Még újabb kötetlen beszélgetés

Május, én azon is csodálkozom, hogy egyáltalán bírsz vele találkozni. Kíváncsi vagyok, mit fogsz Kiscsillagnak válaszolni.
Kiscsillag, szerintem a legnehezebb része a dolognak pont az "ezt és ezt" csináltál. Én itt lennék a legjobban meglőve. És nem vagyok benne biztos, hogy Májusnak jót tenne egy ilyen szembesítés. Nem tudom. És egyáltalán nem gondolom, hogy meg kéne bocsájtania. Sőt. Vannak megbocsájthatatlan bűnök

Az ARTatlan kiállítást folytatjuk. Itt a FB esemény hozzá:
www.facebook.com/events/107458133038117/..._id=1471348913408926

A programokról hamarosan írok!

Jólesik, hogy válaszoltatok, köszönöm!

Kiscsillag, azt kérted, hogy írjam meg, mit éreztem olvasás közben. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, én nem tudok ilyeneket mondani, nekem ez nem önazonos, tudod. Meg én nagyon nem szeretek úgy gondolni magamra, mintha beteg lennék és gyógyulnom kéne. Inkább úgy, hogy változik az életem.
Látom magam előtt az apám arcát, hogy értetlenül nézne és nem szólna semmit.

És én nem gyűlölöm az apámat. Mert az a nagy baj, hogy volt, amikor kedves és törődő és önzetlen volt velem. Ez ebben a csapda, hogy még a legördögibb szülőnek is vannak jó szülői megnyilvánulásai - mindig ezt mondja a pszichológusom. Haragszom, nem tudok megbocsátani, és Mara, igazad van, nem is akarok megbocsátani. Nem hiszek abban, hogyha megbocsátok, nekem attól jobb lesz. Én csak talán annyit akarok mondani, hogy "Emlékszem."

Ja, Három Hétben ott leszek!

Május írta: Kiscsillag, azt kérted, hogy írjam meg, mit éreztem olvasás közben. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, én nem tudok ilyeneket mondani, nekem ez nem önazonos, tudod. Meg én nagyon nem szeretek úgy gondolni magamra, mintha beteg lennék és gyógyulnom kéne. Inkább úgy, hogy változik az életem.
Látom magam előtt az apám arcát, hogy értetlenül nézne és nem szólna semmit.

És én nem gyűlölöm az apámat. Mert az a nagy baj, hogy volt, amikor kedves és törődő és önzetlen volt velem. Ez ebben a csapda, hogy még a legördögibb szülőnek is vannak jó szülői megnyilvánulásai - mindig ezt mondja a pszichológusom. Haragszom, nem tudok megbocsátani, és Mara, igazad van, nem is akarok megbocsátani. Nem hiszek abban, hogyha megbocsátok, nekem attól jobb lesz. Én csak talán annyit akarok mondani, hogy "Emlékszem."]

Köszönöm szépen Május, hogy mindezeket leírtad!

Én sem akarok megbocsátani az apámnak, nem is értem, h miért kéne. De olyan minimális a kapcsolatunk, hogy ezt még elviselem, de dolgozok rajta, h még ennyi se legyen. Egyszerűen nem érdekel az apámmal való kapcsolatom. Kb annyira se érdekel, mint bárki itt a faluban, mint egy idegen. Most minek gyötörjem magam azzal, h miként kéne érezzek vele kapcsolatban? Lehet, h ez is elfojtás, nem tudom. De a számomra ő egy senki. Ez a kb köszönőviszony is csak addig fog tartani, míg anyám él. És tőlem utána fel is fordulhat, hótra nem érdekel. Bár jó lenne, ha anyu élne tovább.

kv írta: Én sem akarok megbocsátani az apámnak, nem is értem, h miért kéne. De olyan minimális a kapcsolatunk, hogy ezt még elviselem, de dolgozok rajta, h még ennyi se legyen. Egyszerűen nem érdekel az apámmal való kapcsolatom. Kb annyira se érdekel, mint bárki itt a faluban, mint egy idegen. Most minek gyötörjem magam azzal, h miként kéne érezzek vele kapcsolatban? Lehet, h ez is elfojtás, nem tudom. De a számomra ő egy senki. Ez a kb köszönőviszony is csak addig fog tartani, míg anyám él. És tőlem utána fel is fordulhat, hótra nem érdekel. Bár jó lenne, ha anyu élne tovább.

Kv, ez egy nagyon vagány és helytálló hozzáállás!!!

Köszönöm elen,hogy válaszoltál,szorítok Neked a sráccal kapcsolatban,amúgy tényleg erő kell hozzá,hogy ne csináljam vissza az egészet,ne hívjam fel,ne írjak neki, de ezzel már csak magamat aláznám meg még jobban.Próbálok erős lenni,annyi dolgon mentem már keresztül,egggyel több dolog vagy kevesebb,csak iszonyúan hiányzik,kb. gondolatba újrajátszom az összes beszélgetésünket. Végülis korrekt volt,hogy elmondta hogy nős, csak előbb megvárta míg belezúgok

Két dolgot szeretnék elmesélni. Ezek mind az elmúlt pár hétben történtek velem.

Az első: Egy buszos kiránduláson vettem részt. Visszaúton átmentünk azon a bizonyos falun, ahol azok a borzalmak történtek velem. Amikor megláttam a helyiségnévtáblát, fennakadtak a szemeim. Soha nem akartam visszamenni oda. Azt hittem, ha egyszer ilyen helyzetbe kerülök, hogy akaratom ellenére valamiért mégis át kell mennem rajta, nem merek majd kinézni az ablakon sem. A valóságban nem így történt. Majd kiestem az ablakon, úgy figyeltem mindent, hátha valami ismerős dolgot látok. Azt tudtam, hogy azt a házat nem fogom, mert az nem a főútvonalon van. Meg nem is valószínű, hogy felismerném. 30 év az 30 év. De hátha valamit mégis... Annyira bámulhattam (levegővétel nélkül), hogy a mellettem ülő megkérdezte, hogy valami baj van? Nem, dehogy, csak nézem a tájat.

A második: Nyaralni voltam egy nagyobb baráti társasággal. Az egyik barátnőm, akivel kamasz korunk óta ismerjük egymást, megkérdezte, hogy mitől fogyok mostanában. Kicsit elgondolkodtam a válaszon. Aztán gondoltam, lesz ami lesz. Elmondtam neki, hogy másfél éve összeomlottam. Meséltem az emlékbetörésemről (azért emlékszem ennyi mindenre részletesen, mert másfél éve az egészet „újraélhettem”). Azt hittem, hogy már tudok róla sírás nélkül beszélni. Na, a sírás enyhe kifejezés arra, ami kitört belőlem. Elmondtam neki mi történt. Nagyon megdöbbent, de azt mondta, hogy másfél évvel ez előtt ő is érezte, hogy valami baj van velem. Ami pedig a múltban történt, az sok mindent megmagyaráz velem kapcsolatban számára is.
És másnap egy másik ismerősömmel beszélgetve szintén úgy alakult a beszélgetés, hogy elmondtam neki, hogy rossz nyomon jár velem kapcsolatban, mert ez meg ez történt velem, ezért vagyok olyan, amilyen. Nagyon kiakadt magán az egészen is, de legjobban azon, hogy a szüleim semmit sem vettek észre belőle. Én meg csodálkoztam magamon, hogy bőgés nélkül el tudtam neki mondani, főleg a tegnapi után, csak egy olyan pont volt ahol majdnem elbőgtem magam. Másnap azt mondta, hogy egész éjjel nem tudott másra gondolni, csak az általam elmeséltekre. Annyira jól esett, amikor azt mondta, hogy úgy szeretne segíteni.

Összefoglalva: semmire sem úgy reagáltam, ahogy azt korábban gondoltam volna. Azt hittem nem bírnék arra a helyre ismét visszamenni, erre majd meghaltam, hogy lássak belőle valamit. Azt gondoltam, hogy soha nem tudnám elmondani egyik ismerősömnek sem, erre kettőnek is elmondtam két nap alatt. Azt hittem, hogy ha kellene (mondjuk rászánnám magam arra, hogy pszichológushoz forduljak), már tudnék bőgés nélkül beszélni az egészről, erre olyan erővel tört ki belőlem a sírás, hogy engem is megdöbbentett.

Ez velem is így volt Akác, de én direkt kerestem fel helyszíneket. Nem tudom, mit vártam. Szembenézést, egyfajta belső külső vizuális találkozást, emlékfelidézést, további emlékbetörést, talán ezt mind. Az odaállás is volt bennem, hogy megnézzem/védjem a kislányt magamban a konkrét érzelmek valóságos felhozásával. Hogy lássam őket, hogy mi van.
Ez a beszélgetés dolog a traumáról nálam is alakult már így. Elég nagy tévedés volt magam számára is azt gondolnom, hogy ha valakinek érzelemmentesen, távolról tudok beszélni emlékekről, akkor ez más személynél nem torkollik sírásba. Ma majdnem kirobbant belőlem a sírás egy helyen valakinek tíz perc ismeretség után. Ha egy más helyszínen vagyunk nem lett volna ennyi lelkierőm visszatartani.

Május...

Akác írta: A második: Nyaralni voltam egy nagyobb baráti társasággal. Az egyik barátnőm, akivel kamasz korunk óta ismerjük egymást, megkérdezte, hogy mitől fogyok mostanában. Kicsit elgondolkodtam a válaszon. Aztán gondoltam, lesz ami lesz. Elmondtam neki, hogy másfél éve összeomlottam. Meséltem az emlékbetörésemről (azért emlékszem ennyi mindenre részletesen, mert másfél éve az egészet „újraélhettem”).

Nálam is pont most csütörtökön történt ilyen. Egyik táncostársam rákérdezett, hogy ugye jól látja, hogy fél éve folyamatosan vékonyabb leszek, és hogy hogyan sikerült. Mondtam, hogy volt egy elhatározás rész is a dologban, hogy nem akarok 80 kilóval táncolni meg, hogy amúgy korábban mindig is vékony voltam csak volt egy lelki mélypontom. - Itt arra jutottam h ami a megosztást illeti most úgy érzem nincs már ra szükségem arra h mindenkivel megosszam de úgy szeretem ezt a lányt neki miért ne oszthatnám meg magamat teljesen azt is, hogy molesztáltak gyerekkoromban. Azt hiszem tényleg sokat fejlődtünk a terapommal, mert még könnyezni se tudtam, egyszerűen csak része volt a fogyásom történetének azt elmondtam. Szinte meglepett, már maga az h ilyen hosszan beszéltünk aztán róla, de az különösen meglepett h milyen normálisan reagált, (korábban ugye ide már többszörösen kifakadtam, hogy miért nem tudnak rendesen reagálni rá az emberek) itt most elhangzott egy basszus, meg kérdezett h ki volt, merre hogy, meg h hogy történhet ilyen, mások szeme előtt miért nem vették észre stb stb, kb azok a kérdések amikkel egyesével hónapokat töltöttem h keressem rá a választ a terapomnál. A pláne az volt, hogy a végén már én voltam úgy vele, hogy jó lépjünk ezen túl mert mást is akartam mesélni ami mostanában sokkal jobban érdekel.
Ezt most ide jól kilelkendeztem, de úgy örülök, olyan sokat változott nálam is minden. És már sokszor éreztem így még akkor is amikor csak a haragom jött elő az egész abuzálás témával kapcsolatban, amivel remélem itt sem bántottam meg senkit, de hogy nagyon hálás vagyok Nektek, olyan jó olvasni Titeket, olyan sok gondolatfoszlány meg érzéshalom van itt amibe egyesével bele lehet kapaszkodni, kicsit tovább lehet jutni, egy nyolcvanadik oldalról is szemlélni, szóval NAGYON KÖSZÖNÖM!!!

Ági40 sztem mindenkit érdekel kiben mi zajlik itt közülünk. Ez a nyár akkor sajnos ilyen ....lett. Örülök, hogy legalább terápiára tudsz járni. Én most nyáron oda se tudtam, nem volt a pszichológus, meg egyébként is havi egy két alkalom nekem nagyon kevés. De most meg már úgy érzem nem is bírom nélküle. Valószínű ősztől sem tud vállalni. Hát én ebbe beleőrülök. Nagyon kellene, mert nagyon gyengének érzem magam én is. Nem akarok visszaesni. Én teljes családot szeretnék, férjet még másik gyereket is. De nem tudok közel engedni senkit. És azt tudom, hogy ha valakivel elkezdek valamit, az ismerkedést, akkor szinte megrekedek leblokkolok félek, emlékképek jönnek elő. Ez borzalom. Én ezt nem akarom. Nem leszek alkalmas sose párkapcsolatra. Ha vmi épp jó lenne, akkor is azt érzem, hogy szomorú vagyok a legkisebb problémából is óriási gondot csinálok magamnak, egyszerűen azt érzem teljesen elcsesztek gyerekkorban és nem tudok csak a fiammal élni. De közben meg vágynék másra is. Ez a kettősség felemészt. Ugye értitek mi ez? Mert ezt más nem érti sajnos. Ez nem csak hiszti, meg ez nem olyan hogy persze "másnak egyszerű egy kapcsolat" "te se vagy másabb". Mondják ezt pl barátnőim, akik tudják a történteket, de tuti nem értik. És ez is rossz. De már nincs is erőm beszélni nekik se magamról.
Ági kitartást!

Ide is eljutottam végül. Próbálok nem ártani a "negativitásommal" senkinek. Talán van kíút a pokolból. Szóval...sziasztok.

Szia, jó hogy itt vagy! A pokolból is van kiút, bár igen nehéz, de mi mind azért vagyunk itt,hogy kijussunk, egymást segítve. Neked is sikerülni fog.

BukottAngyal írta: Ide is eljutottam végül. Próbálok nem ártani a "negativitásommal" senkinek. Talán van kíút a pokolból. Szóval...sziasztok.

Nem ártasz. Itt mindenki, a maga módján, kicsit negatív. De a matematikában tanultuk, hogy negatív x negatív = pozitív. Hát valahogy így működik a fórum is - jó egymás közt megbeszélni azt, amit a "külvilág" nem érthet.
Isten hozott!