Új áldozat és pszichológus kapcsolat

Kedves Ada! Nagyon izgalmas a bejegyzésed! Én a terrápiám 5. èvèben járva ott tartok, hogy sok határt feszegettem, amire van rengeteg magyaràzat, tudjuk, de egy biztos, mégpedig az, hogy ez részemröl egyfajta teszt. Tesztelem a másikat, hogy meddig lehet elmenni. Mikor fog kidobni? Azt hiszem ez egyfajta drámai játszma. A ragaszkodásom örjítö (foleg engem orjit meg) mivolta egy normalis vilagi kapcsolatban már biztos kiverte volna a biztosítékot. A határfeszegetèsemmel már jópárszor elèrtem határátlépést, de azután mindig jön a kemény terap szerep, arcizom szabályozott, visszaállnak a keretek. Az a sanda gyanùm, hogy ha elfogadom végre a kereteket, ami zaroljelben megkegyzem nem tydom mikor tud megtortenni es hogy kell ezt csinalni, akkor be tud allni egy biztonsagos kötödes. Mert ez még nem az. Amikor függök, amikor naponta 100x gondoloknrá, hogy mikor megyek vagy mikor nem, az még nem biztonság. El vagyok akadva, mert most éppen nagyon tud ez fájni, mert mar megbeszeltuk, hogy bizonyos dolgokban lehet, hogy az ö személyisege is akadalya lehet itt dolgoknak, de nem hajlando errol bovebben beszelni. Kell egyaltalan nekem ezt tudnom? Az ösztöneimnmost azt sugjak, hogy fél. Fél, hogy kárt okoz nekem, meg ugy egyaltalan. Lehet, hogy epp a hatarok vegleges betartasa es elfogadasa teszi majd lehetove, hogy megertsem, minis tortenik itt valojaban. Elegge rettenetes elmeny tud lenni neha ez, hogy hat a terapeuta is ember, caak itt az en börömre megy a vásár. Annzira nagyon tudnek Veled errol beszelgetni. Vele is szoktam, de nagyon nehez, mert kevset arul el es en meg ott le vagyok fojtva, nem tudom erezni az erzeseimet. Egyre inkabb, de meg mindig alig alig. A hatartartasa most tokre faj, ezerr nem is akarok menni, mar csak kethetente meg havonta jarok, megorjit h allandoan azon agyalok, hogy mikor menjek, mert a legutobbi ules baromira fajt es nem kivanom magamnak, de kozben meg erzem, hogy fontos, de félek. Azt erzem rossz voltam, hatart feszegettem es megmondta eddig es ne tovabb. Pedig csak ember, meg nyilvan szakemberkent is at kell gondolnia mikre hajlando es mikre nem. Ne haragudjatok, ha zavaros! Fel vagyok kavarodva. Koszi, hogy meghallgattatok!

Kedves Judit!
Ha valaki megérti amit írsz, az én vagyok. Azért is nyitottam ezt a topikot, aminek van egy első része. Abban főleg a pszichológusommal való kapcsolatomról írtam. Rettenetesen megterhelő ez, de néha jól eső is. Az első pszichológusom egy férfi volt. Mondanom sem kell, úgy éreztem, teljesen bele szerettem, és, hogy nem tudok nélküle élni. Sokat sírtam miatta, nem éltem a saját életem, csak vele foglalkoztam, úgy hogy mindenki más előtt ezt titkoltam. Gondolom, hogy ő is csak jót akart, és tisztábban látta a helyzetet mint én. Gondolhatod, hogy felkavart, hisz ember és főleg férfi iránt ilyet azelőtt még sohasem éreztem. Mindenhol őt láttam, és őt kerestem.
Aztán itt hagyott, mert elköltözött. Hát akkor azt hittem vége a világnak, nem akartam élni, volt, hogy az utcán is rám jött a sírás, hogy ez nem lehet igaz, nem történhet meg. Még most is könnyes lesz a szemem, hogy írok róla. Aztán nagy nehézség árán, rátaláltam egy nőre, akit az elején nagyon utáltam, mert nő volt. Aztán lassan megkedvelem, és elkezdtem bízni benne. Majd hozzá is túlságosan kötődtem. Anya szerepet adtam én is rá, és hogy ő a megmentőm. Mondta ő mindig, hogy ő nem csinál semmit, csak katalizátorként működik, én vagyok aki működik a terápiában így vagy úgy. Aztán ő is itt hagyott, elköltözött.
Hogy mi járt a fejemben, hogy kezelhetetlen, és kibírhatatlan vagyok, előlem mindenki csak menekül, mert megfolytok mindenkit a túlzott kötődésemmel. Nehéz időszak volt ez is, de talán nem annyira. Jelenleg nem járok terápiára, 5 év után. Néha megkönnyebbülést érzek, néha vágyom vissza a terápiás közegebe.
Most az van, hogy néha írok a női pszichológusomnak, amire nem nagyon válaszol. A múltkor felhívtam, és beszéltünk, de a beszélgetés végén megkért, ne keressem többet. Tudom, hogy jót akar, és hogy egyedül is tudok boldogulni. De valahogy néha kétségeim vannak, magammal szemben. Ez amit mondott, azóta is a fülembe cseng, mert nekem ilyet még senkik nem mondott, és amellett, hogy érzem a segítő szándékot, szörnyen rosszul esik.
Amúgy meg kerestem az első pszichológusomat, azt a bizonyos férfit, aki felforgatta az életemet. Sokat gondolkodtam, hogy megtegyem e, mivel féltem, hogy vissza esek teljesen, és minden még rosszabb lesz. Hát nem tudom. 4 év után találkoztunk, és bár annyira nem viselt meg, azért beindult a fantáziám. Komolyan nem is tudom eldönteni, hogy mit szeretnék tőle. Pszichológus, vagy szerető.
Úgy érzem, hogy a kislány lelkem talált magának egy pót apát, és egy pót anyát. Jól összeboronáltam a két pszichológusomat. Mindkettőhöz ragaszkodom, tartanám a kapcsolatot, pedig lehet nem kéne, vagy nem fogom tudni. Nem tudom, Minden esetre van még munka előttem, vagy egyedül vagy nem, meglátjuk.
Fúúú bocsi bocsi, hogy hosszú lett.

Szia Ági40!
Nagyon sajnálom, ami Veled történt, ráadásul kétszer is! El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha egy nap azt hallanám, nem keress többet. Borzalom. Ha jól értem a pszichológusaidnak nem volt más választásuk, mert elköltöztek. Mondjuk ez nem segít azon, hogy az ember azt érzi ki van dobva vagy nem kell. Azt hiszem a mi ragaszkodásunkat pont úgy kezeli a terápia, hogy ez kéne legyen az első olyan kapcsolat, ahol ezért az őrült ragaszkodásért nem dobnak ki.
Azt szeretném kérdezni és ne haragudj, nyugodtan mondd meg, ha olvassam vissza az összes posztot, mert mindent leírtál , hogy melyikhez hány évig jártál és milyen volt -e olyan, hogy oldódott, változott benned ez az erős ragaszkodás, szerelem vagy nevezzük bárminek?
Én amikor ez a tetőfokán volt nem is tudom, talán évekig úgy keltem fel minden reggel, hogy kinyitottam a szemem és 3 mp múlva eszembe jutott egy erős szívdobbanással egybekötve, mintha áramot vezetnének belém. Aztán napközben teljesen mániákusan csak ő járt a fejemben. Mindeközben a felnőtt részem állandóan meg akarta érteni önmagát, szakkönyv hegyek, tehát két szinten dolgoztam. Aztán könyörögtem az ölelésért, persze nem szóban, de mindenhogy máshogy....át is lépett egy határt, de csak egyszer...aztán én felálltam és fél évig nem mentem. Úgy éreztem nem bírom tovább és nem történik semmi, ha folyton ott vagyok, egyedül kell megoldanom. Aztán kb visszaküldtek. Egy másik terappal akartam dolgozni, de azt mondta menjek vissza ehhez. Ok, vissza. Minden másképp nézett ki, olyan volt, mint amikor visszamész a régi ovidba és hopp minden olyan kicsi, ami akkor nagynak tűnt. Tehát csak felnőttem valamennyire. Aztán most megint fordulat állt be. Nyíltan ki lett mondva az, amit sejtettem, hogy ha most azt érzem el vagyok akadva és még mindig függök és nem tudok biztonságos kötődést kialakítani, az azért is van, mert az ő személyisége olyan, amilyen. Ezt ok okozati viszonyban soha nem mondta ki, de én már tudom. Másképp kimondta. Ő, mint az a bizonyos katalizátor is valamilyen katalizátor. Úgy érzem ez nem ördöngősség. Valaki azt mondta nekem, hogy ha ezt a pontot meg tudjuk ugrani, akkor innentől kezdve oda-vissza terápia. Elkezdtem tudni haragudni is "rá" emiatt vagy legalábbis kicsit már érzem a haragom is. Tegnap csináltam egy meditációt a harag kezelésére. Megéreztem a harag mögötti vágyat az intimitásra, nyilván sírtam nagyon, aztán azt mondta az instruktor, hogy talán így lehetőséged van megérteni azt is, aki a haragod tárgya, hogy neki is van ebben fájdalma. Akkor ott úgy megértettem, hogy ez neki sem könnyű, annyi a különbség, hogy képzett, tapasztalt, ez a dolga és ezért fizetem....(ez jó szarul hangzik) és hogy ettől még ugyanúgy a személyiségével dolgozik. Pár órája még itt vergődtem, hogy menjek e ülésre, de amikor ezt megéreztem, akkor rájöttem, hogy ehhez nem csak nekem kell idő, hanem neki is. Így már könnyebb kicsit most távol maradni. Van mit feldolgozni és már nem látom olyan végletesen a dolgokat, hogy bye bye forever and ever. Remélem meg fogjuk tudni ezt ugrani együtt. Most úgy érzem én már mindent megtettem és hogy végre megértettem, hogy nem szabad tovább feszegetnem a határokat.
Közben arra gondolok, hogy ezt meg de szar lehet olvasni esetleg olyas valaknek, mint Te Ági40, akit "faképnél" hagytak és lehetősége sem volt tovább haladni ezen az úton. Tényleg annyira átérzem!

Sok ismerős dolgot írtál le. Én az elsőhöz, a férfihez 2 évig, a másodikhoz a nőhöz 3 évig. Voltak kisebb szünetek, és kéthetente jártam. A hetit nem nagyon bírtam, ahogy írtad te is. Így vissza gondolva, az érdemi munka a hölggyel kezdődött. Addig a férfivel csak szenvedtem, mivel mindig vele foglalkoztam. Párszor mondta, hogy át fog adni másnak, kétszer ott is hagytam, de mindig szó szerint vissza sírtam magam.
Aztán jött a másik, és vele sikerült sokat haladni. Igaz, hogy nála rengeteget sírtam, de végre lassan felszínre kerültek a dolgok. Most annyira már nem visel meg a kötődési problémám. Néha így van, néha úgy. Vannak mély pontok, de már nem olyan intenzív, és már szoktam azt is látni, hogy van remény, és elhiszem, hogy jól vagyok.

Sokat jelent, hogy írhatok, és kapok is rá választ.

Köszi Ági! Nekem is sokat jelent, hogy válaszoltál arra, amit írtam és örülök, hogy jobban vagy! Bennem most a napokban intenzív változások zajlanak. Már néha nem hiszek magamnak, hogy tényleg most, na most aztán elfogadtam a határokat és már túl vagyok rajta, de aztán mindig rájövök, hogy nem. Most épp ott tartok, hogy nem megyek a pszichologusomhoz. Úgy érzem már értek mindent, már átdolgoztam, amit vele át lehetett és már minden odamenetelem csak és kizárólag arról szól, hogy kell nekem ő. Ez pedig nem jó, tőle nem kapom meg, amit a belső gyerek akar, most van az a pont, hogy őt félre kell tenni és magam leülni és átmenni ezen a sok katyvaszon, ami bennem van. Irtóra fáj, egyszerre élem meg azt hogy nem szerethetek úgy, ahogy én tudok, mert én most épp így tudok és ez neki nem kell, meg azt, hogy tokre jó, hogy meghuzta a határait, mert az életben az ember csak akkor tudja önmagát és másokat is megfelelően szeretni, ha meghuzza a saját határait és egyúttal tiszteletben tartja másokét. Nekem ez nehezen ment, megy és úgy érzem, hogy ezzel nem vagyok se itt, se úgy alapvetően az életben egyedül. Ettől függetlenül most rosszabb vagyok, mint Bridget Jones, néha belepusztulok, de közben szinte hisztérikus nevetés szerű görcs is rám tud jönni, mert érzem, hogy ez nem a "valóság". A valóság a sok szomorúságon túl egy nevető és szabad gyerek is lehet majd, akit már sokszor megtapasztaltam és akit most nekem kell átölelni, nem másnak.

Hát ezeket a sorokat akár én is írhattam volna. Mert rossz ez a tulzott kötődés, hisz nem vagyok benne boldog, csak állandó képzelgés és fantáziálás az egész. A saját életemben pedig nem találom az örömöt, mert a pszichológus nélkül nincs értelme semminek.
Az a gyermeki én nagyon vágyik a folyamatos gondoskodásra, ölelésre.
Néha magamnak mondogatom, hogy minden fejben dől el, és olyan dolgokat fogok mondogatni magamnak, ami nem elszomorít, hanem elégedetté tesz. De nagyon nehéz ez.
Héha örülök, hogy vannak határok, néha bosszant, még ha tudom, hogy értem is vannak ezen határok. De a határok feszegetése rám is jellemző. Nagyon is.

Tegnap megvettem Irvin D. Yalom Egzisztenciális Pszichoterápia című szakkönyvét. Van benne egy fejezet, ami rólunk is szól. Azt írja, persze most nagyon leegyszerűsítve, hogy ebben a nagy összeolvadási vágyban nagy árat fizet az ember, mert fel kell adja önmagát és nem tud a személyisége kiteljesedni. Ezzel szemben az individualizáció során, amikor az ember ezt belátja és elkezd önnállóan létezni, akkor egyfajta erős halálfélelemmel kell szembesülnie és azt átélnie. Aztán azt, hogy ebbe mégsem hal bele. Hol jobb, hol rosszabb. Néha kegyetlenül érzem a csecsemő pőreségét. Amikor megszülettem tuti, hogy meztelenül hagytak szenvedni jódarabig. Mindegy. Ez már a múlté. A környezetemben ezt senki sem érti, nem tudok róla beszélni senkivel, ezt a csatát tényleg egyedül vívja meg az ember végül. Azon gondolkodtam, hogy mi a különbség aközött, amikor a pszichológus nélkül, még mielőtt ismertem ugyanettől szenvedtem sokszor, de másra vetítettem rá, aki rám se bagózott...meg aközött, ami most van, a pszi után. Azt hiszem most érzem, hogy tudom magam támogatni, nem vagyok tanácstalan, hiszen évekig mellettem volt valaki, aki értett és átment a saját folyamatán. AKi éppen ezért mellettem tudott lenni. Ok, most már nincs, de van az a pont, ahol már egyedül kell és egyébként meg van. Nem halt meg például és tudom, hogy drukkol. Mondjuk mikor ezt mondta régebben, hogy nagyon drukkol, akkor kb azt éreztem, hogy hát ja kössz sokra megyek vele, nekem ennél több kell. Na szóval drukkol és azt viszont szívből teszi. Meg amúgy ki tudja, hogy mit érez a másik és mit gondol. Én csak azt tudom, hogy én megszerettem és talán ez be fog állni bennem egy egészséges tisztelet-szeretet kapcsolattá. Jelen pillanatban azt próbálom elfogadni, hogy ez a pőreség érzés és összeolvadni akarás az valamilyen szinten mindig velem fog maradni, de már nem fogom a mintát követni, hagyok emberket élni és nem akaszkodom rájuk. Nem tőlük várok megoldásokat. Egyébként sok barátom van és nem akaszkodom rájuk, ezt csak bizonyos emberekkel műveltem régebben, ma már nem. Ezt megőriztem csak a pszichológusnak, de most már neki sem adom.

Yalomot nagyon szeretem, több könyvét is olvastasm. Szeretek terápiás eseteket olvaesni. Mit gondol a szakember, mit a kliens, mit adnak át ebből egymásnak.
Nekem is vannak barátaim. Néha rosszul esik, ha véletlenül engem kihagynak valamiből. A férfi ismerősök közül néhánytól elvárom, hogy körbe rajongjon, akkor is ha én nem viszonzom. Érdekes, hogy hiába nem akarok tőlük semmit, max a fantáziámban, de a való életben nermigen tudnék ezzel mit kezdeni, valahogy rápörgök a dologra, és féltékeny vagyok időnként. Na ezt sem írtam még le soha szerintem.
Olyan, mintha két életem violna, egy belső világ, és a valós élet. Mikor ezek átfedésben vannak nagyjából akkor könnyebb. De minél távolabb e kettő, annál nehezebb.
Minden esetre szerintem azért most jobb, mint régen volt. Talán tudok azzal élni, hogy nem mindenki nekem hódol

Olvasgattalak titeket. En oktoberben szultem es valahogy ennek az evnek az elejen elkapott a depresszio, szorongas. Sok rosszulletem.is volt amire egyelore azt mondjak panikbetegseg + kimerultseg de még tart a kivizsgalas, mindenesetre elkuldtek pszichologushoz. Az van a beutalora itva hogy auto trening es relaxacio.
Biztos vagyok venne hogy ehhez a depressziohoz hozzajarult az, hogy a terhessegem alatt mondtam el a csaladomnak mi tortent velem gyerekkent, mit tett velem az apam evekig. A csaladom sajnos nagyon rosszul all a dologhoz es ez nagyon megviselt.

Leirnatok nagyjabol kerlek hogy milyen egy alkalom vagy az elso alkalom a pszichologusnal? Koszonom!

Szia Alma!
Általában megkérdezi a szakember, hogy miben segíthet, mi a problémád, vagy mit szeretnél, valami ilyesmeit kérdez. Aztán te elmondod amit ide leírtál, és utána szinte megy magától a dolog.
A bizonytalanságró, félelmekről, aggódásról, bármiről beszélhetsz ami aggaszt. Szóval nem olyan bonyolult, mint az orvosnál, elmondod a panaszod, és ő mondd rá valamit.
Csak bátran
A szülés után gyakori a depressuzió, ilkyenkor erőteljesebben hatnak a dolgok az érzésekre. Túl leszel rajta,.
Gratulálok a babához, jó egészséget, sok örömöt nektek!
Majd írj, hogy mentek a dolgok.

Sziasztok! Engem ugyan nem ért semmilyen abúzus, de én is másfél éve járok pszichoterápiára, elég összetett a dolog hogy miért, nem is ez a lényeg. Remélem, így is csatlakozhatok hozzátok! Nagyon örülök, hogy működik ez a fórum, mert nagyon sok pszichológussal kapcsolatos érzelem amiről írtatok még az előző fórumban, nálam is állandóan jelen van. Gyakorlatilag már másfél éve folyton próbálok terápiás kapcsolattal foglalkozó oldalakat böngészni, de hiába olvasom el, hogy ez a kötődés normális és jó, borzasztó nehéz ezt elfogadni és elviselni, és amikor az előző fórumot kb. végigolvastam, nagyon sokszor magamra ismertem. Remélem ezt a mostanit fel tudjuk éleszteni, mert sokkal könnyebb lenne, ha megbeszélhetném veletek a saját érzéseimet, hiszen rajtatok kívül senki nem érti ezt meg. Néha én is elgondolkozom, hogy jobb lenne abbahagyni az egészet, mert már a két alkalom közötti szünetet is nagyon nehezen viselem, van hogy eleve szomorúan megyek, mert tudom, hogy letelik az ötven perc és utána várnom kell sokat, ráadásul én TB-spszichológushoz járok (magánban kezdtem, de mivel a szüleim fizették, átrakott normál rendelésre), és mivel sok a betege, két hetente mehetek csak. Gyakorlatilag a két alkalom közötti időben állandóan azon gondolkozom, hogy bárcsak beszélhetnék vele, vagy hogy mennyire hiányzik, vajon ő most mit csinálhat, vagy épp a terápiás beszélgetésünket képzelem magam elé, esetleg rágoogle-zok a nevére, vagy a terápiás kötődésre. Volt már olyan, hogy azt álmodtam, meghalt, aztán felkeltem és még egy óráig zokogtam, de olyan is, hogy az egyik ismerősöm elkezdett hozzá járni, és én annyira féltékeny lettem, hogy szintén gyermeki bőgésben törtem ki, aztán arról nem is beszélve, mi játszódik le bennem akkor, amikor elképzelem, hogy egyszer vége lesz és nem járhatok hozzá, nem lesz az életem része. Jelenleg azt érzem, hogy őt a világon mindennél jobban szeretem és nélküle meghalnék. Ezt még sosem mondtam neki, mivel nem szerelmet érzek, hanem valami olyasmit, mintha az anyám lenne, ezért nem gondoltam, hogy ezzel foglalkozni kell. Legszívesebben megölelném, de szerintem biztos nem engedné, vagy tök hülyének nézne. Hát nagyjából ennyi, várom túlélési tippjeiteket! ???

Szia Bori!
Valóban nehéz ez a helyzet. Talán ha beszêlnél az illetővel erről a ragaszkodásról, tudna ebben is szakszerű segítséget nyújtani. Mivel ên is keresztül mentem a legdurvább kötődési nehézségen, tapaszaltból mondom, hogy ha az alap probléma kezd megoldódni, ezek az erős érzések is enyhülni fognak.
Szóval van remény hidd el, át fog ez alakulni. Addig is sok erőt és kitartást kívánok.

Sziasztok! Jessica vagyok. 3 testvérem van. Budapesten élek.
Még babakoromban vízbe akart fojtani az "apám". Azóta pánikba esek, ha víz alá kerül a fejem, fuldokolni kezdek. Habár tudok úszni, nem merek középre menni, félek újra átélni az érzést. Aztán elkezdett inni, és esténként állat módjára viselkedett. Verekedett, késsel hadonászott, fojt a vér. Betörte anya orrát, megrepedt a koponyája, LE AKARTA VÁGNI A FEJÉT. Bőgve síkitoztunk, nem volt hova menekülni. Biztos voltam benne, hogy megfogunk halni. Nem mertem segítségért rohanni, féltem, hogy mire visszaérek, már nem lesz min segíteni. Meg akartam ölni. Én 5 éves voltam ekkor, az öcséim 4 és 2. Aztán 7 voltam amikor elváltak. Azt hittem vége, de jött az újabb "apa"jelölt. Ő is ivott, késsel hadonászott és kergetett, üvöltözött. Megint fojt a vér, menekülni kellett. Kiabált, hogy megöllek és futott utánunk. Síkitoztunk. Ekkor már megvolt húgom is és őt is bántotta. 9 éves voltam amikor elkezdett molesztálni, meg volt a behatolás is. Azt hittem
terhes vagyok. Mindig vele kellett aludnom, még a munkahelyére is felvitt és ott is csinálta. ( Biztonsági őr volt 1 építkezésen.) Azóta nem szeretem az érintést, remegek és összeugrok tőle. Soha többé nem akarok szexelni. Szeretnék gyereket, de nem akarom tönkretenni az életét, nem akarom, hogy hozzá vagy hozzám érjenek. 13 éves voltam amikor abbahagyta, és elment. Őt is meg akartam ölni. Idegíleg ki voltam. Vagdostam magam ( a csuklomat is), eldöntöttem ,hogy 18 évesen öngyilkos leszek. Meg is kíséreltem, meg még azon kívül 2x. 11 éve vagyok skizofrén, nem tudok aludni emiatt epilepszia rohamaim vannak. Ha mégis elalszom rémálmok gyötörnek, menekülni kell. esténként bőgök, anya is és tesóim is sírnak, dühkitőréseik vannak. Megfogattam, hogy soha nem iszom, nem akarok állat lenni. (Lehet, hogy már elküldtem, de nem tudom, hogy hova érkezik)

Szörnyű amiket írsz. Remélem van szakszerű segítséged, mert ehhez kell.
Sok erőt neked az élethez! Vigyázz magadra!

Jessica! Szörnyű amit neked is át kellett élned!
Azt javaslom menj el családállításra. Én is oktoberben megyek. Az anyosm rendszeresen jart segitonek es ferjwm testverei is voltak allitason. Az elmondottak alapjan csodalatos pozitiv iranyu valtozasokat kepes hozni.
Kitartás neked es a csaladodnak!
Hamarosan en is leirom a tortenetem. Engem az "apam" bantalmazott szexualisan kb 3 eves koromtol 9 eves koromig. Ugyhogy egy reszet aterzem a tortenetednek. Nagyon nehez lehet neked. Nem semmi amit leirtal. Minden jot neked! Ide nyugodtan irj ha barnit kiadnal magadbol. Sokszor konnyebb utana.