Új kötetlen beszélgetések

rotebeete írta: Delila kétségbe volt esve. Nem hibáztatom érte, mert akinek öngyilkos gondolatai vannak, nem lát el odáig, milyen szeretteit bántja meg, hagyja el... Ismerem az érzést, és olyankor sajnos semmi nem számít, és dobálózok mindennel. Ma már jobb, lenyugotdtam, visszaálltam a kerékvágásba, de ott abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Delila hasonlóan érezhetett.
Anyukám nekem is mondogatott ilyeneket, és mondogat ilyeneket, de annyira a hétköznapjaim részévé vált, hogy nekem ez már meg se kottyan a többi fenyegetés és zsarolás mellett. Ha csak ilyeneket kell hallgatnom, máris jól indult a nap.

Rotebeete, senki nem hibáztatta Delilát.
Delila, örülök, hogy már jobb. Reméljük, így is marad!

Valóban nem hibáztatta senki sem Delilát. Azokon az érzéseken is sokan átmentünk szerintem. És azt is meg tudjuk érteni.
Ugyanakkor talán mi már lehetünk okosabbak, mint a szüleink. Végülis ezért (is) járunk terápiára.

Én csak magamról beszéltem, a saját véleményemet írtam le, nem gondoltam azt, hogy hibáztatjátok. Szerintem ő sem gondolta, de szerettem volna az ő oldalát is védeni egy kicsit.

Május írta: Engem nagyon érdekelne, ti hogy bírjátok a hétköznapi szorongásokat! Nekem minden napra jut valami szorongás, amivel gyötröm magam. Pl. munkahelyi konfliktus, családi gond, engem teljesen kibillent az átmeneti lelki nyugalmamból és jön a megsemmisítő szorongás, ami elnyel, jönnek vele az önpusztító gondolatok, szóval nem tudok higgadtan kezelni problémákat, mert azonnal elnyelnek! És amikor jön egy probléma, amit nem tudok uralni, rögtön ezerrel tör rám a múlt, az abúzus, a bántások, a szégyen, az undorítóság érzése, hogy megint el fognak nyomni, hogy megint kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, szóval ez nagyon rossz, nem bírok vele!!!

Én először is igyekszem elkülöníteni a valós ok miatti félelmeket azoktól, ahol csak én látok okot a szorongásra. Ez utóbbit aztán szépen megbeszélem magammal. Kb. ahogy Mara írta. Ha viszont úgy ítélem meg, hogy az ok, ami miatt szorongok, valós, akkor kicsit nehezebb, mert nem biztos, hogy meg tudom azt szüntetni. Ilyenkor segít nekem a hit, egy ima, de nem mindig. néha egyszerűen csak elengedem, nem foglalkozom vele. Vagy megpróbálom elterelni a figyelmemet. Amíg az ember nem merül bele nagyon, jobban sikerül. De szerintem olyan nincs, hogy valaki soha, semmiért nem izgul, semmilyen helyzetben nem aggódik, nem szorong.

Anoni Mara írta:

rotebeete írta: Delila kétségbe volt esve. Nem hibáztatom érte, mert akinek öngyilkos gondolatai vannak, nem lát el odáig, milyen szeretteit bántja meg, hagyja el... Ismerem az érzést, és olyankor sajnos semmi nem számít, és dobálózok mindennel. Ma már jobb, lenyugotdtam, visszaálltam a kerékvágásba, de ott abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Delila hasonlóan érezhetett.
Anyukám nekem is mondogatott ilyeneket, és mondogat ilyeneket, de annyira a hétköznapjaim részévé vált, hogy nekem ez már meg se kottyan a többi fenyegetés és zsarolás mellett. Ha csak ilyeneket kell hallgatnom, máris jól indult a nap.

Rotebeete, senki nem hibáztatta Delilát.
Delila, örülök, hogy már jobb. Reméljük, így is marad!

Mara, ez nem teljesen igaz. Delila hibáztatja Delilát.

Sziasztok!
Hajnalkam:igen abszolut igazad van,en hibaztatom magamat De ma voltam dokinal,kiderult hogy nagyon beteg vagyok,(nem vagyok eletveszelyben,nem halalos kimenetelu a betegseg,de eleg komoly) es ha mar arra jartam gyorsan irattam fol antidepi gyogyszert..Aztan most remenykedem,hogy hasznal majd a fejemnek..
Olvasgatlak benneteket,neha elsirom egy picit magamat,mert en meg most sem ertem ,miert jutott nekunk ez a sors...
Itt ahol elek most iteltek el 20 evre egy allatot aki a 3 lanyat tartotta szexrabszolgakent..Es a legjobb az egeszben,hogy a felesege a lanyok anyja nem hagyta el ezt az allatot,kitart mellette..
Szamomra nem volt meglepo a tortenet..

Május írta: Napokig nem jöttem ide írni meg olvasni, büntettem magam, mert nekem annyit segít, ha beszélgetek veletek, csak úgy éreztem, nem érdemlem meg. Aztán ma reggel tök sokáig nem jött be az oldal, hibaüzenetet írt ki, és bepánikoltam, hogy mi lesz velem nélkületek. ???
Hülyén hangzik, de muszáj megkérdeznem, mert nagyon szorongok miatta, de ugye nem fog megszűnni ez az oldal???

Nem fog! Én nem néztem reggel, lehet, hogy volt valami technikai probléma a tárhely üzemeltetőjénél. Elég hamar orvosolni szokták. Szóval nyugi!

Május, fantasztikusan összeszedtek ezeket! MINDEN IGAZ RÁM!
Május

VADmira írta:
"Alicia, köszönöm soraidat, igen, ez is keresztény, pravoszláv, ami elvileg nem annyira szigorú, mint a katolikus, de a képmutatást egyik sem tiltja, úgy fest.
Költöi kérdés, miért kizárólag a lányokat nevelik aszexuálisnak? Nem mintha bármi jobb lenne nekem vagy a világnak, ha férfi sorstársaim is lennének (amúgy biztos vannak, de nem sűrűn).
Pont ahogy írod, se örömöt, se bánatot, se vidámságot, se betegséget nem mutatunk, ez az Erő (lóf....t!)
A szexualitást nagykorúságig démonizálják, tiltják, üldözik, degradálják, utána meg számonkérik rajtad, hogy miért tűröd a férjed, aki csak havonta kétszer hajlandó, mert az nem normális és jobb lenne a pszichéd is, ha megkapnád a rendszeres ellátást! Ezt szó szerint megkaptam Muttertól felnőttként, a párom gyalázása közben, hogy kiegyensúlyozottabb lennék egy normális nemi élettel. Felment a vezérhangya és visszakérdeztem, hogy vajh ő is a 10 éves önként vállalt hiány miatt viselkedett-e velem őrjöngő fúriaként? El lehet képzelni a válaszreakciót, de akkor is jól esett kimondani. Ez évekkel ezelőtt és a megcsalás előtt volt és még akkor se döbbentem rá, hogy mennyire kinevelték belőlem a nőt, a lelket, az érzékenységet....

Sunny: tudod nálunk az az érdekes, hogy mindenki retteg a bátyámtól vagy utálja vagy kirekeszti, de ő nem erőszakos ember amúgy, senkivel sem, a családja, gyerekei imádják, ilyen gondja sosem volt. Csak durván nem tűri a korlátokat és a lázadás mellett kicsit tipikus törvényen kívüli. Én is őt tartottam és tartom az egyetlen normális embernek a családban, nemcsak azért, mert kiállt mellettem és maga módján megvédett, hanem az -hülyén hangzik, de vállalom - a szabadságvágya és igenis a sajátos érdeklődése, értékrendje miatt is. Mérnök ő is, ahogy én, a terület is majdnem azonos. Ugyanúgy nem befolyásolható, ahogy én, pedig nem is vagyunk igazából rokonok. Attól még ő is egy ilyen védelmező tesó, ahogy a Tied is, csak neki hamarabb eljár a keze, ezek szerint. Nem tudom, hogy elmondtam volna-e ha tudom mi a várható következmény, de lehet elmondtam volna akkor is.

szóval a képmutatás egy dolog, annyit tudtam tenni ellene, hogy nekem sose nem számított, de a nőiességemet nem tudom hogy szerzem meg vagy vissza, 39 évesen, betegségekkel terhelve, műtét és lelki traumák után, gyerek nélkül, hogy még lehessen normális családom? Most ezen próbálok dolgozni és hazudnék, ha azt mondanám biztos vagyok a sikerben......

Köszönöm a szavaitokat, az együttérzéseteket, a véleményetek, nagyon-nagyon sokat számít, nagyon fontos nekem. (magam sem gondoltam volna mennyire)"

Mira, igen, nem tudom én sem utólag, hogy miért erény az, ha az embernek nincsenek érzései, meg minden átmenet nélkül lehet csak a szexről beszélni a házasság alatt, előtte meg minden fujj. Az, hogy a gyerekkel meg mit tesznek zárt ajtók mögött, az meg véletlenül sem tilos, mert nem is tudnak róla, mert nem akarnak tudni róla. Ettől őrülök meg én is utólag, hogy hogy lehet ennyi "vak ember" egyszerre. Aki meg "lát", az üldözötté válik. Engem is lázadónak bélyegeztek, mert észre mertem venni az ellentmondásokat, amiket ők nem. Úgyhogy ebben hasonlítunk.

Az, hogy Neked van egy lázadó bátyád, az klassz, hogy megvédett, engem először egy éve éreztem, hogy igazán megvédett valaki.. (54 évesen).

Hogy 39 évesen mivel küzdesz.. Nincs miért irigyelni, az biztos. Az a lényeg, hogy ne add fel! Nekem van 3 fiam, de ettől most egyáltalán nem vagyok jobban, mert felnőttek, és nem igényelnek semmi támogatást. Egyedül érzem magam borzasztóan. De én is járok terápiába, és küzdök az aktuális problémákkal, ami épp feljön. A nagy magányérzésem oka is lehet, ami most terápiában épp előjött, de remélem, gyógyítható, mert néha úgy érzem elpusztulok bele..

Tehát ne add fel, itt sokan küzdünk, próbálunk küzdeni a reménytelennek látszó helyzetekben is..

Május, nagyon jól összeszedted ezeket, sajnos rám is mind igaz... Én most a kettéhasítottságtól szenvedek. Állandóan 11 évesnek érzem magamat (hogy miért pont 11? nem tudom...), és bár kifelé nem mutatom, belül rettenetesen fáj valami a szívem mélyén. De nem tudom, hogy mi...vagyis nem tudom megfogalmazni, de biztos értitek...valami végtelenül mély szívből jövő fájdalom és szomorúság, sír bennem egy sértett kicsi lány, aki csak arra vágyik, hogy valaki átölelje, megvigasztalja, elhitesse, hogy nem ő a rossz, és azt mondja, hogy minden rendben lesz...mert nagyon nincs rendben. De nincs, aki ezt "megadja" neki, így a csend fogságában. Tényleg a magány, és a titok a legrosszabb az egészben...
Áh, na, mindegy.

Sunny, nem vagy rossz!

Sunny írta: Május, nagyon jól összeszedted ezeket, sajnos rám is mind igaz... Én most a kettéhasítottságtól szenvedek. Állandóan 11 évesnek érzem magamat (hogy miért pont 11? nem tudom...), és bár kifelé nem mutatom, belül rettenetesen fáj valami a szívem mélyén. De nem tudom, hogy mi...vagyis nem tudom megfogalmazni, de biztos értitek...valami végtelenül mély szívből jövő fájdalom és szomorúság, sír bennem egy sértett kicsi lány, aki csak arra vágyik, hogy valaki átölelje, megvigasztalja, elhitesse, hogy nem ő a rossz, és azt mondja, hogy minden rendben lesz...mert nagyon nincs rendben. De nincs, aki ezt "megadja" neki, így a csend fogságában. Tényleg a magány, és a titok a legrosszabb az egészben...
Áh, na, mindegy.

Teljesen értem. Ugyanezt érzem és nekem is 11.évem küzd a felnőttel.

Kv, aranyos vagy, köszönöm
Karácsony, félelmetes a hasonlóság...ebben is. Hihetetlen (de jó érzés), hogy feljövök ide, és bármilyen zagyvaságot is írok, tudom, hogy Ti megértitek...sajnos

Sunny írta: Május, nagyon jól összeszedted ezeket, sajnos rám is mind igaz... Én most a kettéhasítottságtól szenvedek. Állandóan 11 évesnek érzem magamat (hogy miért pont 11? nem tudom...), és bár kifelé nem mutatom, belül rettenetesen fáj valami a szívem mélyén. De nem tudom, hogy mi...vagyis nem tudom megfogalmazni, de biztos értitek...valami végtelenül mély szívből jövő fájdalom és szomorúság, sír bennem egy sértett kicsi lány, aki csak arra vágyik, hogy valaki átölelje, megvigasztalja, elhitesse, hogy nem ő a rossz, és azt mondja, hogy minden rendben lesz...mert nagyon nincs rendben. De nincs, aki ezt "megadja" neki, így a csend fogságában. Tényleg a magány, és a titok a legrosszabb az egészben...
Áh, na, mindegy.

Dehogy mindegy, és szép ez, ahogy írod. Az a baj, hogy egy olyan dologra vágyunk, ami elérhetetlen. Vissza kéne menni hozzá az időben. Nyelvtanár vagyok, nyelvtanári a hasonlatom: olyan egy kicsit, mintha múltidőben akarnánk felszólítani. De a felszólító módnak nincs múlt ideje...

Anoni Mara írta:

Sunny írta: Május, nagyon jól összeszedted ezeket, sajnos rám is mind igaz... Én most a kettéhasítottságtól szenvedek. Állandóan 11 évesnek érzem magamat (hogy miért pont 11? nem tudom...), és bár kifelé nem mutatom, belül rettenetesen fáj valami a szívem mélyén. De nem tudom, hogy mi...vagyis nem tudom megfogalmazni, de biztos értitek...valami végtelenül mély szívből jövő fájdalom és szomorúság, sír bennem egy sértett kicsi lány, aki csak arra vágyik, hogy valaki átölelje, megvigasztalja, elhitesse, hogy nem ő a rossz, és azt mondja, hogy minden rendben lesz...mert nagyon nincs rendben. De nincs, aki ezt "megadja" neki, így a csend fogságában. Tényleg a magány, és a titok a legrosszabb az egészben...
Áh, na, mindegy.

Dehogy mindegy, és szép ez, ahogy írod. Az a baj, hogy egy olyan dologra vágyunk, ami elérhetetlen. Vissza kéne menni hozzá az időben. Nyelvtanár vagyok, nyelvtanári a hasonlatom: olyan egy kicsit, mintha múltidőben akarnánk felszólítani. De a felszólító módnak nincs múlt ideje...

Értem...mint szintén nyelvtanár. Tényleg elérhetetlen és begyógyíthatatlan ez a hiány.... A családgondozó (aki más jellegű - életvezetési- problémák miatt vett gondozásba) hozta ezt most elő belőlem...beszéltem neki róla nagy vonalakban, nagyon nehezen (bennem is bennem van mostanában a "beszédkényszer"), és újra összetört 11 éves kislánynak éreztem magamat nála (és azóta is), aki arra vágyik, hogy valaki átölelje és megvigasztalja. Ő beszélt nekem róla, hogy túl sok terhet cipelek, "adjak le belőle", amihez nekem egyszerűen nincs szívem, átpakolni másra, hogy nekem könnyebb (?) legyen. Rengeteget szenvedett már anyukám miattam (hosszú lenne leírni, de rendesen megtépáztam már az idegeit, pl. mikor könyörögtem neki 30 kg-san úgy, hogy az ágyamban sem tudtam már felülni, hogy ne vigyen kórházba, hanem hagyjon meghalni, meg ilyenek...bár erre azt mondta, hogy ez, hogy kértem, hogy hagyjon meghalni, sokkal rosszabb lehetett anyukámnak, sajnos ), szóval lelkiismeret furdalásom lenne még több terhet pakolni rá. És ő (a családgondozó) sokat beszélt nekem róla, hogy milyen lehet egy anyának egy ilyen súlyos titokkal szembe nézni...amit én elképzelni sem tudhatok, csak évek óta rágódom rajta hullámszerűen. De sokat segített, hogy mint anya, elmodta, hogy belőle milyen érzéseket váltana ki, hogy szeretné-e tudni, vagy jobb-e a "boldog tudatlanság" (ami nem is annyira boldog és nem is annyira tudatlanság minálunk). De ahogy ott ültünk és beszélgettünk, újra összetört 11 éves undorító, mocskos kislánynak éreztem magamat, és vágytam rá, hogy átöleljen, megvigasztaljon, és azt mondja, nem én vagyok a mocskos és undorító... De ez nyíilván lehetetetlen. Azt hiszem, megint csak a borderline beszél belőlem, mert kb. anyukámmal egyidős, és RETTENETESEN vágytam/vágyom rá, hogy átöleljen... Anyukám helyett.