Új kötetlen beszélgetések

Hajnalkám, azt hogy csinálod, hogy nem engeded felszínre? Mert ha tudod, akkor nem felszínen van? Vagy úgy érted, nem engeded elhatalmasodni?

Aztán, amúgy ha kicsit-közepesen rosszul vagy szerintem megérdemelsz egy "biztonsági" vizsgálatot.. Vagy? Miért is ne ..?

jelen írta: Hullámzok sajnos. Küzdök pedig, mindent megteszek ami tőlem telik. Csak van , hogy olyan erőtelen vagyok lelkileg, hogy magam sem értem ilyenkor mi történik. Tanulom magam, tanulom elfogadni, feldolgozni, ezzel együtt élni. Kíváncsi vagyok ti hogy csináljátok? Mi az ami segít? Mikor lesz már ennek vége? Igen járok terápiára, heti egy alkalom, több , mint egy éve. Azt érzem, hogy segít. Sokszor sok helyzetben a pszichológusomra gondolok, hogy ő mit tenne, mit válaszolna, mit tenne? Szerintem jól működik a terápia, bár nagyon össze vagyok zavarodva most. Vagy most is. Mostanában az van bennem, hogy szinte elmondanám mindenkinek, de csak pasiknak, nőknek nem. Bántani akarom az összes férfit. Büntetni őket. Közben meg azért tudom azt, hogy ez nem helyes. Férfiak között dolgozom, nehezen megy, hogy ne beszéljek magamról a történtekről, olyan helyen dolgozok, ahol " az erőszak" mindennapos dolog...

Jajj de ismerős! Nekem az segített, hogy "belementem a mélyébe a halálnak". Megírtam a végrendeletemet kézzel, és azóta úgy éltem meg minden napot, hogy nincs veszteni valóm, ha kimondom, amit érzek, ha azt teszem, amihez kedvem van. Azt "játszom", hogy mivel nem vagyok tökéletes, hibázhatok. Nagyítóval figyelem magam és minden hiba után megdicsérem magam, amiért nem hibáztam nagyobbat Hogy miért? Láttam egy filmet: Mondd, mit tenne Jézus. Megérintett. Azóta tudom elhinni, hogy Isten szeretett gyermeke vagyok, és úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Ha valami nem megy, azzal vigasztalom magam, hogy bizonyára pihennem kell, csak megszoktam, hogy nem engedem meg magamnak. Tanulom szeretgetni magamat,már nem gyógyulni akarok És bevallom, minden napért hálát adok az Úrnak. Mert a végrendeletemet bő egy éve írtam meg. Azóta fordultak jobbra a dolgaink

Angyalka írta:
Jajj de ismerős! Nekem az segített, hogy "belementem a mélyébe a halálnak". Megírtam a végrendeletemet kézzel, és azóta úgy éltem meg minden napot, hogy nincs veszteni valóm, ha kimondom, amit érzek, ha azt teszem, amihez kedvem van. Azt "játszom", hogy mivel nem vagyok tökéletes, hibázhatok. Nagyítóval figyelem magam és minden hiba után megdicsérem magam, amiért nem hibáztam nagyobbat Hogy miért? Láttam egy filmet: Mondd, mit tenne Jézus. Megérintett. Azóta tudom elhinni, hogy Isten szeretett gyermeke vagyok, és úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Ha valami nem megy, azzal vigasztalom magam, hogy bizonyára pihennem kell, csak megszoktam, hogy nem engedem meg magamnak. Tanulom szeretgetni magamat,már nem gyógyulni akarok És bevallom, minden napért hálát adok az Úrnak. Mert a végrendeletemet bő egy éve írtam meg. Azóta fordultak jobbra a dolgaink

Angyalka, engem már az Isten nevében majdnem "kinyírtak" párszor, így nekem kellett megszereznem azt a fajta hitet, ami nekem használ, és nem rombol. Nekem is nagy felfedezés volt, amikor én egy református lelkész-pszichológustól hallottam, hogy a "tévedni emberi dolog", az vér komolyan veendő, és a hibáinkból tanulni kell, nem ostorozni magunkat miatta.
Napokban láttam egy előadást egy pap-mentálhigiénés szakembertől az önbizalom nagyon-nagyon terítéken van, szerintem szenzációs. Szerintem nem kell feltétlen hívőnek-vallásosnak lenni, hogy valaki jónak tartsa az előadást. Karizmatikus ember jó színészi-szónoki képességekkel. Nem akarok senkit megbántani itt, mert egyeseknek már meggyűlt itt a baja a vallással, Istennel. Én már nem igazán katolikusként nézem, és még a hitem sem kell hozzá, ha jól emlékszem, csak egy nagy adag emberség, magunk felé is..( Pál Feri körcsarnok, Youtube, ha látni akarod.)

Alicia09 írta: Hajnalkám, azt hogy csinálod, hogy nem engeded felszínre? Mert ha tudod, akkor nem felszínen van? Vagy úgy érted, nem engeded elhatalmasodni?

Aztán, amúgy ha kicsit-közepesen rosszul vagy szerintem megérdemelsz egy "biztonsági" vizsgálatot.. Vagy? Miért is ne ..?

Igen, elhatalmasodni nem engedem. És terelem a figyelmemet.

Hát nemsokára mennem kell vissza az orvoshoz, de nem akarok folyton oda rohangálni. Legutóbb azt mondta, hogy ha az értékeim romlanak, megfontolja a gyógyszert.

Angyalka, ez nagyon jó, amit írsz. Örülök neki.

www.szeretlekmagyarorszag.hu/nyiri-patri...minden-kapu-bezarult

Nagyon megrendítő. Már korábban is hallottam az esetről, csak nem hittem, h ez még mindig ugyanaz. Lehet, h gyerekkori abúzus is érte így a cikk alapján. A fiús ruha viselésén akadtam meg aztan a többin.

Na! Sosem szabad feladni!

www.szeretlekmagyarorszag.hu/vegre-jo-hirek-nyiri-patriciarol/

Én szeretem magam így, ahogy vagyok. És az erőszak, abúzus nélkül nem az lennék, aki.
Pl. ha nem erőszakoltak volna meg engem másfél évvel ezelőtt, ma nem ismerném a legjobb barátnőmet. És talán durván hangzik most ez a kijelentés, de ezt az áldozatot megérte a barátságunk, mert nekem ő nagyon fontos személy lett az életemben. Én mindig látom a pozitív oldalát a dolgoknak.
Akikkel eddig őszintén beszélgettem magamról, és nyíltan, mind azt mondták, ha nem tudnák hogy 22 éves vagyok, többre tippelnének, mert olyan bölcs vagyok... Bár én magam nem látom annak, mégis vannak dolgok, amikben jó vagyok.
Szóval semmit nem sajnálok az életemből, ami történt.

Rotebeete, ez tényleg furcsán hangzik de azért értem, amit mondasz. Nyilván azért te is jobb szerettél volna egy erőszakmentes életet, békés gyerekkort stb.
De valóban az van, hogy a múlton nem tudunk változtatni, csak a jövőn. És ahhoz, hogy a jövőt mi alakítsuk, és ne csak sodródjunk, ahhoz elengedhetetlen, hogy ne azon keseregjünk, ami történt. Bár ez sem így igaz, a kesergéshez jogunk van, csak tisztában kell azzal lenni, hogy ami megtörtént, azt nem lehet megváltoztatni, ez hozzánk tartozik, akár tetszik, akár nem - persze, hogy nem tetszik. Ott van bennünk, ott vannak a sebek is, de a heggesedés már azon is múlik, mi mit kenünk a sebre. És nem árt először kitisztítani.

Május írta: Ma is egész nap járt a fejemben, milyen lehet az élete annak, akit nem ért abúzus. Csak megyek az utcán, nézem az embereket, hogy vajon nekik van-e ilyen kimondhatatlan titkuk. Hogy mennyire jó lehet, ha nem kell foglalkozni abúzussal, titkokkal, terápiával, pszichológussal, titoktartással... Tényleg, milyen lehet??? Szoktam irigykedni. Nekem furcsa sokszor a tükörképem, mintha nem ismerném meg magam, egy idegent látok, másra számítok.
Na, most jól "telegesztenyésztem" a fórum főoldalát, túlságosan látszódom. Már gondoltam rá, hogy csinálok magamnak egy "álprofilt", és ha írok, utána ráírok az álprofilommal, hogy ne látszódjak. De az is én lennék...

Nem javaslom az álprofilt, a moderátorok rögtön levadásszák, és nem fogják szeretni. Arról nem beszélve, ha csinálsz egy álprofilt Április néven, attól miért leszel jobban vagy kevésbé felismerhető, mint Május? Senki nem tudja, ki vagy, nyugi van már. Erről az állandó rettegésről sem ártana beszélgetned a pszichológussal, Május.

Mara Te honnan tudtad azt amikor jártál terápiára, hogy már kitisztult a seb? Volt e olyan, hogy a pszichológus azt mondta, hogy depressziós vagy? Ezt hogy reagáltad le? Ma voltam terápián és a pszichológus egy teszt kitöltése után, amit én csináltam, azt mondta, hogy véleménye szerint középsúlyos depresszióm van. Én teljesen függök tőle és ragaszkodok a pszichológushoz, nagyon kötődöm hozzá. Ez gondolom teljesen normális.
Olyan jó annak, akit nem abúzáltak..........

Jelen,igen jó annak akit nem abúzáltak,nincsenek olyan gondjaik mint nekünk,pl tuti hogy nem normális hogy meglátok egy kismamát és a legelső gondoltam hogy na ezek is azt csinálták,és így mindenki látja,nálam meg a technikai részt nem tudom elképzelni,egyszerűen rettegek a szextől pedig tudom hogy a legszebb dolog lehet a világon csak nekem eddig minden a fájdalomról szólt, úh jó sokáig nem írtam,most meg szómenésem van

jelen írta: Mara Te honnan tudtad azt amikor jártál terápiára, hogy már kitisztult a seb? Volt e olyan, hogy a pszichológus azt mondta, hogy depressziós vagy? Ezt hogy reagáltad le? Ma voltam terápián és a pszichológus egy teszt kitöltése után, amit én csináltam, azt mondta, hogy véleménye szerint középsúlyos depresszióm van. Én teljesen függök tőle és ragaszkodok a pszichológushoz, nagyon kötődöm hozzá. Ez gondolom teljesen normális.
Olyan jó annak, akit nem abúzáltak..........

Nem tudtam, hogy kitisztult a seb, Jelen. Azt tudtam, hogy tisztulóban van. És már az is nagy dolog. Talán nem is akartam, hogy teljesen kitisztuljon, mert az a terápia végét jelentette volna. Aztán úgy hozta a sors, hogy nem volt választásom, vége lett a terápiának. Pont azért írtam a könyvem, mert nem tudtam, hányadán is állok magammal. Az igazi tisztulást azt hiszem, a könyvem okozta. De azért ne hidd azt, hogy néha nem gyullad be az a seb... De többé-kevésbé megtanultam kezelni.És sokat segítetek ti is, ez a kis közösség, ami itt formálódott.
Nem emlékszem, hogy mondta volna valaha a pszichológusom, hogy dperessziós vagyok. Ő nagyon cimke-ellenes volt, nem ragasztott rám bélyegeket. De azért sejtette mindig, hogy baj van, és nekem ez jó volt, úgy éreztem, törődik velem. Mikor heti egyről kettő alkalomra álltunk át, mert azt mondta, a heti egy a jelen állapotomban nem elég, az azért megijesztett. De nekem megváltás volt a depresszió gondolata, mert tetszett a gondolat, hogy esetleg a fejemmel van baj, nem a világgal. Hiszen a világot nem tudom megváltoztatni...
A kötődésed teljesen normális, persze. Szerintem nem szabad ellene harcolni, át kell magad adni az érzésnek, élvezni benne azt, amit lehet. Én eleinte nagyon szégyenkeztem miatta, magamnak sem vallottam be, hogy imádok hozzá járni. Aztán feladtam a küzdelmet, és onnatól sokkal könnyebb volt.

Rini, én örülök a szómenésednek!

Ne haragudjatok, hogy megint ide jövök elsírni a bánatomat, de nem mondhatom senkinek sem a környezetemben, és Ti talán megértitek... Ma majdnem mondtam a családgondozónak, de nem szerettem volna őt megijeszteni, meg felesleges aggodalmat kelteni benne sem...és bennetek sem szeretnék, de...Ti szoktatok nagyon erős halálvágyat érezni? Nem kifejezetten öngyilkossági gondolat, épp ezért nem mondom senkinek, mert félek, hogy félreértené valaki...kérlek, Ti se értésétek félre, nem tervezek öngyilkosságot...csak amikor besokalltok...és úgy ériztek, hogy mázsás súlyként nehezednek rátok az emlékek, és már egyszerűen nem bírjátok elviselni, és minden, BÁRMI jobb lenne ennél, még a halál is, mint együtt élni tovább az emlékekkel? Hogy nem bírtok tovább együttélni velük, elég volt? Nem meghalni akarok, csak néha, mint most is, úgy érzem, hogy ezt az életet már képtelen vagyok élni, nem akarok emlékeket, újra akarom kezdeni az életemet, előlről, tiszta lappal, emlékek nélkül? Ez nem öngyilkossági gondolat, csak előlről szeretném kezdeni az életemet...nyomni egy RESET gombot - ha lehetne...de nem lehet...tudom.... Csak néha már sok, és úgy érzem, hogy nem tudok együtt élni velük tovább, elfáradok, pont úgy, ahogy Rini írta, kilépek a munkahelyemről, és a nap további 16 órájában ez pereg a szemem előtt...látok apukákat, anyukákat, gyerekeket, és mindig eszembe jut...mindig, mindenről, pedig nem akarom. Akárcsak ha felállok a buszon, és leül valaki a helyemre, az első gondolat, ami átsuhan, ha tudná, milyen undorító dolgokat tettem, le sem ülne a helyemre...hát nem látja????! És akkor jönnek a mocskosabbnál mocskosabb emlékek, egész nap, délután, este, az önkínzás, az önbüntetés, és az érzés, hogy nem akarok tovább ÍGY élni...a hangsúly az "így"-en van...
Na, mindegy, csak ma majdnem elmondtam ezt az állandó halálvágyat a családgondozónak, de nem mertem, mert nem akartam, hogy öngyilkossági gondolatnak vegye, és megijesszem, de Ti azt hiszem, sajnos ismeritek ezt az érzést...
Most felajánlotta, hogy legközelebb részletekbe menően elmondhatom neki a "gyerekkori bűneim", hogy megnyugodjak, hogy azok után sem fog undorítónak találni. Remélem...nekem ez a legnagyobb félelmem. Az állandó mocskosságérzet, mindenkivel szemben. Nem lesz könnyű, de legalább az állandó lelkiismeret-furdalás, hogy mocskos vagyok, csak ő nem tud róla, és így ölelget, és a szomorúság, hogyha tudná, soha többé nem ölelne meg, ki lesznek lőve, és ez ÓRIÁSI megkönnyebbülés nekem...csak félek, vagy lelkiismeret-furdalásom van, hogy neki ettől esetleg nehezebb...hisz a teher nem szublimál el, csak átrakódik.
De mindig annyit segít, már egy öleléssel...

Most megint lelkiismeret-furdalásom van, szóval ha túl durvának vagy terhelőnek találjátok a bejegyzésemet, nyugodtan töröljétek, meg fogom érteni. Tényleg nem akarok senkit ijesztgetni, csak annyira egyedül vagyok ezzel az érzéssel...