Üdv.! rászántam a délelőttöt, hogy minden bejegyzést elolvassak ebben a kliens-terapeuta témában.
Zárójelben: én nem szeretem az „áldozat” szót itt használni. Egyrészt mert számomra az áldozat valami nagyon is spirituális és önként vállalt dolgot jelent, amivel szoktam is élni az életemben, és az MINDIG gyümölcsöző, amikor tudom tiszta szívvel cselekedni… másrészt mert az áldozat abban a bizonyos negatív értelemben pedig túlságosan leterít, magatehetetlenné tesz, és azt nem akarom újra átélni. Zárójel bezárva.
Érdeklődve olvastam végig a témában leírtakat, mivel én is sok mindent átéltem a pszichiáteremmel az elmúlt 26 év során. Ebben részemről eleinte voltak a függőségi játszmák, az egészségtelen kötődés nehézségei, a rivalizálás, irígység és időszakosan gyűlölködés, valamint az elvesztéstől való eszement félelem, ami alávetettségi viszony megélésébe kergetett időnként.
De megéltük a visszáját is, hogy a terapeuta a saját problémáit kivetíti a kliensre, az általa való gyógyulni akarást (a terapeuta is ember, és neki is lehetnek mélyen rejlő problémái – nem hiába választotta ezt a szakmát), és azt a segítőszindrómás kényszer-segítést is, amely túlzott beleszólást eredményezett a kliens magánéleti döntéseibe, fejlődésének menetébe….
De mindezek mellett és felett megéltük a szívbéli egymásra találást is. Ami a kliens-terapeuta viszony határainak átlépését hozta magával, így – egy nem könnyű folyamat után - jelenleg munkatársak vagyunk, szerintem mondhatom, hogy barátok is, de mindenképpen egyenrangúak, és kölcsönösen számíthatunk egymásra.
Ami miatt ezt a nem-mindennapi kapcsolatot leírom, az az, hogy tudom, hogy milyen fontos a BIZTONSÁGOS KÖTŐDÉS megélése a fontos „valakivel”, aki esetleg épp a terapeutánk. És együttérzek azzal, hogy ha épp a biztonságos kötődést nehéz megélni, mert ebben sebződtünk meg, akkor milyen nehéz elhinni, hogy egy "idegennek" ténylegesen megnyílhatok, ténylegesen rábízhatom magamat – amíg magamra nem tudom rábízni magamat – és hogy tényleg megélhetem a kötődést, ami kell ahhoz, hogy meggyökerezzek az életben.
Szóval van bennem egy elismerése ennek a sok szenvedésnek, szenvedélynek, amit átélünk ebben a fontos kapcsolatban. Én is tudom, hogy kapcsolatokban sebződünk és kapcsolatokban gyógyulunk...
Ezért is tartom fontosnak ez a mi „kapcsolatunkat” – még ha csak virtuálisan is – egymással.
Végül is most nem tudom, hogy átment-e amit szerettem volna megosztani, remélem nem teljesen öncélúan gépelgetek itt… de mindegy is, mert én most egy távolságból látom a kapcsolatomat a pszichiáter barátnőmmel, és ez most nekem mindenképpen jót tesz.
Köszönöm, hogy elmesélhettem. Ada
Én is átéltem ilyeneket a terapeuta-kliens kapcsolataimban, csak nálam gyorsabban zajlott (kb. 5 év leforgása alatt), de a lényeget illetően sok a hasonlóság. 
Témaindító
