Új kötetlen beszélgetések

Láttátok az új smiley-kat?

Május, szerintem ezeken a fázisokon mindannyian átmegyünk (vagy majdnem). Ne aggódj. Amíg az én kommentszámomat nem haladod meg, addig nincs okod azt mondani, hogy túl sokat írsz.
Egyébként az első párszáz kommentemet szinte mind töröltem én is.

Anoni Mara írta: Láttátok az új smiley-kat?

rotebeete írta: Fáradtnak érzem magam......

Nem csodálom. Kb. ilyen ez az embernek, mint a szmájlikon. Utána meg így érzi magát az ember:

Egyébként bennem meg az fogalmazódott meg, hogy sehol se vagyok igazán otthon. Ha mindenáron címkéznem kéne magam, azt mondanám, hogy egy abuzált feminista keresztény vagyok. Ami igazából ellentmondásos, de csak látszólag. Viszont emiatt sehol se érzem, hogy igazán beleillenék a csapatba. Valamelyik címkém miatt mindenhonnan kilógok.

Ezt a sehool sem vagyok otthon,sehova se tartozok ezt érzem én is mindig.
kérlek lányok segítsetek, már lerágtam az összes körmöm,most jöttem rá hogy mennyire függök valakitől plusz a szextől de nem a hagyományos formájától,van egy titkos kapcsolatom, de most jöttem rá, hogy egyszerűen nem birok nélküle élni,és egyszerűen belehalnék ha elveszíteném,pedig tudom hogy csak arra kellek neki,tudom hogy ő is szeret,de én nagyon őt,és egyszerűen nem is merném elengedni,mert egyszerűen úgy érzem senki mással nem menne a szex,mondjuk lánnyal meg sose mertem kipróbálni,mert lehet hogy akkor meg szembesülnék azzal hogy lehet hogy valójába meg a lányokat szeretem.Nagyon nehéz ez most nekem,haragszom magamra, a telefonomra, akolleganőmre aki ma elrángatott magához,és így nem tudtunk ma talizni, azóta nagyon távolságtartó,lerázott:(

En sem erzem magam sehol sem otthon. Nagyon nem. Hiaba van lakasom csak es kizarolag az enyem de mindig csak menekulnek mennek sehol nem talalom a helyem . Ez duplan nehez a gyerekem miatt mert neki meg pontosan hogy otthont teremtek. Ez mukodik is na de az en erzeseim meg az allando menekules. Meg fog ez szunni valamikor????azt varom mar nagyon. Mindenkit idegennek erzek a ferfi szinte csak ezek vannak a pokolba kivanom mar szinte csak atnezek rajtuk. A melom azt teljes egeszeben megcsinalom vannak terveim is de ez csak a kulsoseg. Belul rosszul vagyok...pedig jol kell lennem. Az ilyen idoszakotokban mit csinaltok hogy kell ezt tulelni???? Kerlek adjatok tanacsot vagy hogy ti mit csinaltok???

Nyilván sokan észrevettétek, hogy töröltünk egy hozzászólást, melyben egy blog szerepelt. Ráadásul egy olyan blog címe volt, amely teljesen felfedte a beküldő kilétét. Ugyan már többször megtettük, elmondjuk megint: a fórumon tilos személyes adatokat közzétenni, saját blog címét megadni, mert ezzel veszélybe sodorjátok magatokat. Kérjük ennek tiszteletben tartását.

Rendben, elnézést érte. Kényelmesebb volt egyszerűen belinkelni az oldalt, mintsem idézni, de akkor ezt nem tudom elkerülni.

"Az óvónők megkértek, hogy menjek el a szülői értekezletekre. Ha valami gond van, nem a szülőket hívják fel, hanem engem. Rábólintottam, hogy elmegyek a szülőire, de egy barátnőm is mondta nekem, hogy ne menjek, ne vegyek ekkora felelősséget a nyakamba.
Sokat töprengtem azon, mennyi az én felelősségem. És rájöttem, hogy annyi, amennyit én érzek, amennyit én magaménak tudok. Talán sokan nem tudják, vagy észre sem veszik, de anélkül hogy szülők lennénk is felelősek vagyunk a gyerekekért. Még akkor is, ha idegenek a számunkra. Elvégre ha az utcán látok egyedül kószálni egy gyerkőcöt, odamegyek hozzá, és megkérdezem, hol van a mamája. Vagy ha egy autóra leszek figyelmes, ahol egy kisgyerek ül bent egyedül, akkor megbizonyosodok róla, hogy nincs veszélyben, és várok arra, hogy megjelenjen egy hozzátartozó. Ezeket a példákat átéltem, és eszembe sem jutott volna továbbmenni. És mi késztetett a megállásra? A felelősség.
Én lassan egy éve gondoskodom a gyerekekről, nap mint nap kapcsolatban vagyok velük, kötődöm hozzájuk, szeretem őket. Képtelen vagyok nem felelősnek érezni magam irántuk. És erre büszke vagyok, mert sok szülő sem képes erre, pedig az ő felelősségüknek kellene a legnagyobbnak lennie. De gyakran átruházzák ezt másra - akár a gyerekre is. Ilyenkor borulnak fel a szerepek, sérül a gyerek lelke, és felbomlik a természetes, családi kapcsolati rendszer."
"Amikor hazaértünk, L elkezdett játszani a pénzérméimmel, én pedig csak úgy megjegyeztem neki, hogy olyan fáradt vagyok, legszívesebben aludnék. Erre azt mondta, nyugodtan feküdjek le és pihenjek, ő vigyáz addig itt mindenre. Lefeküdtem az ágyamba és bebújt mellém. Egy fél órácskát szundiztunk, fúrta magát hozzám. Olyan kis édes volt. Majdnem sírva fakadtam, amikor arra gondoltam, hogy vannak emberek, akik képesek ilyen szép angyalkákat bántani."

Május! Normális vagy, csak vannak gondjaid. Megoldásra váró problémáid, gyógyítandó sebeid. Attól még normális vagy.

Én erről beszéltem is a pszichológusomnak h van amikor torznak erzem magam. Sőt elkap egy fusztraló testérzet az nagyon rossz. Nem is tudom bővebben kifejteni.

Idén a harmadik labast egettem szénné a napokban. es megint csak a fustre lettem figyelmes. Szóval Majus tokre megertelek...

Lenne egy kérdésem mindenkihez: Vannak állatok a közeletekben? Rátok hogy hatnak? Mert nekem nagyon sokat segít ha a picinyeimmel (kutya és macska is van) foglalkozok. Valahogy csökkenti bennem a feszültséget ha játszok velük, vagy dédelgetem őket egy kicsit, és ez mostanában életmentő számomra.

karácsony, ez a frusztráló testérzet nekem is ismerős.

Sokat segít ill. segített nekem is. A drága kiskutyám volt tényleg a legeslegigazabb barátom. Kicsit olyan is volt sot nagyon,mintha a gyerekem lett volna, mert en neveltem fel. Aztan megmérgeztek.

Sokszor az is segít ha nincsenek a kozelemben csak gondolok rajuk pl.cica. Vagy emlékezem...

Amaoneth írta: Lenne egy kérdésem mindenkihez: Vannak állatok a közeletekben? Rátok hogy hatnak? Mert nekem nagyon sokat segít ha a picinyeimmel (kutya és macska is van) foglalkozok. Valahogy csökkenti bennem a feszültséget ha játszok velük, vagy dédelgetem őket egy kicsit, és ez mostanában életmentő számomra.

karácsony, ez a frusztráló testérzet nekem is ismerős.

Na, most lehet, hogy jól kiadom magamat, de én imádom az állatokat. Van 3 "kutyám", azért idézőjelben, mert 1 az anyámé, 1 a tesómé, 1 pedig mentett, ideiglenesen befogadott. Tehát egyik sem az enyém , de én gondozom őket, és feltöltődés velük sétálni a természetben esténként. A kutyamentést, és ideiglenes befogadást több, mint 10 éve csinálom, mindenki kérdezi, hogy hogy lehet ezt csinálni, állandóan megszeretni, aztán újra és újra elengedni, de ez is egyfajta függőség. Az érzelmek baromi széles skáláját éli meg az ember: rengeteg kétség, bizonytalanság, kétségbeesés, félelem, remény és reménytelenség, aggódás, kilátástalanság, felelősség, súlyos döntések, kérdések sorozata...Kivakarod a sz.rból, megpróbálod testileg és lelkileg is helyrehozni, megtanítani újra bízni az emberekben (hahaha, vak vezet világtalant ), felelősséget vállalsz érte, szocializálod, neveled, ápolod, gondozod, orvoshoz viszed, virrasztasz mellette, aggódsz érte, amikor beteg, amikor műtik, döntesz az élete fölött (húú, de utálom ezt.. ), néha jól, néha rosszul, néha eltemeted, de szerencsés esetben a végén, miután testileg-lelkileg helyrehoztad, és megszeretted, elengeded Őt egy szebb élet reményében. És ami ebben a legnehezebb, egy idegen emberben meg kell bíznod annyira, hogy addigra a szemed fényévé vált kutya életét, további sorsát a kezébe add. Annak a kutyáét, aki mellett éjszakákat virrasztottál át, éjszakákat ültél vele végig az orvosi rendelőben, ismered már minden rezdülését, és ő is a tiédet, akivel kölcsönösen megmentettétek egymást (nem egyszer mentett meg az öngyilkosságtól az, hogy lenéztem a lábam mellett szuszogó kutyára, és azt gondoltam, hogy felelősséget vállaltam érte, így NEM TEHETEM meg vele, ennyi). Aztán elbizonytalanodsz, hogy jót tettél-e vele, hiszen ő nem tudja, hogy mindez az Ő érdeke, és jön az árulás érzése, hogy elárultad, mikor már megbízott benned...de amikor kapod a képeket, hogy a volt "kutyád" olyan helyeken nyaral, ahová te soha a büdös életben nem fogsz eljutni , és látod, hogy boldog, akkor ez valamelyest elmúlik, de a felelősség, és az aggodalom örök.
Hát ez a fajta bizalom az idegen emberekben még máig nehezen megy, de szerencsére nem vagyok ebben egyedül, és az ember egész jó "profilozóvá" válik egy idő után. Talán ebben (az örökbeadásnál) előny, hogy egyáltalán nem bízom meg az emberekben. Nem tudom, hogy ez a megszállott kutyamentés hogyan függ össze a múlttal, talán az állandó kompenzálás...nem tudom...De komolyan, a kutya érdekében olyan dolgokra vagyok képes, amire a magam érdekében soha...pl. kiállni érte, az érdekében, akár ordítozva is, nem törődni senkivel és semmivel, adott esetben szembe menni, és keresztül gázolni valakin (kizárólag a kutya érdekében pl. ha beteg, és az érdeke úgy kívánja - én 99%-ban öreg, vagy beteg, vagy öreg és beteg kutyákat fogadok be).

Vicces, hogy ezek alapján úgy tűnhet a kívülállóknak, mintha profi lennék az elengedésben, de olyannyira nem vagyok profi benne, hogy volt saját kutyám is, A KUTYA, akit imádtam, és 5 éve halott, és tudatosan soha többé nem akarok saját kutyát, mert máig nem bírtam elengedni, rám is van tetoválva a portréja.

Na, mindegy, most lehet, hogy baromira felismerhetővé tettem magamat, de a lényeg, hogy én már régen halott lennék, ha nem vállalnék újra és újra felelősséget egy élet befogadásával - mindenképpen gyógyító egy ilyen kapcsolat! Mint mondtam, kölcsönösen megmentjük egymást...Csak ennyi akart lenni a lényeg.

Sunny, ez annyira fantasztikus. Lenyűgőző.

Tiszteletem Sunny!
Lenyűgöző amit csinálsz! Most úgy belegondoltam mennyi kitartás, türelem, szeretet van benned. képes vagy kinyújtani a kezed a védtelenek felé mikor kell, és elengedni őket mikor arra van szükségük. Csodás dolog az emberi szív hogy ennyire képes szeretni! Ha látnál most, hogy olvastam a soraidat...... Fekszem a telefonommal, és muszáj vigyorognom. Mégsem reménytelenek az emberek, mert lehet hogy sok-sok tiédhez hasonló szerető szív van Talán itt a falunkban is