Új kötetlen beszélgetések

rotebeete írta: Melyik a jobb? Ha az embernek egyáltalán nincs párkapcsolata egész életében, vagy ha egyik bántalmazó kapcsolatból a másikba vándorol?
Én mindig vágyok egy szerelemre, de szinte az életemre esküdnék, hogy sosem fogom megtalálni, mert egyszerűen alkalmatlan vagyok rá. Nem tudom elviselni, ha nem lehet csak magamra idő egy nap. Sok-sok idő. Engem lefáraszt pár óra emberekkel levés is... Utána vissza kell húzódjak, takarítgatnom kell, főznöm, álmodoznom, különben nem tudok nyugodtan lefeküdni.

Egyik se jobb. Az a jó, ha jó párkapcsolatban élhet az ember. De ha a fokozatokat nézzük, szerintem jobb egyedül, mint bántalmazó és/vagy rossz kapcsolatban.

Május, azt írod: "Én meg lassan rájövök, hogy ezek a simogatások tényleg szinte az élet minden terén ártottak, hogy lehet, ettől vannak a fóbiáim, a hülye szorongásaim, és ettől mennek tönkre emberi kapcsolataim".

Nem lehet, hanem biztos. Nézd csak meg, mennyire ugyanazokat éljük át mindannyian. Fóbiáink vannak, szorongásaink, tönkrement kapcsolataink, hasonló pszichoszomatikus tüneteink. Gondolod, ez véletlen? Testünk-lelkünk reagál arra, amit sokan csak egy kis simogatásnak meg fogdosásnak titulálnak, amiből szerintük nem kell cirkuszt csinálni. Na akkor vajon ki a normális? És ki az, aki nem? Ez a világ nem normális, ahol ezt meg lehetett tenni, és ahol az emberek zöme efölött szemet huny.

Majd meglátod, Május, hogy pont ez a tudat, hogy áldozat voltál, ez fog segíteni a túlélésben. Mégiscsak jobb úgy zizinek lenni, ha tudjuk mitől vagyunk az, nem?

Na elő a nagy kérdéssel!

Május, a fél életem arról szólt, hogy meg akarok halni. Persze nem akartam igazából, csak gondolati szinten jött ez elő. Most már sokkal értékesebbnek látom az életet, talán mert minden nappal csökken az esély, hogy annyit éljek még, mint amennyit már éltem.

Május, miért ne lenne ez idevaló téma? Szerintem az önpusztításnak rengeteg módja és árnyalata van, és sokan (vagy mind?) kipróbáltuk már egy-két válfaját... Rengeteg féleképpen tudja az ember bántani magát, főleg, ha haragszik magára, ha azt gondolja, hogy semmi jót nem érdemel. Én ide sorolom a zabálást, a nem-evést, az őrült kapcsolatokat, a veszély keresését... Ezek amolyan lassú öngyilkosságok, nem?

szerintetek ha valaki nagyon érdeklődik az abúzus iránt, és a gyerekeit is félti ettől, annál lehet valamiféle érintettség úgy, hogy ő maga nem is tud róla? És ha igen, lehet neki valahogy segíteni?

Május írta:

Anoni Mara írta: Na elő a nagy kérdéssel!

Nem tudom, szabad-e itt erről írni, de ha kiszerkesztik, megértem.
Az önpusztításról van csomó kérdésem. Kamaszkorom óta vannak öngyilkossági gondolataim, válságos helyzetben ez a mentő gondolat, de nem mindig tudom uralni. Fiatal felnőttként meg is próbáltam, és azóta is vannak olyan időszakok az életemben, amikor visszajön ez a vágy. Néha annyira erős, hogy alig bírok másra gondolni. Például amikor rájöttem erre az egész szar gyerekkori bántalmazásra, meg amikor nagyon zuhognak rám az emlékképek, meg amikor teljesen kilátástalannak látom az életem, hogy minden így marad, és sokszor van ilyen, hogy minden milyen rossz és nem változik semmi, meg amikor valamilyen konfliktus van az életemben, és akkor alig tudom uralni ezeket a gondolatokat, mert teljesen beszippantanak. Néhány hete ebből konfliktus is volt a pszichológussal, mert meg kellett ígérnem, hogy nem teszem meg, ettől én baromi dühös lettem. Most pár napja nincsenek ezek a gondolatok, de volt már ilyen, és utána mégis teljes erőből visszajöttek, annyira meg akartam halni, és ez nekem egy ördögi kör, mert amikor benne vagyok ezekben a gondolatokban, akkor teljesen elnyelnek. És úgy szeretném tudni, hogy másnak is vannak-e ilyen gondolatai, mert ezt nem tudom senkivel megbeszélni, megkérdezni, mert elmebetegnek néznének.

Én (is) (mint mindenki más, gondolom) a mélyebb depressziós fázisokban küzdök halálvággyal. Nem érzem azt, hogy öngyilkos akarnék ilyenkor lenni, de azért néha azon kaptam magam, hogy azon gondolkodtam, hogy melyik mód lenne a legmegfelelőbb. És hogy hogyan számolnám fel előtte a tárgyi életemet, hogy a családnak ne kelljen ezzel foglalkoznia.
De sosem próbáltam meg konkrétan.
Viszont még nem mertem elmondani a pszichológusomnak sem. Félek a reakciótól, ez egy. A másik pedig meg az, hogy valahogy az van bennem, hogy de hát az életre szerződtünk mi itt, azon dolgozunk, hogy jobb legyen nekem.
Nem akarom megölni magam, ugyanakkor néha ott van a késztetés. És erről (sem) lehet beszélni barátokkal (sem). Ezt az utolsó részt nagyon értem, azt hiszem.

Én első lépésként elfogadtam, hogy valamiért én idézem elő ezeket a szorongásokat. Valami kell... És ez már rögtön egy kicsit elveszi az élét, veszít a szorongás a realitásából. Mert tudom, hogy nem azért szorongok, mert ez egy valós félelem, hanem azért, mert belelovalom magam. Ettől meg már nem tudom annyira belelovalni magam. Az is segít, ha megpróbálom elemezni, hogy ez miért is van éppen most. Miért félek épp most, miért épp ettől.
Meg arra is vigyázni kell, hogy még az elején nyakon csípd, mikor még tudod uralni. Ha már ő uraln téged, akkor késő... De ez egy hosszú tanulási folyamat.

Tegnap nagyon összevesztünk nővéremmel... Azt mondta, ne keressem, ne hívjam, nem akar többet látni.
Egy világ omlott össze bennem, én tegnap majdnem a villamos elé ugrottam. Egész nap sírtam, írtam a legjobb barátnőmnek, milyen szarul vagyok, eléggé kiborult, mert elhagytam a mobilom, és elérni se tudott...
Este skypoltunk a barátnőmmel, és valahogy kicsúszott a számom, most az is jobb lenne, ha apám megdugna. Nem tudom, miért mondtam ezt. Csak úgy éreztem, ennél nincs rosszabb, hogy nincs testvérem per pillanat. Nem tudok nélküle élni, belepusztulok abba, hogy veszekedtünk... Barátnőm csak mérgesebb lett, azt mondta, nem vagyok normális, hogy ilyeneket mondok, mégis mit akarok ezzel elérni, megbotránkoztatni őt? azt mondta, hívjam fel a terapeutámat, hogy rosszul vagyok... dehogy hívom. nem érdekel. tegnap azt hittem, öngyilkos leszek. újra vagdosni akartam, elkezdtem erősen karmolni magamat, de féltem kést használni...

a mobilom meglett három nap után. azt hittem, a villamoson hagytam el, de kiderült az oviban egy kisgyerek lenyúlta és bedobta a játékok közé...

Ilyenkor sajnos nagyon kijönnek rajtam a borderline tünetek. Egy veszekedés miatt teljesen elborultan látom a világot, mintha mindent elveszítettem volna. És olyasmin is vesztünk össze, ami így utólag visszagondolva megint tipikus borderline viselkedés. Nővérem segíteni akart, én meg hozzávágtam, hogy közben tudom, hogy nem is akarsz segíteni és kibeszélsz a hátam mögött... Az a baj, hogy én ezeket valóban érzem. De nagyon bántott, amikor azt mondta, hogy kötelességből segít (mert a nagytesóm). És elborult az agyam... Nagy gondom van a bizalommal, és mindig próbára teszem a szeretteimet, mintha mindenki utálna, és csak úgy tennének, hogy szeretnénk...
Barátnőm is lecseszett, hogy miért gondolom ezt... De nála is voltak konfliktusok, ha nem akkor ugrott amikor akartam, akkor besértődtem... Sajnos ilyenkor látom, hogy gondjaim vannak a problémakezeléssel.
Ma már jobban vagyok. De tegnap világvége volt. Borzalmas.

Robetee nekem ma van vilagvegwe..Ugyanez mint neked,csikargatom magamat,sot osszeszedtem az osszes xanaxot meg fajdalomcsilapitokat itthonrol egy zacsiba (jo sok volt) es majdnem utnak indultam venni egy whiskeyt hogy legyen mivel leobliteni az osszes gyogyszert valamivel a tengerparton:-(
Mindez azert mert egyre tobbet veszekszunk a parommal..Szerencsere nem indultam el,de teljesen kifordultam magambol,azt mondtam a gyerekeknek hogy elmegyek orokre..Gyulolom magamat.

Delila írta: Robetee nekem ma van vilagvegwe..Ugyanez mint neked,csikargatom magamat,sot osszeszedtem az osszes xanaxot meg fajdalomcsilapitokat itthonrol egy zacsiba (jo sok volt) es majdnem utnak indultam venni egy whiskeyt hogy legyen mivel leobliteni az osszes gyogyszert valamivel a tengerparton:-(
Mindez azert mert egyre tobbet veszekszunk a parommal..Szerencsere nem indultam el,de teljesen kifordultam magambol,azt mondtam a gyerekeknek hogy elmegyek orokre..Gyulolom magamat.

Delila, bocsánat, hogy totál ismeretlenül beledumálok, de kérlek, kérlek, ne tedd ezt a gyerekeiddel.
Ilyeneket én éveken keresztük hallgattam a szüleimtől.
Nem hiszem, hogy valaha ki fogom heverni. Vagy elfelejteni az az irgalmatlan szorongást, amíg távol voltak "megölni magukat". Szerintem a stressz miatt éveket veszítettem az életemből.

pipacs írta:

Delila írta: Robetee nekem ma van vilagvegwe..Ugyanez mint neked,csikargatom magamat,sot osszeszedtem az osszes xanaxot meg fajdalomcsilapitokat itthonrol egy zacsiba (jo sok volt) es majdnem utnak indultam venni egy whiskeyt hogy legyen mivel leobliteni az osszes gyogyszert valamivel a tengerparton:-(
Mindez azert mert egyre tobbet veszekszunk a parommal..Szerencsere nem indultam el,de teljesen kifordultam magambol,azt mondtam a gyerekeknek hogy elmegyek orokre..Gyulolom magamat.

Delila, bocsánat, hogy totál ismeretlenül beledumálok, de kérlek, kérlek, ne tedd ezt a gyerekeiddel.
Ilyeneket én éveken keresztük hallgattam a szüleimtől.
Nem hiszem, hogy valaha ki fogom heverni. Vagy elfelejteni az az irgalmatlan szorongást, amíg távol voltak "megölni magukat". Szerintem a stressz miatt éveket veszítettem az életemből.

A számból vetted ki a szót. Csak nem akartam először megírni, nyilván tudja ezt Delila is. Rettenet, mikor az ember gyerekként a szülei halálától retteg. Velem ezt a mai napig csinálja anyám. Ráadásul zsarolás formájában. "Majd ha meghalok, majd meglátod... " "Már csak pár évet kell kibírnod..." Előbb vágom le a nyelvem, minthogy ilyet mondjak a gyerekeimnek.

Delila kétségbe volt esve. Nem hibáztatom érte, mert akinek öngyilkos gondolatai vannak, nem lát el odáig, milyen szeretteit bántja meg, hagyja el... Ismerem az érzést, és olyankor sajnos semmi nem számít, és dobálózok mindennel. Ma már jobb, lenyugotdtam, visszaálltam a kerékvágásba, de ott abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Delila hasonlóan érezhetett.
Anyukám nekem is mondogatott ilyeneket, és mondogat ilyeneket, de annyira a hétköznapjaim részévé vált, hogy nekem ez már meg se kottyan a többi fenyegetés és zsarolás mellett. Ha csak ilyeneket kell hallgatnom, máris jól indult a nap.

Total elvolt borulva az agyam:-( SOHA DE SOHA nem bantanam oket,tegnap este keptelen voltam aludni,annyira marcangolt a buntudat,hogy mit muveltem..Robetee koszonom,hogy megerted min mentem keresztul abban a par pillanatban:-(
Most beszeltem a pszichologusommal,rengeteget segitett.