Új áldozat és pszichológus kapcsolat

pipacs írta: Már egy ideje szenvedek ezzel, nem tudom, hova tegyem fel a kérdést, de mégiscsak idetartozik. Szerintetek mi tesz valakit alkalmassá terápiára? Ezen gyötrődöm mostanában, és nem jutok magammal dűlőre. Mitől működik a ti terápiátok? Honnan tudjátok, hogy haladtok?

Szerintem, ha bírod és meg tudsz nyílni, akkor alkalmas vagy rá. Persze ehhez a megnyíláshoz nekem nagyon kellett a pszichológusom. Sok változás történt. Talán az egyik legfontosabb volt, hogy általa tudtam kiállni a traumáim mellett a család előtt és a csoda h már senki nem beszél apámmal. A pánikrohamaim súlyossága és gyakorisága ég és föld, ki tudok jönni belőle. Még vannak nagyon nehéz időszakok. Most is. Nem tudok tanulni. Itt lógok a rakás vizsga meg itt tornyosul előttem. Le vagyok bénulva és várom h mehessek a pszichológusomhoz. Jelenleg életben tart, tehát működik a terápia. De nagyon sok dolgot tudnék eredményként felsorolni, amit Neki köszönhetek. Meg azt hiszem vhogy tanulok tőle. Ezt most nem tudom kifejteni pontosan. A fő gondommal viszont nem haladunk még...

pipacs írta: Már egy ideje szenvedek ezzel, nem tudom, hova tegyem fel a kérdést, de mégiscsak idetartozik. Szerintetek mi tesz valakit alkalmassá terápiára? Ezen gyötrődöm mostanában, és nem jutok magammal dűlőre. Mitől működik a ti terápiátok? Honnan tudjátok, hogy haladtok?

Pipacs, szerintem, ha felmerül benned ez a kérdés, és a vágy és szeretnél megnyílni, akkor kész vagy rá. Nincs alkalmassági vizsga. Hogy mitől működik... Talán mindkettőn múlik, de egy számodra szimpi, fogékony pszichológussal talán leginkább rajtunk múlik, h mennyire vagyunk készek kinyílni. És nem baj, ha nem megy azonnal minden, nem kell rohanni. Én személy szerint azon érzem, h működik, h sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Hogy haladok... pl anyámnak el mertem mondani dolgokat. Apámat nem, de a másik kettőt igen. 37 évesen először. Meg vannak apró változások és küzdések. Mert minden egy folymat része. Meg azt is elmondhatom, h nagyon szeretem a terápiát. Úgy érzem, h ez most végre igazán értem van. Ez kicsit önzőn hangzik. De jólesik és élvezem. Akkor is, ha néha nehezebb. És néha nagyon az. Máskor meg könnyebb. De tudom, h jó nekem. És ennyire igazán lehetek önző, megérdemli a bennem 30 éve szomorkodó kislány.

Köszi, lányok.
Most nem tudok semmi okosat hozzátenni. Nekem a terápia érzelmi része nagyon félelmetes. Fogalmam sincs, hogyan tudnám magam elengedni akárki jelenlétében, nem tudom, hogy ez valaha változhat-e. Én minden, szinte minden ébren töltött percben szégyellem magam magam miatt, mindig van vmi ok, és ez minden mást elsöpör. Nem tudom, hogy a vágy a változásra elegendő-e.

A vágy, attól függ mire vágysz. Sokszor én is úgy érzem, hogy olyasmit vágyok magamtól, amit nem tudok megugrani.
Lehet, hogy ezért van teljesítménykényszerem is.
De a vágy jó dolog, motivál, húz felfelé.
Én nagyon sokszor szégyeltem mindnt, amit csináltam. Még itt is és közösségi oldalon is szégyelni szoktam magam, hogy vmit miert írok le. De bármilyen cselekedetem miatt is éreztem ilyet. Teljesen egyszerű dolgokban. Akár egy bemutatkozás miattt...bármi. Ez nagyon sokat változott, amikor rájöttem, hogy mennyit voltam kritizálva és mennyiszer voltam támogatva. Akár abban, hogy mit vettem fel.
Úgy küzdök ez ellen, hogy kikapcsolom azt a tanult bírálót, amit gyerekkorom óta cipelek és előre tréningezem magam minden szitura, hogy nem lesz baj, akármi lesz, az úgy lesz jó.
Ez ilyen önszuggesszió. Egy idő után nekem ez segített..nem azonnal.

Üdv.! rászántam a délelőttöt, hogy minden bejegyzést elolvassak ebben a kliens-terapeuta témában.
Zárójelben: én nem szeretem az „áldozat” szót itt használni. Egyrészt mert számomra az áldozat valami nagyon is spirituális és önként vállalt dolgot jelent, amivel szoktam is élni az életemben, és az MINDIG gyümölcsöző, amikor tudom tiszta szívvel cselekedni… másrészt mert az áldozat abban a bizonyos negatív értelemben pedig túlságosan leterít, magatehetetlenné tesz, és azt nem akarom újra átélni. Zárójel bezárva.
Érdeklődve olvastam végig a témában leírtakat, mivel én is sok mindent átéltem a pszichiáteremmel az elmúlt 26 év során. Ebben részemről eleinte voltak a függőségi játszmák, az egészségtelen kötődés nehézségei, a rivalizálás, irígység és időszakosan gyűlölködés, valamint az elvesztéstől való eszement félelem, ami alávetettségi viszony megélésébe kergetett időnként.
De megéltük a visszáját is, hogy a terapeuta a saját problémáit kivetíti a kliensre, az általa való gyógyulni akarást (a terapeuta is ember, és neki is lehetnek mélyen rejlő problémái – nem hiába választotta ezt a szakmát), és azt a segítőszindrómás kényszer-segítést is, amely túlzott beleszólást eredményezett a kliens magánéleti döntéseibe, fejlődésének menetébe….
De mindezek mellett és felett megéltük a szívbéli egymásra találást is. Ami a kliens-terapeuta viszony határainak átlépését hozta magával, így – egy nem könnyű folyamat után - jelenleg munkatársak vagyunk, szerintem mondhatom, hogy barátok is, de mindenképpen egyenrangúak, és kölcsönösen számíthatunk egymásra.
Ami miatt ezt a nem-mindennapi kapcsolatot leírom, az az, hogy tudom, hogy milyen fontos a BIZTONSÁGOS KÖTŐDÉS megélése a fontos „valakivel”, aki esetleg épp a terapeutánk. És együttérzek azzal, hogy ha épp a biztonságos kötődést nehéz megélni, mert ebben sebződtünk meg, akkor milyen nehéz elhinni, hogy egy "idegennek" ténylegesen megnyílhatok, ténylegesen rábízhatom magamat – amíg magamra nem tudom rábízni magamat – és hogy tényleg megélhetem a kötődést, ami kell ahhoz, hogy meggyökerezzek az életben.
Szóval van bennem egy elismerése ennek a sok szenvedésnek, szenvedélynek, amit átélünk ebben a fontos kapcsolatban. Én is tudom, hogy kapcsolatokban sebződünk és kapcsolatokban gyógyulunk...

Ezért is tartom fontosnak ez a mi „kapcsolatunkat” – még ha csak virtuálisan is – egymással.

Végül is most nem tudom, hogy átment-e amit szerettem volna megosztani, remélem nem teljesen öncélúan gépelgetek itt… de mindegy is, mert én most egy távolságból látom a kapcsolatomat a pszichiáter barátnőmmel, és ez most nekem mindenképpen jót tesz.
Köszönöm, hogy elmesélhettem. Ada

Ada, örülök, hogy ezeket leírtad, minden szavad átjött. Én is átéltem ilyeneket a terapeuta-kliens kapcsolataimban, csak nálam gyorsabban zajlott (kb. 5 év leforgása alatt), de a lényeget illetően sok a hasonlóság.

Az én "jóllétem" nagyban attól függ, milyen a kapcsolatunk a pszichológussal. Ő tart egyben. Ha zavar támad köztünk, elkezdek szorongani. Most van egy kis zavar, nekem ez világvége. Nálatok hogy van ez?

Mara, tudsz már aludni?

Május írta: Az én "jóllétem" nagyban attól függ, milyen a kapcsolatunk a pszichológussal. Ő tart egyben. Ha zavar támad köztünk, elkezdek szorongani. Most van egy kis zavar, nekem ez világvége. Nálatok hogy van ez?

Mara, tudsz már aludni?

Május, változó. De már a változóval is beérem. Meg nyáron könnyebb, mert nem dolgozom, tudok délután aludni. De azért rám törnek rendesen szorongások. Július végén meg repülőre ülök, jó rég nem ültem már, szóval remélem, nem lesz most sem gond... De elég vonzó beletolni a szorongást a repülőtől való félelembe. Egyelőre tartom magam...

3 éve járok pszichológushoz, az nem sok? Nem túl sok? Nem kéne már egyedül megállnom a lábamon? Mert úgy érzem, még nem tudok, és még sok mindent el akarok mondani. De nagyon közénk állt a konfliktus, amiről írtam. Így nem tudok beszélni. És van olyan, hogy a pszichológus megutált, megharagudott a konfliktusunk miatt? Lehet, hogy ő abba akarná hagyni, de a tisztesség miatt nem mondja meg.

Szerintem nincs olyan hogy megutál vagy megharagszik rád. Beszélj neki az aggodalmaidról, és a bizalom vesztésről. Ha nem tudjátok tisztázni, nem tudtok együtt dolgozni ajánl másik szakembert. De nem utál az biztos.
A terápia addig tart ameddig kell. Én , több mint 4 éve járok. Még most is magamba borulok ha szóba jön, hogy egyszer vége lesz. Lehet ez így marad. Az is lehet, hogy ez után csoport terápián lesz. Nem érzem jelenleg, hogy vége lehet.
Szóval beszélj vele, és fel a fejjel

Május írta: 3 éve járok pszichológushoz, az nem sok? Nem túl sok? Nem kéne már egyedül megállnom a lábamon? Mert úgy érzem, még nem tudok, és még sok mindent el akarok mondani. De nagyon közénk állt a konfliktus, amiről írtam. Így nem tudok beszélni. És van olyan, hogy a pszichológus megutált, megharagudott a konfliktusunk miatt? Lehet, hogy ő abba akarná hagyni, de a tisztesség miatt nem mondja meg.

Nem túl sok.
Nézd, biztos néha a tökük tele, nem lehet könnyű minket elviselni, mindig ugyanarra a nótára kezdünk rá. De ezért megyünk hozzájuk. A helyedben csak erről beszélnék vele, erről a félelemről, hogy ő utál téged. De ne úgy, hogy állandóan válaszadásra kényszeríted, hanem a saját érzéseidet próbálod megérteni. Nem róla szól a terápia, hanem rólad.

Sziasztok!
Az a helyzet, hogy eddig mindig váltottunk pár emailt a pszichológusommal, hogy könnyebb legyen az órák utáni időszak. De most olyanokat mondott, amik nem estek jól. Elhatároztam, hogy nem is írok többet. De ettől meg szenvedek.
Ez fura.

Nagyon szeretem, és hiányzik. Bárcsak megkérdezné, hogy vagyok.

Ági, de azért találkoztok nem? Addig is irogasd le magadnak, mintha neki írnál. Hátha segít.

Sziasztok!
Mi alapján és hol kerestetek/találtatok pszichológust/pszichiátert? Magán szakember vagy tb-s? Csütörtökön voltam a a x. kerületi pszichiátriai gondozóban, de más ügy miatt. Viszont valahogy neki kell állnom ezen a téren is kiutat keresnem. A stressz okozta alvászavarral tisztában voltam előtte is, valamint az ambuláns lapon fokozott depedencia igény van feltüntetve. Mondta, hogy írna fel valamit, hogy aludjak néha. Pontosat viszont nem beszéltünk meg. Szerintetek hogyan tovább? Csütörtökön leszek szabadnapos legközelebb. Menjek vissza? Ha igen hogyan mondjam el, hogy más gond is van? Elnézést a hülye kérdésekért