, de azért nem írok, mert legtöbbször úgy érzem, mintha csak magammal beszélgetnék. Az meg megy írás nélkül is. Viszont szívesen olvasom a hozzászólásaitokat.
Május, nekem is volt olyan a pszichiáternél, hogy nagyon zokogtam, odanyújtotta a karját, erre automatikusan én is odanyújtottam és engedtem, hogy fogja a kezemet, amíg megnyugszom, majd megköszöntem a gesztust és folytattuk a beszélgetést. Szerintem az ilyen emberi cselekedetek a megfelelő időben és helyen legalább olyan fontosak, mint a szakértelem, vagy talán mondhatnám azt, hogy ez a profizmushoz hozzátartozik.
Mara, a májusi programokat érdeklődéssel várom.

Kiscsillag írta: Ági, én naponta többször is felugrok az oldalra, de azért nem írok, mert legtöbbször úgy érzem, mintha csak magammal beszélgetnék. Az meg megy írás nélkül is. Viszont szívesen olvasom a hozzászólásaitokat.

Nahát, én is szoktam pont ilyeneket gondolni!

Igen, bevallom, megnyugtatott és nagyon jó érzéssel töltött el a pszichológus simogatása. Meg amikor nagyon sírdogáltam, nyújtotta nekem zsepit - én ellágyultam a figyelmességétől, hogy törődik velem, hogy számítok neki. Meg kezdem azt érezni egyre többször, hogy én is számítok, nem csak mások, nem csak az vagyok, amit velem csináltak, hanem létezem azon túl is. Ha épp készülök összeomlani, arra szoktam gondolni, hogy ő van nekem, és ez biztonságot ad. Nagyon-nagyon fura dolog ez az egész!!!

Az egész abúzusban szerintem a leggonoszabb dolog, és a leginkább felfoghatatlan, hogy a szeretet és a törődés nevében történt. Engem szeretett, aki csinálta, és én is őt. De mégiscsak megtette, sokszor. És ezen a kettősségen nem tudok túllépni. Ez megeszi a lelkemet.

Nekem annyiban más, hogy én nagyon gyűlölöm, de ez a mechanizmusát tekintve ugyanolyan rossz, mint szeretni. Sajnos amíg nem tudunk semlegesen gondolni rá, vagy távoltartással, addig ez ott van a mindennapokban.

Várjuk a fejleményeket a rendezvény kapcsán.
Szerintem sokunknak van időnként olyan érzése, hogy csak magának ír. De én is mindent elolvasok, csak nem mindig tudok hozzá szólni.
A pszichológusi érintésről annyit, hogy nekem szükségem van erre. Már nem gondolok bele semmit, csak időnként nagyon jól esik, szabály ide vagy oda.
Egyszer megöleltem a 2. pszichológusomat, és ő magához szorított. Kicsit fura volt, de rettenetesen jól esett.
De tényleg fura, kettősség, hogy vágyom rá, de nem fogadom el mégsem, csak szinte a pszichológusomtól.

Ági40 írta: Várjuk a fejleményeket a rendezvény kapcsán.
Szerintem sokunknak van időnként olyan érzése, hogy csak magának ír. De én is mindent elolvasok, csak nem mindig tudok hozzá szólni.
A pszichológusi érintésről annyit, hogy nekem szükségem van erre. Már nem gondolok bele semmit, csak időnként nagyon jól esik, szabály ide vagy oda.
Egyszer megöleltem a 2. pszichológusomat, és ő magához szorított. Kicsit fura volt, de rettenetesen jól esett.
De tényleg fura, kettősség, hogy vágyom rá, de nem fogadom el mégsem, csak szinte a pszichológusomtól.

Ági, nem magadnak írsz. Max nem mindig jön válasz, amiből nem kell erre következtetni.
Döntöttél már pszichológus ügyben? Ki a nyerő?

Karácsony, valószínűleg igazad van, a gyűlölet mechanizmusa hasonló az imádatéhoz. Ezt az oldalt nem ismerem, azt nem értettem soha, hogy mi visz olyankor vissza a pszichológushoz?
Azt viszont nem gondolom, hogy a távolságtartás - mármint a páciens részéről - jó magatartás lenne. Ha érzelmileg nem vonódsz be, nem tudom elképzelni, hogy hatékony lehet a terápia.

Jajj nem! Én az apámra írtam Mara. Májusra reagáltam.
A pszichológusomat nagyon szeretem, mégha volt is olyan, hogy morogtam valami miatt, még akkor sem éreztem, hogy ne szeretném. Bár akit szeretek azzal általában így van.
Arra gondoltam pontosan, hogy az áldozatnak az elkövetője iránt érzett érzései összefűzik a múlttal és sokat gondol rá ezáltal.

karácsony írta: Jajj nem! Én az apámra írtam Mara. Májusra reagáltam.
A pszichológusomat nagyon szeretem, mégha volt is olyan, hogy morogtam valami miatt, még akkor sem éreztem, hogy ne szeretném. Bár akit szeretek azzal általában így van.
Arra gondoltam pontosan, hogy az áldozatnak az elkövetője iránt érzett érzései összefűzik a múlttal és sokat gondol rá ezáltal.

Bocs, akkor félreértettem. De azért mégis felteszem a kérdést, bár nem jó topikban, de mindegy: vajon azok, akik haragszanak a pszichológusukra, dühöngenek, azok miért mennek vissza hétről hétre?

Mert szereti, nem? vagy mert tudja, hogy egy olyan állapotba került bele, ami nem jó, és szeretné jobbá tenni vagy tisztázni. Na meg a kötődés:) a kedvenc témám.
Te miért mentél vissza Mara mikor dühös voltál?