Új kötetlen beszélgetések

Alicia09 írta:
Kedves Mara, köszönöm érdeklődésedet. Terápiába kezdtem, és ugyanakkor elhagyott a barátom. Ez a kettő együtt bőven elég ahhoz, hogy ami erőm volt, mind elszállt. De amúgyis már kezdtem kb. 4 hónap nagyon jó passz után süllyedni, látszólag ok nélkül, már a terápia előtt. A pszichológus szerint a beteg csecsemőm csinálja mindezt, akit nekem kéne most kézbe vennem, nyilván az ő vezetésével. Most úgy érzem, hogy az utolsókat rúgom. Nem részletezem, miket élek át. A Centrál Színházba sem volt erőm elmenni, a Baló műsorát láttam, ki is akadtam rajta, azon a hülye pasason, már nem tudom hogy hívják, nincs agyam koncentrálni. Egy dolgot szoktam megtenni, ami nagyon használ, és négykézláb is elmegyek: Heti 2 kóruspróba. Itt nem haragszanak rám, ha nem megy mindjárt minden, mert normálisak, jó fejek. Amúgyis van kórusmúltam, és ez most kihívás is, (nehéz,de tudom követni), olyankor tudom magam majdnem egészségesnek is érezni, de legalábbis a zene miatt elfelejtem akkor a bajomat. Többnyire. (Ma még ez sem volt egészen igaz, sajnos.)
A barátom nem tudja, hogy a "beteg belső csecsemőm" miatt kapaszkodtam bele úgy, hogy nem viselte el. Egyszerre láttam benne szülőt, és társat, persze nem tudatosan, de most elmagyarázta a pszichológus. Úgy érzem kész katasztrófa vagyok, és az életem is az, és nincs erőm végigcsinálni, mert ... Nem tudom miért... Elfáradtam.
A múlt héten majdnem bementem többször kórházba, de akkor meg a terápiám szakadna meg, mert az máshol van..

Karácsony, a tanulást is fel kellett adnom. Alig van erőm az alapvető dolgokhoz is, mint takarítás, csekkek feladása időben, stb.

Nektek jobbakat kívánok!

Sajnálom Alicia, akkor rendesen felfordult körülötted minden. Az éneklésről olvastam valahol, hogy jó hatással van az emberi agyra. Azért énekelnek a katonák menetelés közben, mert akkor nem félnek. És ugyanezért fütyülünk, mikor a sötét pincébe megyünk le, vagy legalábbis késztetést érzünk rá. Na, szóval tök jó, hogy eljársz kórusba énekelni, az legalább erőt ad. A tanulással én úgy voltam, hogy majdnem feladtam, és mivel pozitívan sült el, csak biztatni tudlak, hogy tanulj, mert kiszakít egy másik dimenzióba. Eredménytől függetlenül azt mondtam, mikor tanultam, hogy csupán az, hogy tanultam adott valamit. Most új oldaláról láttam meg ezt a kognitív tevékenységet. Nem szabad feladni, most ezt mondom. Ha van egy terved, még az is lehet, hogy sikerülhet. Ismerem ezt az elhagyott állapotot, és nagyon bele lehet csúszni, de engem most ez teljesen kihúzott, és most próbálok ebből a pozitív érzésből átadni valamit.

rotebeete írta: Én legszívesebben magam mögött hagynám az egészet, nem bolygatnám, és kész. Néha azt érzem, ez a sok dolgozás a múlton, ez a sok rágás több kárt tesz, mint hasznot. Ahelyett, hogy benne lennék a mindennapokban, élvezném az életet, csak agyalok meg rágódok. Iszonyat fárasztó és unalmas.

Néha én is ezt érzem. Most olyan jól vagyok, hogy hagynám az egészet a francba. Tegnap este lecsuktam a szemem, erre megjelent apám képe. Összeugrott a gyomrom.

rotebeete írta: Hol szedtek így szét, Alicia? Szupervízión? Ott én is beleestem hasonlóba. Nem konkrét dologról volt szó, csak a magányosságomról. A szupervizorom olyan kérdéseket tett fel, hogy kihez fordultam segítségéért, ha szükségem volt rá. És nem tudtam válaszolni... Magam oldottam meg mindent. Nálam máshogy fordult a kocka, engem igyekeztek a kollegák felkarolni, és nem lesajnálni vagy kiközösíteni emiatt. Egy ember érezte, hogy nagy gondok vannak nálam, próbált faggatni, de én nem mertem... Nem nagyon van bizalmam az emberekhez.
És tudom, hogy ettől akarnak megóvni. Hogy újra titkolózzak... Merthogy így nem tudok őszintén benne lenni egy szupervízióban. De akárhogy is dolgoztam volna már fel a történetem, akkor se nyílnék meg. Ez nem olyan történet, hogy apám alkoholista volt és vert minket. Ezt én ennél sokkal kényesebb ek érzem, akkoris, ha már nincs vele mit tennem.
De szerintük ez azt jelenti, nem vagyok túl rajta. Hát kíváncsi lennék, ki az, aki miután feldolgozta a múltját, erről nyíltan mer beszélni.
'Helló, Xy vagyok, bántalmazott és abúzált, de amúgy már kint vagyok a szarból.'
.

Rotebeete, még csak a képzésen voltunk, ott akasztottak ki. De tényleg úgy, hogy mindenki engem irigyelt, hogy milyen jól megy nekem az empátia, aztán összeomlottam, és le voltam szarva, mikor a zavaros házasságomra fény derült.. Szemetek voltak a vezetők, érzéketlenek. Az egyiknek csípte a csőrét az, hogy én meggyógyultam, és belekevertem Istent. (Pap volt a lelkem, és szerinte az Isten nem leakasztható csak úgy, asszem ez volt a baja..) Tényleg a fél életem terápiáról szólt, és sokat gyógyultam, ezt akartam kamatoztatni, azt hittem, ettől teljesebb lesz az életem. Azt hiszem, nem ilyen alpári módon kellett volna velem viselkedniük, legalább segíthettek volna, mikor kiderült, hogy mi a bajom. De már mindegy..
Amúgy nem tudom, hogy lehet túl lenni bármi abúzus dolgon, mert ugye nekem speciális a helyzetem, szóba nem jött, hogy hibázhattam az elején, mert csecsemő voltam. Utána, meg mikor már mindennapossá vált, vagy gyakorivá, most mire mondjak nemet, amikor így volt természetes, ezt szoktam meg? De ettől függetlenül meg lehet nézni a gyerekkori képeimet, hogy mindegyiken szomorú vagyok, és szégyellem magam. Majdnem mindegyiken. Bár ennek más oka is volt, mert én voltam az elnyomott legkisebb gyerek nagycsaládból, ahol nem megerősítéseket kaptam, hanem örökös "kicsi vagy, és buta, és bűnös"-t. Pl. De elhanyagolt csecsemő is voltam, most ezzel dolgozunk éppen a terápiában.

karácsony írta: [

Sajnálom Alicia, akkor rendesen felfordult körülötted minden. Az éneklésről olvastam valahol, hogy jó hatással van az emberi agyra. Azért énekelnek a katonák menetelés közben, mert akkor nem félnek. És ugyanezért fütyülünk, mikor a sötét pincébe megyünk le, vagy legalábbis késztetést érzünk rá. Na, szóval tök jó, hogy eljársz kórusba énekelni, az legalább erőt ad. A tanulással én úgy voltam, hogy majdnem feladtam, és mivel pozitívan sült el, csak biztatni tudlak, hogy tanulj, mert kiszakít egy másik dimenzióba. Eredménytől függetlenül azt mondtam, mikor tanultam, hogy csupán az, hogy tanultam adott valamit. Most új oldaláról láttam meg ezt a kognitív tevékenységet. Nem szabad feladni, most ezt mondom. Ha van egy terved, még az is lehet, hogy sikerülhet. Ismerem ezt az elhagyott állapotot, és nagyon bele lehet csúszni, de engem most ez teljesen kihúzott, és most próbálok ebből a pozitív érzésből átadni valamit.

Köszönöm, Karácsony a biztatást, kedves vagy. Érdekes, amit az éneklésről írsz. Jó lenne ott tartani, hogy megint képes vagyok a tanulásra. Iszonyat mélyre zuhantam vissza abból, hogy úgy éreztem, meggyógyultam. Azt hiszem, most, hogy a terápiába járok, hogy ez természetes, (mondta tegnap a terapeuta is,) hogy ennyire rosszul lehetek, amikor elhagynak minden átmenet nélkül, és ráadásul épp akkor kerültem terápiába, ami amúgy is kinyitja az ember sebeit. (Ráadásul az ember oda regrediál vissza, ahol az elhagyott csecsemője van, amikor elhagyják.. ) De önmagában az, hogy a beteg csecsemőm bennem rendetlenkedik, mert még nem gyógyították meg soha, az is elég ahhoz, hogy időről időre visszaessek a terapeuta szerint.

A felnőtt lelkisegély sose volt szimpatikus nekem Magyarországon. De én megcsináltam a képzést sikeresen, hospitáltam és dolgoztam is. A képzésen volt egy olyan érzésem, hogy én vagyok a kis 'szaros' 19 éves a sok felnőtt között, de nem közösítettek ki, inkább néha azt gondolták, hogy jobban tudnak dolgokat, mint én. Pedig nem.
Amikor a képzésvezető arra kért minket, hogy soroljunk olyan helyzeteket az életünkből, ami rosszul esett nekünk vagy megbántva éreztük magunkat, akkor sokan ilyeneket mondtak, hogy levágták a hajukat, pedig nem szerették volna, játszani kellett a kistesóval, de nem akartak... én meg azt mondtam, hogy nekem az esett rosszul, amiért sose mertem kérni semmit a boltból. Még egy szelet csokit se. Tudtam, úgyse kapom meg. Erre sok anyuka azt mondta, dejó gyerek voltam, hogy nem hisztiztem mindenért, minden anyukának ez az álma.
De a képzésvezető helyretette a dolgot, hogy vannak dolgok, amikkel úgy bántanak a szülők, hogy nem is tudnak róla.

rotebeete írta: A felnőtt lelkisegély sose volt szimpatikus nekem Magyarországon. De én megcsináltam a képzést sikeresen, hospitáltam és dolgoztam is. A képzésen volt egy olyan érzésem, hogy én vagyok a kis 'szaros' 19 éves a sok felnőtt között, de nem közösítettek ki, inkább néha azt gondolták, hogy jobban tudnak dolgokat, mint én. Pedig nem.
Amikor a képzésvezető arra kért minket, hogy soroljunk olyan helyzeteket az életünkből, ami rosszul esett nekünk vagy megbántva éreztük magunkat, akkor sokan ilyeneket mondtak, hogy levágták a hajukat, pedig nem szerették volna, játszani kellett a kistesóval, de nem akartak... én meg azt mondtam, hogy nekem az esett rosszul, amiért sose mertem kérni semmit a boltból. Még egy szelet csokit se. Tudtam, úgyse kapom meg. Erre sok anyuka azt mondta, dejó gyerek voltam, hogy nem hisztiztem mindenért, minden anyukának ez az álma.
De a képzésvezető helyretette a dolgot, hogy vannak dolgok, amikkel úgy bántanak a szülők, hogy nem is tudnak róla.

Még jó, hogy a képzésvezető helyén kezelte a dolgot..

Amúgy Magyarországon is többfajta ilyen képzés van, főleg Bp-en.

Egyszer azzal telefonáltam be a segélyvonalasokhoz, hogy meg akarok halni. Elmagyarázta az ügyeletes, hogy akkor ne végezzek félmunkát(!!!) Nos, szerencsére volt bennem akkor még élni akarás, és akkor a telefonos kapcsolataim jók voltak arra, hogy remélem, kirúgták. Nekem halt már meg úgy munkatársam, hogy bevett egy rakás gyógyszert, és azt mondta neki a mentős, hogy ha tényleg meg akar halni, akkor otthon kösse fel magát, amikor nincs a közelben segítség (!!!) Meg is csinálta. (!!!) Jó kis segítőháló van országunkban, nem?

Alicia!!!!!! Ne ne ne mond, hogy nem vagy jól! SAJNÁLOM!!!! Te tartottad bennem a lelket ( te is) aki amikor ide jöttem bíztatott, erőt adott. Most gondolj te is azokra amiket TE írtál nekem akkor ezen az oldalon. Nagyon sokat segített. És azóta is segít nekem ez az oldal. Nekem ez ugyanannyira fontos "túlélőszer" mint a terápia. Itt veletek olyan mintha egy közösség lennénk, akik tökre megértik egymást ( ez így is van ) és a külső világ amiben éljük a mindennapjainkat nem a valóság lenne. Nap mint nap küzdünk , sokszor azt gondolom, hogy elsősorban magunkkal. De kitartóaknak kell , hogy legyünk. Alicia kérlek írj, mindig ami épp eszedbe jut, amit gondolsz, amit érzel. Tudom, hogy nincs erőd, itt szerintem mindannyian tudjuk milyen az, de igenis ha összeszedjük magunkat akkor tudjuk bebizonyítani a sok rohadéknak, hogy nem tudtak teljesen tönkre tenni bennünket, hogy MI vagyunk az erősebbek, nem ők. Találj Alicia minden nap valami apró kis célt az életedben! Én is ezt teszem, túlélem a napokat. Egyenlőre már ennek is tudok örülni, hogy ez sikerül. Jobban kell lennem nekem is, amíg nem leszek rendben magammal, amíg nem leszek jól, addig párkapcsolatot nem akarok. Nem is lennék erre képes. Egyik nap jobban vagyok, aztán másik nap nagyon rosszul. Nem értem miért történik ez, de biztosan azért mert gyógyulok. Sokat gondolkodom, lehet olykor feleslegesen...

Alicia, a felnőtt lelkisegélyhez én se telefonáltam. Mind kiégett, bunkó paraszt... Karácsonykor ment a hirdetés a tévében, hogy aki magányosnak érzi magát a szeretett ünnepén, hívja a 116-123at. Hát én annyira kíváncsi voltam, mi változott, hogy felhívtam, és kb. rögtön le lettem ordítva, hogy minek foglalom a vonalat, ha nem akarok öngyilkos lenni. Kiosztottam a nőt, és azt tanácsoltam neki, hogy inkább szedjen önkéntesen szemetet, de ne lelkisegélyezzem, mert ezzel csak árt. Igazából még élveztem is, hogy kioszthatom. Egoistának tűnhet, pedig nincsenek bennem nárcisztikus hajlamok. Egyszerűen bosszant, ha valaki valamit pöffeszkedve szarul csinál. Főleg mások kárára.
Nekem is voltak olyan kollégáim, akikkel nem értettem egyet, ezeknek én hangot is adtam, jeleztem is. De azért mondjuk egyik se volt ennyire hajmeresztő.

Nekem egy szuper képzésem volt, szuper képzésvezetőkkel. Az egész szervezet klassz önmagában ahogy van, és még büszkeséggel is tölt el, hogy vannak, akik valóban a jó célért küzdenek non-profit módjára. Hihetetlen sok erőt adott, és sokat is fejlődtem, tanultam ott. Sok fájdalommal váltam le onnét, de örökké tisztelni fogom őket. Megmutatták, hogy van önzetlenség, segítés anélkül, hogy bármit elvárnának. Soha senki felett nem bíráskodtak, senkit nem küldtek el - alapos ok nélkül mindenkit végighallgattak, és olyanoknak is segítettek, akik nem is passzoltak a célkörbe. Nemcsak jó szakemberek, de jólelkűek is - egytől egyig.

jelen írta: Alicia!!!!!! Ne ne ne mond, hogy nem vagy jól! SAJNÁLOM!!!! Te tartottad bennem a lelket ( te is) aki amikor ide jöttem bíztatott, erőt adott. Most gondolj te is azokra amiket TE írtál nekem akkor ezen az oldalon. Nagyon sokat segített. És azóta is segít nekem ez az oldal. Nekem ez ugyanannyira fontos "túlélőszer" mint a terápia. Itt veletek olyan mintha egy közösség lennénk, akik tökre megértik egymást ( ez így is van ) és a külső világ amiben éljük a mindennapjainkat nem a valóság lenne. Nap mint nap küzdünk , sokszor azt gondolom, hogy elsősorban magunkkal. De kitartóaknak kell , hogy legyünk. Alicia kérlek írj, mindig ami épp eszedbe jut, amit gondolsz, amit érzel. Tudom, hogy nincs erőd, itt szerintem mindannyian tudjuk milyen az, de igenis ha összeszedjük magunkat akkor tudjuk bebizonyítani a sok rohadéknak, hogy nem tudtak teljesen tönkre tenni bennünket, hogy MI vagyunk az erősebbek, nem ők. Találj Alicia minden nap valami apró kis célt az életedben! Én is ezt teszem, túlélem a napokat. Egyenlőre már ennek is tudok örülni, hogy ez sikerül. Jobban kell lennem nekem is, amíg nem leszek rendben magammal, amíg nem leszek jól, addig párkapcsolatot nem akarok. Nem is lennék erre képes. Egyik nap jobban vagyok, aztán másik nap nagyon rosszul. Nem értem miért történik ez, de biztosan azért mert gyógyulok. Sokat gondolkodom, lehet olykor feleslegesen...

Kedves Jelen, annyira jól esik, amiket írsz! Nagyon örülök, hogy tudtam segíteni akkor Neked! Tényleg volt, hogy még mielőtt lefeküdtem, megnéztem, írtál-e, mert éreztem, hogy zuhansz..
Most én zuhantam egy akkorát, mint a lezuhant űrsikló majdnem. Az állítólagos "barátom" úgy rúgott ki, mintha egy közönséges féreg lennék, minden átmenet nélkül, mert neki épp úgy esett jól. Most kezdem felfogni, hogy nem velem volt a baj, hanem vele, hogy egy érzelmi analfabéta, és úgy gondolja, az ő épp aktuális érzéseinek kiszolgáltathatja azt, akit állítólag szeret, meg 40 éves barátság köti vele össze. Nem tudtam felfogni az egészet, mint amikor meghalt az anyám minden átmenet nélkül, és nem értettem, mi az utasítása az orvosnak, hova kell akkor menni, most mit kell csinálni, ilyesmi.
Úgy éreztem, (elhagyás miatt), hogy le vagyok gyilkolva, megöltek, nem is akarok élni, ha velem ezt meg lehet csinálni...

Azóta tudom, hogy ez a történet nem engem minősít, hanem azt, aki velem ezt megcsinálta, de attól még majdnem megőrültem, mert azt mutatta előtte, hogy kiszámítható, sőt meg akart győzni arról, hogy számíthatok rá, mikor kételkedtem.
Szerintem az a fajta, aki még abból építkezik, hogy kidob valakit, és növeli férfiúi büszkeségét, hogy van, aki miatta szenved, netán haldoklik. (Én 18-19 évesen még voltam lelkileg ilyen éretlen, hogy ilyen dolog büszkeséggel töltött el. Ezt is szégyellem utólag.) Szerintem, ha beledöglök, piros betűs ünnep lett volna neki, de ezt még titokban sem vallotta volna be magának..

Azt hiszem, rám is "ki van még rakva egy tábla, hogy kihasználható". Most reménykedem abban, hogy a terapeutával elérjük azt, hogy meggyógyuljak annyira, hogy ilyen kiszolgáltatott se legyek. Bízom benne, (terapeuta), nagyon jónak tűnik. Addig én sem akarok pasit, amíg jól nem leszek.

Jelen, viszont annak örülök, hogy Te azóta sokkal jobban vagy!! Ez nekem is erőt ad, hogy érdemes küzdeni..

Nem tudom eldönteni, miért szemelnek ki állandóan... tegnap a buszmegállóban 4 török férfi kezdett el gúnyolódni rajtam... ittam egy kulacsból, amire természetesen az volt a reakció, hogy leszopnam e őket...
Komolyan, mi az Isten van rám írva, amiért sokan késztetést éreznek piszkálni engem? Nagyon bosszant!!! Mintha valami útszéli kurva lennék!!!

rotebeete írta: Nem tudom eldönteni, miért szemelnek ki állandóan... tegnap a buszmegállóban 4 török férfi kezdett el gúnyolódni rajtam... ittam egy kulacsból, amire természetesen az volt a reakció, hogy leszopnam e őket...
Komolyan, mi az Isten van rám írva, amiért sokan késztetést éreznek piszkálni engem? Nagyon bosszant!!! Mintha valami útszéli kurva lennék!!!

Én nem gondolnék ilyen mélységekben helyedben. Szerintem van egy bunkó réteg, aki másról sem tud beszélni, élcelődni, neki ez a vicc. Szerintem aki csinos, azzal az ilyen bunkók ezt szokták csinálni, főleg, ha többen vannak, egymást túl akarják licitálni. Én is kaptam ilyeneket úgy 14-38 éves koromig.
Egyszer, mikor terhes voltam, azt találta mondani néhány bunkó, hogy "na, ennek is jól feltették a...". Hát, most mit lehet erre mondani? "Ha anyádnak nem tette volna fel apád, most nem pofáznál itt?" Ezek állatok!

Mindenkit ennyi inzultus érne, mint engem?
Nem vagyok kirakat. Visszafogott, mérsékelt, de finom vagyok. És határozott, erős kiállású. Mindig felzaklat, ha beszólogatnak. Legszívesebben a képükbe lépnék.

karácsony írta: Köszönöm a beszélj róla közösségi drukkját. Annyira meg vagyok illetődve. MAX.PONTSZÁMOT ÉRTEM EL!!!!

Kedves Karácsony, minden elismerésem! Gratulálok, és nagyon örülök - ez már tényleg egy új világ, nem? Magabiztosan, max pontszámmal - ez illik hozzád.

rotebeete írta: És tudom, hogy ettől akarnak megóvni. Hogy újra titkolózzak... Merthogy így nem tudok őszintén benne lenni egy szupervízióban. De akárhogy is dolgoztam volna már fel a történetem, akkor se nyílnék meg. Ez nem olyan történet, hogy apám alkoholista volt és vert minket. Ezt én ennél sokkal kényesebb ek érzem, akkoris, ha már nincs vele mit tennem.
De szerintük ez azt jelenti, nem vagyok túl rajta. Hát kíváncsi lennék, ki az, aki miután feldolgozta a múltját, erről nyíltan mer beszélni.
'Helló, Xy vagyok, bántalmazott és abúzált, de amúgy már kint vagyok a szarból.'
Én legszívesebben magam mögött hagynám az egészet, nem bolygatnám, és kész. Néha azt érzem, ez a sok dolgozás a múlton, ez a sok rágás több kárt tesz, mint hasznot. Ahelyett, hogy benne lennék a mindennapokban, élvezném az életet, csak agyalok meg rágódok. Iszonyat fárasztó és unalmas.

Én valahogy furán vagyok huzalozva, bárkinek, bármikor beszélek a velem történtekről, ha előjön - úgy érzem, kiszégyenkeztem magam addig, amíg nem is tudtam, miért vagyok mindig zavarban és miért szégyellem magam....több mint negyven éven át folyamatosan szégyelltem magam, és nem tudtam, miért. Most, hogy már visszaemlékeztem, az az érzés van bennem, hogy az egész nem az én szégyenem, az meg, hogy ki mit gondol a szüleimről, nem érdekel, úgyhogy bárkinek kitálalom. De az az igazság, hogy rosszul bírják, rosszabbul, mint én
A rágódás engem is zavar. Viszont, nekem egyelőre elkerülhetetlen - időről időre eszembe jut, mikor szembesülök a párkapcsolati és énképviseleti nehézségekkel. A védőálarcot már levetettem, így sokkal sérülékenyebb a dolog, de egyben könnyebb is. Mert azzal, hogy mindig előttem van, mi történt velem, könnyebben összhangban vagyok magammal, és jobban észreveszem, ha mások nincsenek összhangban velem.
Amúgy, szerintem nincs olyan ember, aki "csak élvezi az életet", nekem eddig az a tapasztalatom, hogy mindenki rágódik valamin, ami neki nehéz. Ha máson nem, a csípőbőségén vagy a fogszabályozóján vagy a főnökén

Nyugodt, szerintem te mérföldekkel előrébb jársz már, mint itt mi sokan. Jó érzés lehet, hogy ki mersz "tálalni". Képzelem, mennyire nem bírják... Szeretnék én is ide eljutni. Egyszer mentem egy interjúra, tévésre, arra gondoltam, milyen egyszerű lenne, ha nem kéne órákig szórakozni az ellenfénnyel, a kitakarással stb. Egyszer lehet, hogy elszakad valami bennem és meglépem.

Ami a sorozatos inzultusokat illeti... Nem tudom, ránk van-e írva valami. Miért van az, hogy akit abzuálnak, nagyon gyakran lesz újra áldozat. Vannak esetek amikor értem, mert kiszolgáltatottabbak vagyunk, mert van (volt), amikor kerestük a veszélyt stb. De néha tényleg mintha valami végzetszerűség lenne benne.

És közben azt hiszem, bármely nő órákig tudná sorolni, milyen megaláztatásokban volt már része. A beszólások, tapizások, stb sajnos mindennaposak, főleg, ha az illető csinos. A különbség az, hogy nekünk másképp visszhangzanak ezek a jelenetek a fejünkben. Míg egy átlagos nő napirendre tud térni felette, mi rögtön azt keressük, miért pont megint én?

Olyan tízéves lehettem, mikor egy értelmi fogyatékos nagybácsi a farkát mutogatta nekem. Nem okozott traumát - hiszen ez semmi nem volt ahhoz képest, ami addigra már megtörtént velem - de pontosan emlékszem az érzésre, a gondolatra, hogy basszus, az egész világ ilyen? Minden erről szól?!