Új kötetlen beszélgetések

Én azt hittem, idekint boldog leszek. De nagyon magányos vagyok. Aokat dolgozok, van pénzem, vettem egy szuper biciklit, nemsokára utazom pár napra barátnőmhöz, és valami mégis hiányzik. Most jól összejöttek a dolgok, talán tanulni is van esélyem, de valahogy semmi nem tud vigasztani... még a pénz se... pedig nekem ez mindig fontos volt. 13 éves korom óta magamnak fizettem mindent, azóta dolgozok, és nekem ad egy fajta biztonságot, ha az anyagiakkal legalább nincs gond. Eddig legalábbis adott...

Sunny írta:

Anoni Mara írta:

Sunny írta: Május, nagyon jól összeszedted ezeket, sajnos rám is mind igaz... Én most a kettéhasítottságtól szenvedek. Állandóan 11 évesnek érzem magamat (hogy miért pont 11? nem tudom...), és bár kifelé nem mutatom, belül rettenetesen fáj valami a szívem mélyén. De nem tudom, hogy mi...vagyis nem tudom megfogalmazni, de biztos értitek...valami végtelenül mély szívből jövő fájdalom és szomorúság, sír bennem egy sértett kicsi lány, aki csak arra vágyik, hogy valaki átölelje, megvigasztalja, elhitesse, hogy nem ő a rossz, és azt mondja, hogy minden rendben lesz...mert nagyon nincs rendben. De nincs, aki ezt "megadja" neki, így a csend fogságában. Tényleg a magány, és a titok a legrosszabb az egészben...
Áh, na, mindegy.

Dehogy mindegy, és szép ez, ahogy írod. Az a baj, hogy egy olyan dologra vágyunk, ami elérhetetlen. Vissza kéne menni hozzá az időben. Nyelvtanár vagyok, nyelvtanári a hasonlatom: olyan egy kicsit, mintha múltidőben akarnánk felszólítani. De a felszólító módnak nincs múlt ideje...

Értem...mint szintén nyelvtanár. Tényleg elérhetetlen és begyógyíthatatlan ez a hiány.... A családgondozó (aki más jellegű - életvezetési- problémák miatt vett gondozásba) hozta ezt most elő belőlem...beszéltem neki róla nagy vonalakban, nagyon nehezen (bennem is bennem van mostanában a "beszédkényszer"), és újra összetört 11 éves kislánynak éreztem magamat nála (és azóta is), aki arra vágyik, hogy valaki átölelje és megvigasztalja. Ő beszélt nekem róla, hogy túl sok terhet cipelek, "adjak le belőle", amihez nekem egyszerűen nincs szívem, átpakolni másra, hogy nekem könnyebb (?) legyen. Rengeteget szenvedett már anyukám miattam (hosszú lenne leírni, de rendesen megtépáztam már az idegeit, pl. mikor könyörögtem neki 30 kg-san úgy, hogy az ágyamban sem tudtam már felülni, hogy ne vigyen kórházba, hanem hagyjon meghalni, meg ilyenek...bár erre azt mondta, hogy ez, hogy kértem, hogy hagyjon meghalni, sokkal rosszabb lehetett anyukámnak, sajnos ), szóval lelkiismeret furdalásom lenne még több terhet pakolni rá. És ő (a családgondozó) sokat beszélt nekem róla, hogy milyen lehet egy anyának egy ilyen súlyos titokkal szembe nézni...amit én elképzelni sem tudhatok, csak évek óta rágódom rajta hullámszerűen. De sokat segített, hogy mint anya, elmodta, hogy belőle milyen érzéseket váltana ki, hogy szeretné-e tudni, vagy jobb-e a "boldog tudatlanság" (ami nem is annyira boldog és nem is annyira tudatlanság minálunk). De ahogy ott ültünk és beszélgettünk, újra összetört 11 éves undorító, mocskos kislánynak éreztem magamat, és vágytam rá, hogy átöleljen, megvigasztaljon, és azt mondja, nem én vagyok a mocskos és undorító... De ez nyíilván lehetetetlen. Azt hiszem, megint csak a borderline beszél belőlem, mert kb. anyukámmal egyidős, és RETTENETESEN vágytam/vágyom rá, hogy átöleljen... Anyukám helyett.

Képzeljétek, ma átölelt a családgondozó...és nem is találok szavakat, annyira, de annyira jól esett tőle, olyan igazi anyai ölelés volt, amire annyira vágytam/vágyódom. És nagyon fájdalmas dolgokat mondott, úgy értve, hogy fájdalmasan jókat, amikkel nagyon a szívembe talált (jó értelemben). Nagyon ráérzett, hogy mire vágyom, mire vágyik a szomorú, összetört kislány énem, akinek mostanában folyamatosan érzem magamat... Hogy valaki átölelje, és megvigasztalja. Alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magamat, mikor azt mondta, hogy nem vagyok undorító. És bár nehéz, mert folyamatosan peregnek a képek a szemem előtt, záporoznak rám az emlékek, hogy milyen undorító dolgokat tettem, a vér látványa, ami belőlem jött...de próbálom elhinni magamról, hogy mégsem vagyok annyira undorító (talán), mert valahogy úgy érzem, hogy ő tényleg őszintén mondta. És átölelt. "Csak" egy ölelés, de milyen sokat tud jelenteni, adni, segíteni vele, és nagyon jól esett tőle! És kaptam egy ölelgetni való macit is. Meg sem érdemlem, hogy ilyen jó legyen hozzám. Nagyon megkedveltem, olyan, mintha a pótanyukám lenne.

Ezt akár én is írhattam volna. Nagyon magamra ismerek. Kislányként várom, hogy ő anyaként vigasztaljon, és törődjön velem.
De szeretem

Sunny, szerintem ha a terheid elviselhetetlenek, és le akarsz adni belőlük, nem kell feltétlenül egy emberre pakolnod őket. Most értettem meg, miért van bennem az, hogy ha bármi bajom van, minél több embernek el szeretném mondani, és ha sikerül, akkor tényleg enyhül a kín. Most már ott tartok, hogy az abúzusról is egyre több embernek "beszélek". Azért az idézőjel, mert még nem szemtől szemben (többnyire), hanem főleg netes (facebookos) ismerősöknek, akikről úgy gondolom, megértenek. Eddig még mindenki pozitívan reagált rá, akivel megosztottam. Az is igaz, hogy többen nem tudják a valódi nevemet, sőt, még a fotómat se látták, de akkor is segít.
Szóval csak biztatni tudlak, hogy oszd meg minél több emberrel, és ha neked se megy személyesen, akkor így, ahogy én. És akkor nem kell lelkiismeret-furdalásodnak se lenni, hogy túl sok terhet pakolsz egy emberre.

Aztán lehet, hogy te is eljutsz a végén oda, hogy regényt írsz. Most már én is belevágtam. Soha nem gondoltam volna. Nem magamtól, hanem baráti biztatásra, de ez végül is mindegy. Még nem tudom, kiadni ki fogom-e valaha, de már maga az a tény, hogy regényt írok az abúzusról, hatalmas dolog számomra.

Ági40 írta: Ezt akár én is írhattam volna. Nagyon magamra ismerek. Kislányként várom, hogy ő anyaként vigasztaljon, és törődjön velem.
De szeretem

Még egy hasonlóság Én most teljesen össze vagyok zavarodva...nem is tudom értelmesen megfogalmazni, mert szétestem...de állandóan csúszkálok az időben. Csak ölelgetem a macimat, akit Tőle kaptam, és szeretnék újra visszamenni az időben, kicsi, ártatlan, és tiszta lenni, mint "AZ" előtt. De ez lehetetlen...csak a mocskos, sebzett, összetört, szomorú kislány vágya, aki beszél belőlem....rettenetesen vágyom újra a családgondozóm őszinte, anyai ölelésére....
Ha valakit megkedvelek, és úgy érzem, hogy bízhatok benne (kevés ilyen ember van a környezetemben), rettentően tudok kötődni hozzá. Őt (a családgondozót) most nagyon megkedveltem. De a felnőtt énemmel próbálok tudatosan odafigyelni rá, hogy ne váljak ragaccsá, nehogy előbb-utóbb a terhére legyek ezzel. Ettől nagyon félek, nem akarok senkinek sem a terhére lenni. De ez pl. a Doktornőmre is igaz, hogy mindig attól félek, hogy teher/ragacs/sok vagyok.
Addig is ölelgetem a macimat... Rettenetes szellemi erőfeszítésembe telik a jelenben maradni...

Rotebeete ezt teljesen értem ez kíséri végig az életemet. Amit nagyon utálok. Valami mindig hiányzik. Olyan sokszor azt érzem kicsi vagyok, ne bántsatok, vigyázzon rám valaki, hogy hazugság az egész világ, és közben meg azt is gondolom, hogy nem nem nem lehet az egész világ hazugság, egyszer felébredek ebből. Sokszor utálom magam, mert azt érzem nekem semmi nem jó , nekem semmi nem elég. Hogy valaki segítsen, hogy megfulladok, a titkok megfojtanak már, zúg az egész fejem. Nem is értem , hogy milyen lehet az, ha valaki normálisan él....Valaki segítsen!!!!!!!

Május, amin úgy érzed, hogy kell változtatni, az előbb-utóbb úgyis kirobban belőled, én legalábbis ilyen vagyok. Amit nem bírok már lenyomva tartani, az egyszerűen kijön, és majd lesz valami.
Biztosan tud segíteni a pszichológus az anyukádhoz fűződő viszonyban.

Május, ez nagyon nehéz kérdés nekem is. Arra voltam csak képes, hogy tényeket közöljek,de nem erre volt (van) szükségem. Nem mondanám, hogy nem próbálkoztam... De biztos lehettem volna határozottabb, célratörőbb. Mikor anyám elzárkózott a témától, mondhattam volna neki azt is, hogy márpedig meghallgatsz, vagy odaadhattam volna a könyvem is neki - de nem volt hozzá bátorságom. Én is valami hideg falat érzek közöttünk, még akkor is, ha a pár évvel ezelőtti cirkuszok már teljesen elcsitultak. Nagyon szeretném, ha végre kimondatnának dolgok, szerintem a szüleim is ölik magukat rendesen, viszont ahhoz, hogy valamiféle feloldozást kaphassanak tőlem, beszélni kéne róla... Ahogy téged, nagyon foglalkoztat engem is. De félek, hogy azzal, hogy sebek szakítok fel, azzal egy újabb bűntudatot veszek a nyakamba. Konkrétan úgy képzelem, hogy a kezébe veszi anyám a könyvet és meghal. Ezen a vízión a férjem jól szórakozik, nyilván külső szemmel jobban látszik az egész abszurditása.
Szóval én vagyok a legkevésbé jogosult arra, hogy tanácsokat adjak, csak azt tudom mondani, hogy nagyon megértelek. Szerintem a "nem szeretem őket" érzés majd múlik a terápia előrehaladtával. Persze nem tudom, ki is volt a "bácsi", mennyi terheli a szüleidet, mit tudtak ők az egészről, szóval egy csomó infó hiányzik.

Május, én azzal kezdtem, hogy csak magamra tudtam haragudni mindenért. Aztán megtanították, hogy szabad haragudni még a szülőkre is.. Még egy pap is volt, aki kivételesen normális volt, és megkérdezte, hogy haragszom-e még anyámra, és mikor igennel válaszoltam, azt mondta, hogy még nem gyűlöltem ki magam akkor..

Már meghaltak a szüleim, és anyu nagyon aranyos volt velem, mielőtt meghalt, sok mindent helyreütött élete vége felé, de hagyott sok fájdalmat, amivel még most birkózom néha, és dolgozunk rajta a terapeutával is. Néha nagyon haragszom még rá, aztán ezt-azt megbocsátok neki, aztán megint előjön valami.

(Nem tudom, hogy van-e közöd a Bibliához, abban is benne van állítólag, hogy megvan a harag ideje is, és a megbocsátásé is, bár nem tudom, hol, de azt is lehet tudni, hogy Jézus is volt, hogy haragudott. Nekem ezek fontosak, akinek nem inge .... )

Én szembesítettem Anyut az abúzussal, reagált, ahogy reagált, benne van a történetemben. El tudom képzelni, hogy sokszor nehéz eldönteni, hogy mit szabad velük megosztani, mint ahogy Mara is küszködik ezzel. Bennem az volt, hogy engem sem kíméltek, én akkor most hová kíméljem őket.. Meg aztán a Mérgező szülők c. könyvben egy ajánlott házi feladat volt, hogy írjuk meg nekik, mi esett rosszul tőlük. Én komolyan vettem. Aztán úgy gondolom, hogy mindenkinek kijár a tisztelet, kortól, nemtől függetlenül. És ha ők nem tiszteltek, miért mi fulladjunk meg ettől életünk végéig...
Tudom, ezzel most sokaknak kinyithatom a bicskát a zsebében, de .. vállalom. Meg kellett tanulnom, hogy arra rakjam a felelősséget, aki okozta a bajaimat. Ha nem ezt tettem volna, már belehaltam volna..

Igen, most már mindenkit "elküldök az anyjába", ha szórakozik velem, mint a volt pasimat is közel jártam, hogy lebuktassam, hogy megmutassam, velem már nem lehet szórakozni.. Lehet, hogy ez a "böjtje" annak, hogy régen mindent meg lehetett csinálni velem...

Alicia, nekem nem nyílik ki a bicska. Elméletileg teljesen egyetértek, csak a gyakorlatban nem sikerül megvalósítanom. De pontosan hallom, mennyire abszurd, mikor azt magyarázom, hogy nem akarok fájdalmat okozni nekik, meg akarom őket kímélni. Ha arról lenne szó, hogy a gyerekem attól lesz jobban, ami nekem fájdalmat okoz, biztos vállalnám azt a fájdalmat. De azt hiszem, az én anyám túl önző ehhez... Ezért nem akart meghallgatni, ezért zárkózott el a részletektől. Az egyetlen, amit tesz az érdekemben, hogy nem mondja ki az unokatestvérem nevét. Nevetséges ez, mert attól, hogy azt mondjuk "tudjukki", mint a Harry Potterben, vagy csak per "azazállat" attól még nem lesz semmi sem jobb. Sőt, talán még nehezebb, félelmetesebb ez a tabusítás. Jogunk van a haragra, jogunk van látni, mit csináltak rosszul. Azt már el sem tudom képzelni, milyen érzés az, ha a szülő az elkövető...

Anoni Mara írta: Alicia, nekem nem nyílik ki a bicska. Elméletileg teljesen egyetértek, csak a gyakorlatban nem sikerül megvalósítanom. De pontosan hallom, mennyire abszurd, mikor azt magyarázom, hogy nem akarok fájdalmat okozni nekik, meg akarom őket kímélni. Ha arról lenne szó, hogy a gyerekem attól lesz jobban, ami nekem fájdalmat okoz, biztos vállalnám azt a fájdalmat. De azt hiszem, az én anyám túl önző ehhez... Ezért nem akart meghallgatni, ezért zárkózott el a részletektől. Az egyetlen, amit tesz az érdekemben, hogy nem mondja ki az unokatestvérem nevét. Nevetséges ez, mert attól, hogy azt mondjuk "tudjukki", mint a Harry Potterben, vagy csak per "azazállat" attól még nem lesz semmi sem jobb. Sőt, talán még nehezebb, félelmetesebb ez a tabusítás. Jogunk van a haragra, jogunk van látni, mit csináltak rosszul. Azt már el sem tudom képzelni, milyen érzés az, ha a szülő az elkövető...

Hát, igen, meg tudlak érteni, Mara! Vannak szülők, akik rettentően tiszteletet parancsolóan viszonyulnak a gyerekhez pl, meg önzők is. Szinte hallom anyámat, hogy a szülőt tisztelni bibliai parancs. (Tiszteld atyádat, és anyádat..) Arról már nem szól a fáma, hogy ha a gyereket nem tiszteljük, akkor abból ki, meg mi lesz..
Tehát anyáink közt látok hasonlóságot.

Egyszer egy akcióba fogtam, hogy kimegyek külföldre pár hónapra dolgozni, hogy a családnak olyanokat biztosítsak, amit a "szegény", hülye alkesz férjem nem tudott, csak nyavalygott, hogy mi nincs, ami kéne, (mert ami volt, azt is elitta..) Nos akkor már nagyobbak voltak a gyerekeink, (15-24) és vállalta a férjem, hogy ellátja őket étkezés-ügyileg, (aminek tudtam, hogy van is realitása, mert általában csak este ivott, napi kapcsolat családommal telefonon megvolt külföldről.. Tehát ki volt találva minden.)

Anyám erre úgy reagált, hogy végigtelefonálta az egész rokonságomat, hogy elhagyom a családomat(!!) Még az anyósomat is, aki tudvalevőleg gyűlölt, mert elvettem egyetlen kisfiát.
Nos, akkor olvastam be először úgy anyámnak, hogy ne legyen annyira elszállva magától: Hogyan hordta apám a tenyerén, neki sosem kellett azon törnie a fejét, hogy neki kéne megdolgoznia valamiért, ami nagyon hiányzik a családnak, volt mindig segítsége is, neki csak azt a pénzt kellett beosztania, amit apám (általában nem is keveset ) hazavitt, nem volt három ember a nyakán, aki örökösen a vérét szívta, hogy ő kevés, mint nekem férj-anyós-após, hanem ő volt ehelyett az Isten, és akkor még képes engem még az anyósom előtt is lejáratni, (aki amúgy is állandóan gyilkolt engem), hogy elhagyom a családom, amikor a felelősséget, a világot nyakamba vettem, (ilyesmit neki sosem kellett tennie), és kimentem külföldre, hogy meglegyen a családi béke... És erre nemhogy megbecsülést nem kapok, hanem..

Tehát itt is képmutatás a köbön, mert előbbre valók a családi, vallási, társadalmi tradíciók, itt pl, hogy asszonynak család mellett a helye. Ami nekem lett volna ugyan a legkényelmesebb, de... (ld. e fentiek.)

Nekem sem nyitottad ki Alicia a bicskát. A Mérgező szülők azért hasznos, mert megtörtént és viszonylag tipikus helyzeteket visz végig, én nem végeztem el a gyakorlatokat, mert a terápián úgyis terítéken van mindig valami. Úgy érzem falait mindenki magában építi, így én hiába mondom ki, és szándékoztam elhordani, ha a másik fél mindig a saját falán belül áll. Tőlem is kérdezi mindig anyukám, hogy sosem beszélgetünk, stb. Nem is gondolom, hogy egy anya lánya kapcsolatban a szavak olyan meghatározóak, vmi kutatás is kimutatta, hogy az érzelmi agyunkkal sokkal több információt dolgozunk fel. És ez mindenkiben működik valamilyen szinten. Örülök neki, hogy kimondtam tavaly a dolgokat, hogy rákérdeztem az emlékeimre, szükségem volt rá, hogy ne érezzem illuzórikusnak, és ne kergessen az őrületbe, hogy honnan vannak bizonyos emlékeim. Így belőlem ezért is robbant ki, meg a folytonos szekálás miatt. Nem mondom, hogy ez utóbbi elmúlt, de lényegesen mérséklődött.

Az anyák fala sokszor azon is múlik, hogy elbontódik-e, hogy szembe mernek e nézni azzal a félelmükkel, hogy a gyerekükkel gyerekkorukban olyan dolog történt, ami nem volt normális, és ami a gyereknek fájt, rossz volt. És ők nem akartak rosszat. Én mikor elmondtam az utolsó coming outnál dolgokat, és konkért eseményekre kérdeztem rá, akkor láttam, hogy felfogja, és láttam a félelmet az arcán a szemében, és jelen helyzetben akart megvédeni, a rendőrségre menni.
Ugyanakkor meg azt is elvárják szerintem, hogy ezen egyszerűen át kell tudni lépni. Csak, hogy ez nem ment, hogy milyen hatása van az abúzusnak, nincsenek tisztában vele, hogy életre szólóan meghatározhatja a problémák okát. Ezt egy anya sem fogja belátni, ha úgy érzi, hogy elszúrt valamit, a végsőkig ki fog tartani az a fal, mert feldolgozni nem tudják, felfogni talán, és megváltoztatni sem tudják. Ugyanúgy segítségre lenne szükségük nekik is, mert pl.: anyukám nem képes megérteni, hogy én azért járok terápiára is, hogy kapcsolatot tudjak kialakítani, illetve a pánikrohamaim stb. elmúljon. Soha nem kérdez arról ,hogy mi újság van a pszichológussal. Nem bírja elviselni, hogy az ő módszerei és tanácsa rajtam nem segített.

Május, az én kapcsolatom a szüleimmel kimerül a "kötelező" találkozásokban, amiből hiányzik az őszinte érdeklődés az irányomba. Anyukám egyáltalán nem kérdez tőlem semmit (pl. mi van velem, hogy vagyok). A saját aktuális dolgairól beszél, ha érdeklődöm. Bár bevallotta, hogy rossz anya volt, mégsem tesz semmit, hogy ez javuljon, ugyanolyan távolságtartó, közömbös, hideg. Nem tudom szeretni őket, hiszen ők sem mutatták ki soha, hogy szeretnek, felnőttként tanultam meg milyen szeretni és szeretve lenni. Kellő távolságból tudom csak kezelni őket, így nem emlékeztetem őket a rosszra, én pedig kevesebb közönyt vagyok kénytelen elviselni. Már csak egy lehetőségük maradt: nagyszülőként változtatni ezen a hideg, távolságtartó magatartásukon. Már csak abban reménykedem, hogy az unokáiknak megadják azt, amit nálam elmulasztottak. A mi kapcsolatunk már nem fog változni, mert nem hajlandóak a változásra... illetve, ha hajlandóak lennének is, lehet, hogy ez már helyrehozhatatlanul elromlott valahol.

Anoni Mara írta: Alicia, nekem nem nyílik ki a bicska. Elméletileg teljesen egyetértek, csak a gyakorlatban nem sikerül megvalósítanom. De pontosan hallom, mennyire abszurd, mikor azt magyarázom, hogy nem akarok fájdalmat okozni nekik, meg akarom őket kímélni. Ha arról lenne szó, hogy a gyerekem attól lesz jobban, ami nekem fájdalmat okoz, biztos vállalnám azt a fájdalmat.

Bennem folyton ez a kettőség hadakozik egymással. A családgondozó nagyon aranyosan elmondta nekem anyai szemszögből, hogy mit érezne egy anya, ha megtudná, hogy ilyen történt a gyerekével, és hogy mindenképp szeretné tudni akkor is, ha fáj. De én képtelen vagyok neki fájdalmat okozni, mindennap eszembe jut, ahogyan nézem őt, hogy mi lenne, ha elmondanám...de nem tudom megtenni, nem tudok neki fájdalmat okozni, azért, hogy nekem jobb (?) legyen a titok terhe nélkül...