Új kötetlen beszélgetések

rotebeete írta: Ti nem érzitek amúgy, hogy sok év múlásával minden értelmet nyer? Hogy oka volt annak, amiért úgy történt? Nekem sok ilyen ráébredésem van.

Én már nem.

Ez a feldúltság érzés korábban bennem is volt. Aztán valahogy elmúlt. És tudjátok, mi változtatta meg bennem?
A bölcsesség. A bölcsesség mindenre választ ad. Nekem sokat ad. Kívánom, hogy ti is tapasztaljátok meg azt, amit én...

rotebeete írta: Nekem ezt a terapeutám mondta, és azonosulni tudok vele.
Itt vagyok, túléltem, pedig erősen szuperérzékeny személyiség is vagyok. Olyan terhek voltak, amiket elbírtam.
Ti nem érzitek amúgy, hogy sok év múlásával minden értelmet nyer? Hogy oka volt annak, amiért úgy történt? Nekem sok ilyen ráébredésem van.

engem ez feldühít, de nagyon, a pszichológusom is magyarázott vmit, és nem is tudom visszaidézni, mert felcsapta akkor ott az agyam. Hogy akkor leszek gyógyult, ha fejet tudok hajtani vagy vmi ilyesmi az apám előtt és megmondani, h megtanultam, amit kellett...és már nincs hatalma felettem. Vmi ilyesmi ,ne vegyétek kpnek. De mondta is h ettől mindenki kiakad. Hát ha ő ezt el tudja nálam érni, neki hajtok fejet.

Jaj annyira szörnyen érzem magam. Ma volta pszichológusnál, és felhoztam az egyik erőszakos álmomat. Annyira rákattant, hogy már nem akartam erről beszélni, mert egy csomó másról igen. De nem szóltam, és eltelt az idő. Nem is mondtam semmit, hazafele az autóban meg jól elsírtam magam, és olyan kilátástalannak érzek mindent, és csak két hét múlva megyek legközelebb, és nem tudom hogy fogom kibírni addig.

Azt hiszem ez a három így együtt.

Az én terapeutám máshogy értette. Egyáltalán nem mondott nekem olyat, hogy hajtsak bárki előtt is fejet.
Nem kellett senkinek telebeszélnie ahhoz a fejemet, hogy belássam, nem segít, ha szenvedek és mérgelődök. Kurvára nem segít!! Én próbálok együttélni vele, de igyekszem úgy rendezni a napjaimat, hogy ne 0-24ben az abúzuson járjon a fejem. És nem is jár, szerencsére.

rotebeete írta: Az én terapeutám máshogy értette. Egyáltalán nem mondott nekem olyat, hogy hajtsak bárki előtt is fejet.
Nem kellett senkinek telebeszélnie ahhoz a fejemet, hogy belássam, nem segít, ha szenvedek és mérgelődök. Kurvára nem segít!! Én próbálok együttélni vele, de igyekszem úgy rendezni a napjaimat, hogy ne 0-24ben az abúzuson járjon a fejem. És nem is jár, szerencsére.

Tudom, h nem így értette:). A fejhajtás is átvitt értelmű, és vhonnan származik a mondat, amit mondott nekem. Tényleg nem emlékszem, csak a lényegre. Hogy feldolgozom és képes leszek önmagam építésére fordítani a traumám szenvedéseit, és annyira nem fog számítani ő...vmi ilyesmi ennek a lényege. hát megköszönni nem fogom az biztos..

A tavalyi év nagyon ilyen volt, a folytonos emlékbetörések miatt is, aztán nem tudtam elfogadni, hogy vannak befejezetlen emlékeim. Nem is tudtam mit tenni, mert poszttraumás szindrómám volt (PTSD) az összes tünettel együtt. És a terápia első éve is erről szólt, hogy felhoztuk az emlékeket. Nem csak erre tudtam gondolni, hanem folyton a pszichológusomra is. Vártam a napot, hogy találkozzak vele, mert tényleg olyan volt, mintha nála kapnék levegőt, megnyugvást. De igazán a terápián is egy csomó küzdelem ment, vele is, magammal is. Most ez már csökkent. Sokkal többet gondolok a pszichológusomra, mint az emlékekre, tudom, hogy ha ott leszek nála, akkor át tudom beszélni mindazt, ami feljön. Valahogy tudok időzíteni, nem mindig sikerül. Van, hogy odamegyek, és elfelejtem, hogy mennyire rosszul voltam a héten, mi okozta, de szerintem azért, mert nála egyszerre minden megnyugszik. Ránézek és hirtelen minden rendben van. De ez egy óra összvissz. Mi lesz nyáron? Meg fogok zakkanni.

Én is poszttraumás vagyok, de nem kerítek neki nagy feneket. Amíg a pszichológus nem mondta, úgyse jutott eszembe... Ha egyedül vagyok, mindig agyalok, de ezért igyekszem valami elfoglaltsággal lekötni magam.

Május írta:

Hajnalkám írta:

rotebeete írta: Ti nem érzitek amúgy, hogy sok év múlásával minden értelmet nyer? Hogy oka volt annak, amiért úgy történt? Nekem sok ilyen ráébredésem van.

Én már nem.

Én sem érzem. Csak azt, hogy gonoszság és gyalázat volt, amit velem tettek. Meg azt, hogy mi mindenből kimaradtam és lemaradtam az életben, hogy ez történt velem. Csak rosszat és veszteséget okozott az életemben, értelmes, jó dolgot nem. Gyerekkoromban királylány akartam lenni, és csak "használati tárgy" voltam, játékbaba, nem igazi kislány. Ha értelemet találnék benne, elfogadnám, hogy olyan vagyok, akivel ezt kellett csinálni.
De talán ez is valami túlélési technika, védekezés, hogy értelmet keresel benne.

Igen, racionalizáljuk, hogy ne féljünk tőle.

rotebeete írta: Ez a feldúltság érzés korábban bennem is volt. Aztán valahogy elmúlt. És tudjátok, mi változtatta meg bennem?
A bölcsesség. A bölcsesség mindenre választ ad. Nekem sokat ad. Kívánom, hogy ti is tapasztaljátok meg azt, amit én...

Én nem vagyok már feldúlt sem. Csak néha nagyon magam alatt tudok lenni.

karácsony írta:

rotebeete írta: Nekem ezt a terapeutám mondta, és azonosulni tudok vele.
Itt vagyok, túléltem, pedig erősen szuperérzékeny személyiség is vagyok. Olyan terhek voltak, amiket elbírtam.
Ti nem érzitek amúgy, hogy sok év múlásával minden értelmet nyer? Hogy oka volt annak, amiért úgy történt? Nekem sok ilyen ráébredésem van.

engem ez feldühít, de nagyon, a pszichológusom is magyarázott vmit, és nem is tudom visszaidézni, mert felcsapta akkor ott az agyam. Hogy akkor leszek gyógyult, ha fejet tudok hajtani vagy vmi ilyesmi az apám előtt és megmondani, h megtanultam, amit kellett...és már nincs hatalma felettem. Vmi ilyesmi ,ne vegyétek kpnek. De mondta is h ettől mindenki kiakad. Hát ha ő ezt el tudja nálam érni, neki hajtok fejet.

Ez mekkora baromság! (Bocs.) Jó, én másképp gondolkozom már nagyon sok mindenről újabban. Nem biztos, hogy nekem van igazam, de le lehet vezetni nagyon logikusan, miért baromság ez a fajta gondolkodásmód. (Csak ez nagyon nem ennek az oldalnak a témája.)

Május írta: Volt olyan korszak az életetekben, hogy csak ezzel tudtatok foglalkozni? Hogy semmi másra nem tudtatok gondolni, csak arra, hogy mi volt gyerekkorotokban, hogy mi volt régen???? Hogy nem számít semmi, csak a régi dolgok????? Én úgy érzem, belebolondulok, mert ha akarok, ha nem, csak erre gondolok!!! Próbálom nem csinálni, de nem lehet nem csinálni!!!!

Nekem ezek az időszakok szerencsére csak napokban mérhetők. Olyankor tényleg nehéz bármi értelmeset is csinálni. Csak kattog rajta az agyam, és legszívesebben fel sem kelnék egész nap. Aztán dühös leszek, amiért ennyire sajnálom magam, és visszarugdosom magam a normál kerékvágásomba.
Próbáld valamivel elterelni a figyelmed. Könyv, sport, valamilyen kézműves dolog… akármi jó, amire tényleg figyelni kell, és nem lehet csak úgy félvállról, háttértevékenységként művelni.

Május írta:

karácsony írta: A tavalyi év nagyon ilyen volt, a folytonos emlékbetörések miatt is, aztán nem tudtam elfogadni, hogy vannak befejezetlen emlékeim. Nem is tudtam mit tenni, mert poszttraumás szindrómám volt (PTSD) az összes tünettel együtt. És a terápia első éve is erről szólt, hogy felhoztuk az emlékeket. Nem csak erre tudtam gondolni, hanem folyton a pszichológusomra is. Vártam a napot, hogy találkozzak vele, mert tényleg olyan volt, mintha nála kapnék levegőt, megnyugvást. De igazán a terápián is egy csomó küzdelem ment, vele is, magammal is. Most ez már csökkent. Sokkal többet gondolok a pszichológusomra, mint az emlékekre, tudom, hogy ha ott leszek nála, akkor át tudom beszélni mindazt, ami feljön. Valahogy tudok időzíteni, nem mindig sikerül. Van, hogy odamegyek, és elfelejtem, hogy mennyire rosszul voltam a héten, mi okozta, de szerintem azért, mert nála egyszerre minden megnyugszik. Ránézek és hirtelen minden rendben van. De ez egy óra összvissz. Mi lesz nyáron? Meg fogok zakkanni.

Mintha én írtam volna....
Nincs valami "vészforgatókönyv" nyárra, ha nagyon a zakkanás határán vagy?

De, motorozni akarok, úgy döntöttem beiratkozom valami tanfolyamra. A moci nem szennyezi a környezetet annyira, így lelkiismeret furdalásom sem lenne, és ez legalább izgalmas.

Május, ha gondolod, majd meséld el, hogy hogy sikerült.
Ismerem én is ezt az érzést. Tudod, hogy mit kell(ene) tenned, de a gonosz kis hangocska a fejedben folyton azt hajtogatja, hogy inkább hagyd a fenébe az egészet.
Én örülök, hogy ma már nekem csak képek jönnek, érzések nem. Persze így is le tudnak hangolni, de még mindig jobb, mint amikor pánikoltam is. Azt nem tudom, hogy ez haladás, vagy csak szimpla elfojtás....

Karácsony, gratulálok az elhatározáshoz, a motorozás tényleg eléggé izgalmas.
Ráadásul legalább a motoron szabadnak és függetlennek érzi magát az ember.