Még újabb kötetlen beszélgetés

Mondta amit igy tudom azt h o fel sem fogja mit tett velem h ez az erzelmeimre psziches allapotomra milyen hatast tett. Buntudatommal is kuzdok folyamatosan. Most olyan eletszakaszban vagyok h nem latom hogyan tovabb. Felek. Nincs erom. Nekem mindig erosnek kell lennem. Senki nem tamogat en is gyerek vagyok nekem is szuksegem van h szeressenek. De kik? Nincsenek rokonaim. Szuleimmel a kapcsolat a nullahoz kozeli nem tudok megbocsatani nekik. Olyan sok mindent elcsesztem eletemben es minden maskepp alakulhatott volna ha nincs AZ gyerekkoromban. Szomoru vagyok nagyon...

Karacsony en sem bizom senkiben. Bar egy kapcsolat elejen mindig tulsagosan is biztam de az mindig hamar el is mult igy minden kapcsolatom veget is ert. De mindig kellett vki aki "mellettem" volt. Nem birtam egyedul. Most mar egy eve annak h nincs mellettem ferfi es ameddig nem leszek jol nem is kell. Sose tudtam egyedul lenni vmifele parkapcsolat nelkul. Most ez megy megis. Azt hiszem ez javulas. Bar belul meg azt erzem h nagy nullak a ferfiak. Mindegyik. Akkor megse gyogyulas? Mit gondoltok?

Jelen, ha a gyógyulásod célján azt érted, hogy szeretnéd azt érezni, hogy a férfiak nem nullák, akkor még biztos, nem érted el a célod. De tök mindegy, hogy mit gondolsz, mert úgyis egy éles szitu fog téged próbára tenni, ha eljutsz odáig.
Sokszor totál más van a fejünkben, mint ahogy valójában reagálunk. Ez a különbség a képzelet és a valóság között és akkor már miért ne képzeljünk inkább pozitívat, pl. hogy vannak még szerethető férfiak.
Persze, amit érzel, az egy tartós érzelmi, önvédelmi reakció. Amikor ez csökken, akkor jönnek majd a kevésbé degradáló gondolatok is. Szóval a gyógyulás attól még biztos zajlik benned.

Lehet szetrobbanok a sok duhtol ami bennem van mert mar ugy erzem nem birom ezt...

Jelen, szerettem volna írni Neked valamit, de csak kedvenc költőmtől egy vers jutott az eszembe...
Reményik Sándor
Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.

jelen írta: Lehet szetrobbanok a sok duhtol ami bennem van mert mar ugy erzem nem birom ezt...

Meg kell keresned a módját, h hogyan tudnád elengedni. Különben csak te szenvedsz, az abúzálónak meg eszébe se jutsz.

Szeretnék megosztani Veletek egy olyan történést az életemből, amit én jószerivel egy vizsgának tekintek magam számára. Ezt a megosztást most ahhoz hasonlítanám, mint amikor valaki felteszi valamilyen diplomájának a képét a facebook-ra. Ott nem jellemző rám, hogy bármit is megosszak, de itt névtelenül most megengedem magamnak.
Egy alapvetően férfi szakmában kb. 80 %-ban férfiakkal dolgozom, vannak beosztott munkatársaim is. Fizikai állományban van a munkatársaim között egy nagyapa korú férfi, akivel már 10 éve együtt dolgozok, félig-meddig beosztottam. Ez a férfi mindig nagyon kedves velem, a kezdetektől atyai babusgatásnak álcázva folyamatosan testi kontaktusba próbál kerülni velem (először csak egy érintés, aztán kedves hátsimogatás, vállon ölelés, fejtetőre puszi, stb.). Ez számomra az első perctől kínos volt, de nem tudtam kezelni, vagy nem vettem róla tudomást, vagy dühös voltam magamra. Annak hatására, hogy egyre jobban lettem, elkezdtem felismerni, hogy ez nem normális dolog, amit ez a férfi tesz és az sem, hogy én ezt eltűröm. Először az elkerülést, a látványos elhúzódást alkalmaztam, de max., csak időlegesen érzékeltem némi változást. Aztán, ez már a terápiám befejezését követően történ, elkezdtem a munkahelyemen beszélni erről a jelenségről. Kiderült, hogy a munkatársnőimmel is így viselkedik és kb. ők is az elkerülést alkalmazzák. Vagy megkérik valamelyik kollégájukat, hogy ne menjen már addig ki a szobából, amíg a … bácsi bent van náluk, vagy elhúzódnak, vagy gyorsan elmennek a helyről, ahol az illető jelen van. Már tavaly év végén elhatároztam, hogy le fogom ültetni és fogok neki szólni, hogy fejezze ezt be. Vártam az alkalmat, hogy mikor fogja újra a határaimat feszegetni, de eltűnt. Arra gondoltam, hogy biztosan szólt valaki neki, mivel egy-két közvetlen férfi kollégám jelenlétében is említettem a témát. Ezek közül a férfiak közül az egyik a bácsi közvetlen felettese. Figyeltem az eseményeket… Senki nem tett semmit, sem a „molesztált” nő kolléganőim, sem a viselkedésről értesült férfi munkatársaim számára nem tűnt számottevőnek a dolog. Aztán a napokban újra „támadott”. Nőnapi köszöntés alkalmával ajándékot és puszit kaptam tőle, majd a protokoll körök után, amikor indult ki az irodámból váratlanul odalépett hozzám megsimogatta a hátamat és adott az arcomra egy puszit „na szia drágám” szavak kíséretében. Ekkor kettős érzés tombolt bennem, egyrészt a düh, hogy nem reagáltam le azonnal, másrészt örültem, hogy végre „elkaphattam”. A következő napon újabb köröket futottam a kollégáknál, az érintett munkatársnőket, akik között van beosztottam is, ismét kikérdeztem és elmondtam nekik, hogy mire készülök, akkor végre már mindenki megnyílt. A molesztáló közvetlen felettese és a többi férfi munkatársam nem érezte, hogy bármit is tenniük kellene az ügy érdekében, az volt a véleményük, hogy ez az én ügyem, az én dolgom. A közvetlen felettes azt kérdezte, hogy mért nem vágom pofon. A férjem volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy ha szeretném, akkor ő bejön a munkahelyemre és eligazítja az illetőt, de nem akartam balhét és mivel operatív vezetői beosztásban vagyok, így elvártnak gondolom, hogy meg tudjak oldani ilyen eseteket. A nap végén a molesztálónak fel kellett jönnie az irodámba egy papírral, már vártam…. Leültettem és végre életemben először nyugodtan (hiszti, dühkitörés, sírás, lefagyás, hangremegés, gyomorideg stb. nélkül), határozottan elmondtam, amit gondoltam. Megkértem, hogy velem szemben és a többi munkatársnőmmel szemben is fejezze be ez ilyenfajta viselkedést. Elmondtam neki, hogy egy munkahelyen semmilyen formában nem helyénvaló, amit ő tesz. Felvilágosítottam, hogy simogatni, babusgatni, puszilgatni kiket szabad és hogy, amit ő tesz azzal már olyan határokat lép át, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Elmondtam neki, hogy puszilgatni a kedvesünket szoktuk és én nem vagyok sem a kedves sem a gyereke, mindamellett, hogy én még a 17 éves fiamtól is megkérdezem, hogy megölelhetem-e. Lassan beszéltem, nyugodtan, nem aláztam meg (azt mondtam neki, hogy lehet, hogy észre sem vetted, hogy ez nem helyénvaló, de most, hogy már tudod, figyel oda magadra), a szemébe néztem és a fontos mondatokat kétszer elismételtem. Elnézést kért és mondta, hogy nem tesz ilyet többet. Remélem nem fog megfeledkezni magáról a többi kolléganővel szemen sem, de ha igen biztos, hogy nem hagyom annyian sem a viselkedést, sem a vezető beosztású férfi munkatársak semmittevését nem fogom eltűrni.
Köszönöm, hogy mindezt megoszthattam Veletek.

Köszi Kiscsillag, hogy ezt megosztottad. Korrekttül jártál el. Hány éves a bácsi?
Tudom milyen nehéz lereagálni hirtelen ezeket. Most vhova én is elkezdtem járni és az illető folyton a testi érintkezés lehetőségét keresi. Pár napja vált határozottan egyértelművé és olyannyira nem tudok mit kezdeni vele, hogy még a pszichológusommal is elfeljettem megbeszélni ezt, és pont másnap újra közeledés történt részéről. Hiába voltam határozott nekem is szavakkal meg kell kérnem rá, ahogy neked is. Nem tudom eldönteni hogy zaklatni próbál vagy sem, és szívem szerint felhívnám a pszichológusomat, mert rossz érzéseket hozott elő, de csak nem lesz semmi bajom köv.hétig emiatt. Meg úgyis a terápiás nap után találkoznék újra az illetővel.
Ilyenkor attól félek, ha nem tudom hova tenni egy férfinak a viselkedését, hogy elszakad nálam valami és konkrétan be fogok verni neki egyet. Vagy inkább párat. És utána meg adna valami hülye magyarázatot, ami miatt még nekem kéne kb. bocsánatot kérnem. Vagy mi van ha padlóra küldöm?
Te hogy tudtál nyugodt maradni Kiscsillag?

Köszönöm Karácsony, hogy visszajeleztél. Tudod ez még nekem is annyira új, hogy így tudok reagálni, még szoknom kell ezt a fajta edzettségemet és azt is, hogy egy ilyen eset után is egyensúlyban tudjak maradni. Mert először legszívesebben felhívtam volna az összes kolléganőt, hogy elújságoljam, de nem biztos, hogy az helyénvaló lett volna (munkaidő után otthon). Az jól esett, hogy ide írhattam. Magamat ismerve most arra kell majd vigyáznom, hogy ne akarjak minden ilyen szituációban igazságot osztani, csak ott avatkozzak be, ahol szükséges és ne lihegjem túl az esetet. Azt gondolom az lesz majd az igazi, amikor az ilyen helyzeteket felkészülés nélkül spontán tudom lereagálni mind a magam, mind az embertársaim vonatkozásában, csak úgy, természetesen, visszaigazolás nélkül is menni és cselekedni tudni a helyes úton.
Kérdéseidre a válaszaim, hogy a bácsi annyira nem is bácsi, legalábbis hozzám képest. Én 47 éves vagyok, ő olyan 60-hoz közelít, de vannak olyan munkatársnőim, akik jóval fiatalabbak nálam, az ő szóhasználatukat idézve írtam, hogy bácsi.
Ha „padlóra küldöd” az illetőt, aki engedélyed nélkül keresi veled a testi érintkezés lehetőségét, az szerintem az emberek mostani tudatállapotában azért nem a legszerencsésebb megoldás, mert lehet, Te jönnél ki rosszul belőle. Persze, ha mindezt négyszemközt teszed, és nem marad látható nyoma, akkor akár ez is lehet egy válasz a helytelen viselkedésére. Bár én inkább a szelíd, de határozott megoldások híve vagyok, nem tudom elképzelni magamról, hogy pofozkodok. Persze miután a férfi munkatársam ezt tanácsolta, azért elgondolkodtam ezen a lehetőségen is. Lehet, hogy a férfiak ebből értenek? Szóval, szerintem mindenképpen a számodra testhez álló megoldást alkalmazd, a lényeg, hogy tudd, mit miért teszel és tudd bátran vállalni annak mindennemű következményét. Fogd fel úgy, hogy az élet most kínált egy lehetőséget, hogy bizonyítsd, meg tudod magadat védeni, ez önmagad számára lesz bizonyságtétel, mely majd téged erősít az önbizalmadban, stabilitásodban.
Hogy nyugodt tudtam maradni az egy nagyon hosszú tudatos lelki és szellemi edzőmunka eredménye. Ezt hosszú lenne itt leírni és nem is biztos, hogy a stílusom miatt moderálás nélkül ezt engednék, viszont ha a háttérben engedik, akkor mailben szívesen megosztom, ha érdekel.

A 44 éves Csillának szeretnék írni, hátha olvasod a fórumot. Megrendítő a történeted, de tudd, hogy mindig minden változik, nem kell attól tartanod, hogy ez az állapot így marad. Azzal, hogy ilyen intenzíven felszínre jött az abúzus, lehetőséget kaptál arra, hogy a sérült részed meggyógyulhasson. A tudatalattid napi szinten emlékeztet, így a feltárással már nem kell bajlódnod, célirányosan a gyógyulással foglalkozhatsz. Ma már egyre több szakember van, akiknek segítségéve lehetőséged nyílik újraépíteni azon sérült részeidet, melyek miatt jelenleg bizonyos területeken nem teles az életed, melyek miatt, ha jól értettelek, nem érzed egésznek (lelkileg egészségesnek) magadat. Minél nyitottabbá válsz rá, annál gyorsabban zajlik az ugyan fájdalmas, de egy jó életminőség lehetőségét kínáló gyógyulási folyamat. Minden nehézség ellenére megéri, hogy ne legyen továbbra is szőnyeg alá söpörve egy egész életet meghatározó, berögzült téves kapcsolások sorozatát eredményező borzalom. Ha ezt kitakarítod és rendet teszel benne, akkor egy olyan új élet kapuja nyílik meg előtted, melyet már a szépség, a tisztaság, a kreativitás, a rombolás helyett a teremtés határoz meg.

Kiscsillag írta: Köszönöm Karácsony, hogy visszajeleztél. Tudod ez még nekem is annyira új, hogy így tudok reagálni, még szoknom kell ezt a fajta edzettségemet és azt is, hogy egy ilyen eset után is egyensúlyban tudjak maradni. Mert először legszívesebben felhívtam volna az összes kolléganőt, hogy elújságoljam, de nem biztos, hogy az helyénvaló lett volna (munkaidő után otthon). Az jól esett, hogy ide írhattam. Magamat ismerve most arra kell majd vigyáznom, hogy ne akarjak minden ilyen szituációban igazságot osztani, csak ott avatkozzak be, ahol szükséges és ne lihegjem túl az esetet. Azt gondolom az lesz majd az igazi, amikor az ilyen helyzeteket felkészülés nélkül spontán tudom lereagálni mind a magam, mind az embertársaim vonatkozásában, csak úgy, természetesen, visszaigazolás nélkül is menni és cselekedni tudni a helyes úton.
Kérdéseidre a válaszaim, hogy a bácsi annyira nem is bácsi, legalábbis hozzám képest. Én 47 éves vagyok, ő olyan 60-hoz közelít, de vannak olyan munkatársnőim, akik jóval fiatalabbak nálam, az ő szóhasználatukat idézve írtam, hogy bácsi.
Ha „padlóra küldöd” az illetőt, aki engedélyed nélkül keresi veled a testi érintkezés lehetőségét, az szerintem az emberek mostani tudatállapotában azért nem a legszerencsésebb megoldás, mert lehet, Te jönnél ki rosszul belőle. Persze, ha mindezt négyszemközt teszed, és nem marad látható nyoma, akkor akár ez is lehet egy válasz a helytelen viselkedésére. Bár én inkább a szelíd, de határozott megoldások híve vagyok, nem tudom elképzelni magamról, hogy pofozkodok. Persze miután a férfi munkatársam ezt tanácsolta, azért elgondolkodtam ezen a lehetőségen is. Lehet, hogy a férfiak ebből értenek? Szóval, szerintem mindenképpen a számodra testhez álló megoldást alkalmazd, a lényeg, hogy tudd, mit miért teszel és tudd bátran vállalni annak mindennemű következményét. Fogd fel úgy, hogy az élet most kínált egy lehetőséget, hogy bizonyítsd, meg tudod magadat védeni, ez önmagad számára lesz bizonyságtétel, mely majd téged erősít az önbizalmadban, stabilitásodban.
Hogy nyugodt tudtam maradni az egy nagyon hosszú tudatos lelki és szellemi edzőmunka eredménye. Ezt hosszú lenne itt leírni és nem is biztos, hogy a stílusom miatt moderálás nélkül ezt engednék, viszont ha a háttérben engedik, akkor mailben szívesen megosztom, ha érdekel.

Én biztos, hogy felhívtam volna az összes kolléganőt, hogy leállítottam a faszit, mert szeretem a katarzist és ennyi jár.
De! Ezek soha nem változnak. A korat azért kérdeztem, mert ez a stílus apámra emlékeztet és ilyenkor attól félek, hogy továbbra is garázdálkodik. És miért tehetné ezt meg? Azért, mert ilyenek a törvények. Hiába jelenteném fel a múltért már nem ítélhető el és mint látjuk az utóbbi ügyeket ott sem születtek áldozatot védő intézkedések. És azzal, hogy emiatt nincs közfelháborodás, az ilyen döntések miatt, amiket a cikkek fórumon is megosztottam, a saját gyerekeiket sem védik az emberek és a nőket sem...és pl. ezek az emberek ragadozóként tevékenykednek tovább bármilyen közösségben. Mert ez nem csak családon belül történhet meg, hanem családias légkörben is vagy olyan közösségben, társas szituációban, ahol az elkövető biztonsággal kiélheti vágyait.
Már felvérteztem magam köv.hétre. Az illetőnek amúgy lánya van. Azért akarom leállítani, mert nekem ez az önvédelem tényleg fontos. És egy kéretlen, alantas szándékú közeledés, testi érintés ugyanolyan mintha én bevernék neki egyet. Csakhogy az ütés elmúlik, de ezek a cselekedetek szinte soha.

Ma mindenféle orvosi vizsgálaton voltam, mert egy jó ideje beteg vagyok. Az egyik vizsgálatra kicsit várni kellett, és éreztem, hogy jön a pánik, nem tudom visszatartani. Szóltam az asszisztensnek. Elkezdett hozzám beszélni, kérdezgette, mitől van ez nekem. Megmondtam, hogy szexuális erőszak ért, és attól. Tudjátok mit csinált? Megölelgetett!!!! Vigasztalt, beszélgetett velem, kérdezte, járok-e pszichológushoz, megcsinálta a vizsgálatot és nagyon kedvesen búcsúzott el tőlem.
Én meghatódtam. A kedvességétől, az öleléstől, és attól, hogy hitt nekem, hogy nem undorodott, nem kételkedett.
Fura, de tényleg segít, ha beszél róla az ember.

Május írta: Ma mindenféle orvosi vizsgálaton voltam, mert egy jó ideje beteg vagyok. Az egyik vizsgálatra kicsit várni kellett, és éreztem, hogy jön a pánik, nem tudom visszatartani. Szóltam az asszisztensnek. Elkezdett hozzám beszélni, kérdezgette, mitől van ez nekem. Megmondtam, hogy szexuális erőszak ért, és attól. Tudjátok mit csinált? Megölelgetett!!!! Vigasztalt, beszélgetett velem, kérdezte, járok-e pszichológushoz, megcsinálta a vizsgálatot és nagyon kedvesen búcsúzott el tőlem.
Én meghatódtam. A kedvességétől, az öleléstől, és attól, hogy hitt nekem, hogy nem undorodott, nem kételkedett.
Fura, de tényleg segít, ha beszél róla az ember.

Jó, hogy ezzel így elő mersz állni. Én ilyen helyzetekben sajnos mindig lebénulok. Akárhányszor elhatározom plénum előtt, hogy na, most jön a kitárulkozás, bepánikolok. Pedig vágyom rá nagyon, azt sem tudom egyébként, hogy miért, vagy min változtatna. Valószínűleg semmin.

Hogy kell így idézni?
Marát akartam idézni, mert szerintem nagyon jellemző, hogy van az a szint, mikor már akarsz róla beszélni, vágysz rá nagyon, de még sem megy.
Meg aztán mégsem akarod.

Ági40 írta: Hogy kell így idézni?
Marát akartam idézni, mert szerintem nagyon jellemző, hogy van az a szint, mikor már akarsz róla beszélni, vágysz rá nagyon, de még sem megy.
Meg aztán mégsem akarod.

Lent van 3 gomb: Gyors válasz, Válasz, Idézet. Az Idézetre kell kattintani, és akkor tudsz idézni, csak arra figyelj, hogy a szögletes zárójelben ne sérüljön, nehogy kitörölj belőle egy karaktert is, mert akkor bénán fog megjelenni.

Amikor valahol elmondom, ez eddig mindig orvosi szituáció volt, nekem az nem direkt döntés már, hanem kijön belőlem. Mert tudom, hogy segít, ha elmondom, mert megértik a viselkedésemet. Eddig minden orvos és asszisztens nagyon jól fogadta, jobban tudtak utána segíteni. Nekem meg pozitív élmény, hogy nem vagyok vele egyedül, és ami megdöbbentő tapasztalat: azért, mert elmondtam, nem csak ezt látják belőlem, nem csak az abúzust, hanem engem, az egész embert.