Új kötetlen beszélgetések

A társkereső nekem unalmas... bár a mostani 'pasimat' is ott ismetem meg, de neki leszögeztem, nem akarok rögtön szexet. De fura, addig míg nem megyek vele ágyba, nem is tudom azt mondani, h igazán a pasim.
A többi barom csak arra volt kívancsi, szeretem-e ha nagy, és be tudnám-e az egészet venni... Semmi izgatót nem találok ebben az ostobaságokban. Semmit.
A legutolsó pasi akivel együtt voltam, állandóan depizett. Már én is mélyen voltam tőle... kicsit úgy éreztem, mintha az anyja lennék. Vigasztalni, bátorítani... miközben nem is ismertem. Előadta a jófiút, az érzékeny, szende lelket, szex közben meg durva volt. mikor megmutattam neki, én hogy szeretném, azt mondta, hisz hozzám se ér! én nem így éreztem... de mindegy... lemondtam arról, hogy nekem részem legyen benne. hagytam magam, hogy csináljon amit akar, de az én igényeimet félretoltam. mert ha megszólaltam, hogy nekem ez nem jó, akkor ő mondta, h nem érez semmit, vagy neki nem jó... az kit érdekel, h nekem sose jó, mégis elviseltem. annyira örülök, hogy kivágtam. lehúzott a depijével, nagyon. ő abban a fázisban volt, amin én már átestem. identitáskeresés téma főképp. én már tudom, mit akarok, merre tartok, de neki gőze nem volt 26 évesen... és ezen siránkozott állandóan. nem láttam egy férfit se ennyit sírni. még cikinek is éreztem kicsit.

rotebeete írta: A társkereső nekem unalmas... bár a mostani 'pasimat' is ott ismetem meg, de neki leszögeztem, nem akarok rögtön szexet. De fura, addig míg nem megyek vele ágyba, nem is tudom azt mondani, h igazán a pasim.
A többi barom csak arra volt kívancsi, szeretem-e ha nagy, és be tudnám-e az egészet venni... Semmi izgatót nem találok ebben az ostobaságokban. Semmit.
A legutolsó pasi akivel együtt voltam, állandóan depizett. Már én is mélyen voltam tőle... kicsit úgy éreztem, mintha az anyja lennék. Vigasztalni, bátorítani... miközben nem is ismertem. Előadta a jófiút, az érzékeny, szende lelket, szex közben meg durva volt. mikor megmutattam neki, én hogy szeretném, azt mondta, hisz hozzám se ér! én nem így éreztem... de mindegy... lemondtam arról, hogy nekem részem legyen benne. hagytam magam, hogy csináljon amit akar, de az én igényeimet félretoltam. mert ha megszólaltam, hogy nekem ez nem jó, akkor ő mondta, h nem érez semmit, vagy neki nem jó... az kit érdekel, h nekem sose jó, mégis elviseltem. annyira örülök, hogy kivágtam. lehúzott a depijével, nagyon. ő abban a fázisban volt, amin én már átestem. identitáskeresés téma főképp. én már tudom, mit akarok, merre tartok, de neki gőze nem volt 26 évesen... és ezen siránkozott állandóan. nem láttam egy férfit se ennyit sírni. még cikinek is éreztem kicsit.

Hát, általában nem is a nőnek izgi, hogy be tudja-e venni.. Ahhoz már nagyon oda kell lenni egy pasiért, hogy ezt tedd, csak azért, mert ő ezt szeretné. De ha folyton csak ezt akarja, akkor kihasznál. Sajnos ismerem az ilyet is.

Ha szex közben meg v.ki durva, akár depi, akár nem, akkor az olyan menjen a francba. A szex attól közös játék, hogy mindkettő örömére szolgál. Ha csak egyiknek, megette a fene, ill. szemét, aki ilyet vár el. Aki most elhagyott, az a kedvemet kereste a szexben, mégis minden egyéb disznóságai voltak.. Ha már abban sem akar jót tenni, adni, akkor ... Erre már nem tudok mit mondani.

Biztos más tapasztalataink vannak. Nekem az első szexem erőszak volt. Ahhoz képest ez még egész jó volt! Ha mást nem is, a bújást szeretem. Meg a simogatást, cirógatást, de mást nem. És persze hogy utálom bevenni, mivel az erőszaknál is rá voltam kényszerítve és gyakorlatilag hánytam. Ha én valaha őszintén meg fogok bízni valakiben, akkor meg merem mondani, hogy nálam ez nem pálya. Én se várom el, hogy nekem szívességet tegyenek, bár sose kértem, nem is ajánlották fel, úgyh nekem tök mindegy. Bár néha az az érzésem, nekem a szexben minden mindegy. Csak legyen már vége... és mikor húzzák, akkor idegbajt tudok kapni!!!
Nem tudok egyszerűen nemet mondani. Néha mégis önkényeskednek a férfiak, és arra jár a kezük, amerre akarják, akkoris, ha te nemet mondasz.
Igazából örülnék neki, ha valaki megmondaná, mikor tudja felfogni egyértelműen egy pasi, hogy a nem az nemet jelent, és nem kéretjük magunkat.

rotebeete írta: Igazából örülnék neki, ha valaki megmondaná, mikor tudja felfogni egyértelműen egy pasi, hogy a nem az nemet jelent, és nem kéretjük magunkat.

Akkor, ha másodszor, max. harmadszor nem fogja fel, kidobod az ajtón..

Max. én szedem a sátorfámat, mert magamhoz nem hívok senkit! Aranyszabály nálam!

rotebeete írta: Max. én szedem a sátorfámat, mert magamhoz nem hívok senkit! Aranyszabály nálam!

senki sem írta: Úgy beszéltek a szexről mintha az valami jó dolog lenne, pedig messze nem az.. (kivéve a férfinak, neki biztos jó, azért is erőlteti bármi áron)
Ha ilyen véleményt hallok nő szájából, hogy jó neki a szex, akkor kedvem lenne megkérdezni, hogy a hajrángatást vagy pofonokat élvezi jobban? És hogy tud a kegyetlen fájdalom ellenére moccanatlan meg észrevétlen maradni, hogy ne zavarja szex közben a férfit?
Furcsa dolgokon írtok, de ezeket a kérdéseket csak gondolom, soha egy nőtől se kérdeztem meg.

Senki sem, nekem másfajta abúzusban volt részem, nem fájt, csak jól esett, de csecsemőkoromban elvesztettem az ártatlanságomat, emiatt is egész életemben tele voltam lelki zavarokkal. Így "csak" úgy szoktak kihasználni, hogy az ne a testemnek fájjon, csak a lelkemnek..

senki sem írta: Szia Aicia, az milyen hogy csak a lelkednek fáj? Ennyire nagy az önuralmad, hogy felejted a testi kínokat?

Nincsenek testi kínjaim, csak nagyon kellemes érzéseim. Annyira kellemes, hogy túl jó, és nehezen nélkülözöm. Tudom, ez Neked kínai, de ez így lenne normális. Az a nem normális, hogy Te közben fájdalmakat éltél át. Az a pszichológus meg valószínűleg egy aberrált állat volt.

Lelki kínokat azért szoktam átélni, mert vannak pasik, akik úgy tesznek, mintha szeretnének, örömet okoznak a testemnek, lelkemnek, utána eldobnak pl.

Senki sem, Téged borzalmas igazságtalanságok értek, és rettenetes kínokat élhettél át. Elszégyelltem magam, hogy ha Hozzád képest nézem magam, semmi, ami velem történt.

Én sem emlékszem a testi fájdalomra az erőszaknál. Pedig biztos fájt, de valahogy sikerült kikapcsolni az agyam, és valahol máshol lennem. Ebben nagyon jó vagyok a mai napig, még gyerekkoromban sajátítottam el. Leszokni se tudok róla. Élvezem is, ha fejben ott járhatok ahol akarok, azt csinálhatok, amit akarok... Imádok így elkalandozni, álmodozni. A legszuperebb hobbim. Kikapcsol, ellazít, boldoggá tesz.

Azt én sem gondolom, hogy minden nőnek rossz lenne a szex és csak kínzás lenne az egész. Én úgy vagyok vele, hogy ez nem nekem való. Nekem ez nem örömforrás, csak egy 'muszáj' része egy kapcsolatnak. Ha dolgoznék rajta, meg elmennék szexuálpszichológushoz, lehet változna, de nincs rá motivációm. Nem akarom, megvagyok nélküle.
Régóta mondogatom magamnak, hogy egy impotens pasit kellene találjak. Adjak fel egy hirdetést? De mulatságos lenne...

senki sem írta: Alicia, sajnálom ami veled történt.

Kedves vagy, jól esik, amit írsz, én még jobban sajnálom, ami Veled történt. Megérdemelnél először egy jó pszichológust, de amíg nem vagy rá kész, hogy elhidd, hogy létezik ilyen, írjál ide. Estig nem leszek, de aztán olvaslak, ha írsz.

És igen, a szex kölcsönös szeretet kifejeződése úgy normálisan, és ha a szeretet szolgálatában áll, akkor nagyon jó dolog. Csak az emberek elrontják, időnként brutálisan(!) Veled ez történt.

tudnodkell.info/pedofil/

Van, ahol működik az igazságszolgáltatás?

vs.hu/kozelet/osszes/hany-nemi-aktusba-k...gy-tal-etel-0510#!s0

Botrányos. Ilyenkor ábrándulok ki a világbòl.

Május írta: Jaj, én így reggelente (is) mindig nagyon szorongok, megtámadnak a rossz érzések, írok ide, ne haragudjatok, ha sok vagyok, de ez szokott segíteni, ha már nem mondhatom el senkinek, itt elmondom mindenkinek. Szóval az utóbbi hónapokban rengeteget nyomoztam a múltam után, és szörnyű, de minden igaz, amit sejtettem, amit megéreztem, amikkel évekig nem foglalkoztam. Sorozatos bántalmazásban éltem, csak nem volt szabad észrevennem, és olyan hülye voltam, hogy hagytam, csomó dologra találtam magyarázatot az életemben. Úgy érzem, addig nem tudok továbbélni, amíg mindent pontosan és tisztán nem látok. Csak nagyon sok energiámat elviszi a "nyomozás" meg a tépelődés, nem akarom csinálni, de nem tudom nem csinálni. Minden nap, minden órában gondolok a múltra, arra, hogy miről beszélgetünk a pszichológussal. De nem tudom, van-e ennek értelme, segít-e ez rajtam, mert az időt nem tudom visszafordítani, nem tudom másképp csinálni, ami a múltban volt, és lassan összerogyok alatta. Meddig kell lemenni a múltba???

Egész biztosan segít, Május. Eleinte nagyon fájdalmas, de amikor a sok fájdalom megmagyaráz majd annyi mindent az életedben, akkor elkezd jobb lenni. Amikor elhiszed, hogy ez meg ez tényleg emiatt volt, ezért reagáltál így, ezért lettél ilyen, ezért félsz ettől meg attól, akkor érezni fogod, hogy megérte végigjárni ezt a fájdalmas utat, ami a feltáráshoz szükséges. Persze még lesz sok stádium (csak hogy bíztassalak ) kétkedés, önvád, de ezek majd alábbhagynak. Sok idő kell ehhez, gondolj bele, hány évig volt mindez feltáratlan.
Hogy meddig kell lemenni a múltba? Szerintem ha már az ember belekezd, addig kell "lemenni", ameddig tudsz. Megvannak a korlátaink, sajnos, vagy szerencsére. Nekem ezek a korlátok szabták meg, meddig mentem vissza, szerettem volna többet tudni, de nem ment. De persze a pszichológusod sokkal okosabb válaszokat adhat ezekre a kérdéseidre! Nyugodtan hozd elő a legközelebbi órán, szabad kétkedni.

Anoni Mara írta: Nyugodt, szerintem te mérföldekkel előrébb jársz már, mint itt mi sokan. Jó érzés lehet, hogy ki mersz "tálalni". Képzelem, mennyire nem bírják... Szeretnék én is ide eljutni. Egyszer mentem egy interjúra, tévésre, arra gondoltam, milyen egyszerű lenne, ha nem kéne órákig szórakozni az ellenfénnyel, a kitakarással stb. Egyszer lehet, hogy elszakad valami bennem és meglépem.

Ami a sorozatos inzultusokat illeti... Nem tudom, ránk van-e írva valami. Miért van az, hogy akit abzuálnak, nagyon gyakran lesz újra áldozat. Vannak esetek amikor értem, mert kiszolgáltatottabbak vagyunk, mert van (volt), amikor kerestük a veszélyt stb. De néha tényleg mintha valami végzetszerűség lenne benne.

És közben azt hiszem, bármely nő órákig tudná sorolni, milyen megaláztatásokban volt már része. A beszólások, tapizások, stb sajnos mindennaposak, főleg, ha az illető csinos. A különbség az, hogy nekünk másképp visszhangzanak ezek a jelenetek a fejünkben. Míg egy átlagos nő napirendre tud térni felette, mi rögtön azt keressük, miért pont megint én?

Olyan tízéves lehettem, mikor egy értelmi fogyatékos nagybácsi a farkát mutogatta nekem. Nem okozott traumát - hiszen ez semmi nem volt ahhoz képest, ami addigra már megtörtént velem - de pontosan emlékszem az érzésre, a gondolatra, hogy basszus, az egész világ ilyen? Minden erről szól?!

Mara, végül is tényleg mi történne? Most így belegondoltam. Igen, ez vagyok én, abuzáltak, na és? Nem az én szégyenem, nem az én bűnöm. És ahogy az utóbbi időben gondolom, a világ a nem normális. Mi azok vagyunk, mert a nem normális abúzusra teljesen adekvát módon reagálunk.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy akkor most legközelebb állj ki teljes névvel, arccal, még én se tartok itt, csak elképzeltem. És nagyon felszabadító érzés volt elképzelni. Ahogy az is, hogy végül is bármikor megtehetném. Érted? Bármikor?

Az inzultusokkal kapcsolatban: néha azt gondolom, igen, van benne végzetszerűség, vagy valami ilyesmi. Már csak azért is, mert nálam akkor értek véget, amikor besokalltam, és a buszon ráléptem annak a fazonnak a lábára. Ezt már leírtam itt is. Mostanában pedig azt veszem észre, hogy mintha láthatatlan lennék. Én akartam egyébként ezt, de csodálkozom rajta. Nem rossz érzés amúgy, ad egyfajta biztonságérzetet. De azért nem bízom el magam, továbbra is igyekszem "terepszínű pofát vágni", amikor közlekedek.