Sziasztok!
Én új vagyok itt. Úgy találtam ide, hogy rákerestem a düh és a szomorúság kapcsolatára és ezt a forumot dobta fel. Engem szexuális értelemben nem bántott senki (legalábbis nem tudok róla), de az anyukámmal voltak gondok. Nem tudom, hogy ez milyen súlyos traumának számít, de gyerekkoromban úgy hűtötte le a "hisztit", hogy benyomta a fejemet a kádnál a csap alá és megnyitotta a vizet. Később felnőttkorban fel tudtam ezt idézni és rettenet volt, úgy éreztem meg akar ölni. A kötődésem hozzá nagyon problémás volt, nincs kapcsolatban az érzéseivel, szerintem undorodik a csecsemőktől, de legalábbis erős averziója van a kicsi gyerekekkel. Amúgy a külvilág egy kedves, dolgos anyukának ismeri és én is elfogadtam őt 5 év terápia után, de ami miatt itt vagyok és írok az az, hogy mint oly sokan mások itt, én is megpróbáltam a terapeutámból anyát csinálni. Amint megtaláltam a forumot erősen elgondolkodtatott, hogy akkor ha itt javarészt abúzus túlélői írnak, akkor hogy van az, hogy én ugyanezt csinálom a terapeutámmal, mint az áldozatok. Nyilvánvalóan én is valaminek az áldozata vagyok. Úgy érzem, hogy mivel engem szexuálisan nem bántalmaztak, ezért mindig elbagatellizálom a problémámat és nem veszem még ennyi év után sem komolyan.
A másik amiért írok az az, hogy nagyon egyedül érzem magam a problémámmal, egyedül is élek és egy egy nehezebb nap vagy ülés után ki tudok készülni. Sok év terápia van mögöttem, rengeteg határfeszegetéssel és a terapeuta részéről rengeteg határátlépéssel, amivel nekem segített bizalmat építeni és úgy egyáltalán, hogy érezzem nem vagyok egyedül. A "vége" viszont mindig ugyanaz, visszatérünk a keretek megtartásához, néha keményebben meghuzza a határokat és olyankor szenvtelennek és hidegnek élem meg. Tudom, hogy ezt kell tennie, hogy nem sírhat ríhat velem, de ettől még baromira tud fájni. Egyszer már beláttam hogy itt nem pótolhatom be azt, amit gyerekként nem kaptam meg, elmentem és félévig nem mentem. Utána egy másik terapeuta javaslatára visszamentem, ennek most talán újabb fél-1 éve és most megint azt érzem, hogy irtóra hiányzik, de azt ami hiányzik nem kapom meg. Tudom, hogy kb haragot kellene éreznem meg dühöt és kicsit már érzem is, de valahol itt olvastam, hogy szeretetet meg haragot egyszerre érezni az nagyon nehéz. Ezekről beszéltem már vele régebben szerintem. Az van, hogy most akarom megint abbahagyni a terápiát, ugyanakkor az érzés nem akar elmúlni, nem javul. Már nem tudom mit csináljak magammal, hogy végre tudjak szembesülni. Mióta odajárok pánikolok minden ülés előtt, hevesen ver a szívem stb. Nem pánik roham, az volt még régen, csak izgulok nagyon, félek. Ki tudja mitől. Utána általában elmúlik. Amióta odajárok nem sírtam egyszer sem, ez is le van fojtva. Bezzeg itthon...rengeteget. Legalább tudok érezni, azért ez jó. De néha annyira üresnek érzem magam. Borzasztóan rossz érzés, ilyenkor előfordul, hogy alkoholhoz nyúlok. Most is ezt érzem, hogy üres vagyok és talán szomorú, de nem tudok sírni, hogy megkönnyebbüljek. Most azt érzem vele együtt akarom ezt feldolgozni, nem felállni és egyedül megodani, de hogy menjek oda, ahol úgy érzem fájdalmat érzek. Direkt nem azt írom, hogy ő okoz, mert nem erről van szó nyilván. Én okozom kb, mert tudtomon kívül feszegetem a határokat és arra neki hivatalból nemet kell mondani. Ne haragudjatok, megint egy frissen felszakadt sebben vagyok, meg új vagyok és ezért is lett kissé hosszú.
Témaindító
