A történetekről

Néha Lányok, mintha egy másik kultúrából jöttetek volna ezzel a házassággal kapcsolatos pofon, mindenféle kényszer és kötelező dolgokkal, minimum valami arab családból, ahol csak úgy eladják a lányokat. Igenis lehet a sarkunkra állni és szembeszállni és segítséget kérni, a házasság nem rabszolgaság vagy cselédsors kellene legyen, hanem a legörömtelibb kapcsolat a világon, a boldogság forrása. Nem kell elfogadni azt a beteges gondolkodást, amit rátok kényszerítettek a szüleitek.
Az én szüleimnek se volt zökkenőmentes a házassága, az apám egy rohadt pedofil, az anyám meg 55 évesen kezdett ráérezni az ízére, h önálló akarata van, de apám ronda beszólásain kívül és soha egy pofont vagy ütést nem láttam köztük, és anyám sosem terrorizált azzal, h xar a szex. Bár azt elmondta, h fiatalabb korában nem érdekelte nagyon, hanem később csak.

Senki sem, nem indiában vagyunk, ahol a leánygyermeknek nincs értéke... komolyan nem értem, szívtelen és gonosz gondolkodás... Miért kellett volna kidobnia csak mert lány vagy? Mihez kezdene a világ nők nélkül?

senki sem írta: Szia! Nem fogok se pszichológushoz, se pszichiáterhez fordulni, hiszen nem segítenek semmit sem. A pszichiáter csak nyugtatókat ír fel, a pszichológus még rosszabb. Mindkettőnél jártam már. A pszichológus folyton gusztustalan pornó képeket dugdosott elém, hogy nézzem, és amikor látta rajtam az iszonyodást, azt mondta, addig fogjuk nézni, amíg nem nézek olyan közömbösen a képekre, mint pl. egy ajtókilincsre vagy egy villamosra. Eddig sohasem jutottunk el, elmenekültem.
Anyámnak szüksége van rám, és én vagyok a lány, a fiútestvéreim nem tudnák ápolni sem. Ők is meg vannak győződve arról, hogy anyám pont úgy viselkedik velem, ahogy megérdemlem, és nekem tisztelnem kéne mindenért, legfőképpen a koráért. Pedig én tisztelem, bár a testvéreim szerint nagyobb tisztelettel kéne szólnom hozzá, elvégre nem dobott az utcára, és felnevelt.

Igen, emlékszem, már írtál erről a pszichológusról, aki szerintem -enyhén szólva - nincs a szakmájának a magaslatán. Ilyen módszert nem használnak ilyen problémának a kezelésében, legalábbis még nem hallottam ilyet..

Én úgy látom, hogy sajnos Te teljesen azonosulsz azzal a megítéléssel, ahogyan a család Téged kezel, Rólad gondolkodik. Nem igazán hiszed el, hogy nincsen igazuk.

Aztán szerintem senki olyat nem kell tisztelni, aki Téged nem tisztel.. Ezt minden jó szándékú ember megérdemli, hogy tiszteljék. Igen, felnevelt.. Felnevelt? ... Mondjuk. Kaptál enni, meg volt ruhád. Vagy ki kellett volna tennie a Taigetoszra?

senki sem írta: Szia, azt hiszem, te egy másik világban élsz. El se tudom képzelni, hogy egy nőnek önálló akarata legyen. Láttam a szüleim házasságát, és gyakran szembesülök azzal, hogy bánnak a fiútestvéreim a feleségeikkel. ("becsüld meg magad, ha már a nevemre vettelek!" stb.) Az egy nagyon idealizált világ, amit lefestesz, de sajnos nem létezik a valóságban.
Szia Alicia, igen, nincs más választásom, mint elfogadni, hogy ez így van, és én ebbe a helyzetbe (csapdába?) beleszülettem. Elvégre az összes testvéremnek sikerült fiúnak születni, én hívtam ezt a sorsot a fejemre azzal, hogy lány lettem.

Hát, azért ne hibáztasd magad, hogy lánynak születtél.. Az itteni válaszaidból az jön le, hogy a családod valami igencsak múltból itt rekedt mintát adott Neked sajnos, vagy inkább "vert Beléd".. Igazán sajnálom! Az szüleim korban inkább a nagyszüleim lehettek volna, tehát most lennének 99, ill. 94 évesek, ha élnének, de mégis anyámat apám a tenyerén hordta, és nálunk a nőket tisztelték, mert anya volt, mert életet adott pl, ami ajándék! Akár fiú, akár lány! Nálunk nagy családból csak 1 fiú lett, és nem haragudott apám az anyámra, hogy nem fiúkat szült. Ugyanakkora virágcsokrot kapott, amikor én, az utolsó is lány lettem.. Tehát továbbra is azt mondom, hogy nagyon, nagyon igazságtalanul bántak, bánnak Veled! És ezt nagyon sajnálom! Ha Rád gondolok, egyáltalán szinte szégyellem, hogy bajom van, majdnemhogy..

Senki sem, nem kv él idealizált világban, hanem te élsz olyan világban, ami borzasztó. Én elhiszem, hogy van ilyan, hiszen sok bántalmazó kapcsolat létezik. De van munkahelyed, van interneted, értelmes, gondolkodó ember vagy, jól fogalmazol, helyesen írsz, tehát nem vagy buta. Olvass utána akár a neten is, hogy amiről kv ír, az a normális. A normális férfiak nem verik a feleségüket, nem alázzák meg, szeretik őt, és a feleségnek ugyanolyan jogai vannak, mint a férjnek. A törvény szerint is. A nőknek választójoguk is van. Ez a 21. század, és Európa közepén élünk. Az a világ, amiben te élsz, régen se volt elfogadható, manapság pedig még kevésbé. Én elhiszem, hogy nem látsz ebből kiutat, de nem kell akkor sem elfogadnod ezt a szemléletet. Az élethez pedig nem kell feltétlenül férfi egy nőnek, de azt azért legalább hidd el, hogy a nők nagy része képes boldog párkapcsolatban élni, ahol megbecsülik, elismerik, szeretik, törődnek vele és ahol jó a szex is a nőnek.

Senki sem... - nevünkben a sorsunk... a saját magunk által választott névben méginkább.

Kérlek, ne haragudj az őszinteségemért, nem bántani akarlak, de hosszú leszek...

Én sem hiszem, h idealizált világban élek. Volt rossz kapcsolatom is, amikor kaptam egy pár kék foltot, a combom tele volt vele, mert ott nem látszott. De nem is maradtam benne sokáig, pedig 18 voltam. Eleinte fel se tűnt, hogy verve vagyok, mert fiútestvérrel nőttem fel, vele is csépeltük egymást attól függetlenül, h szerettük is egymást. Ettől a pasimtól is, ha kaptam egy zsibit a combomra, azonnal vissza is adtam. Csak amit én adtam, az nála sosem lett kék. Volt együtt 6 jó és 3 rossz hónapunk, imádtam, ezért bíztam 3 hónapig, h visszaváltozik normálissá. Aztán nem abból lett elegem, h bántott és megcsalt, hanem abból, h ennek ellenére nem húzta be fülét-farkát, hanem még neki állt feljebb. Aztán dobtam, első szakítás után másnap kibékültünk, majd 2 hétig még együtt voltunk, aztán újra szakítottam, 2 hétig mászkált még utánam, aztán gondolom lett új nője. Egy évvel később elém jött a délutáni műszak után a munkahelyemre, h menjek vele. Körbe voltam véve kb 3 kolléganőmmel. És úgy elküldtem a jó ***********, ahogy még soha senkit életemben. Elment és nem jött vissza. Az egyik kolléganőm azt mondta, h nagy voltam. Büszke is voltam magamra nagyon, és mind a mai napig azt gondolom, h az volt életem egyik legsikeresebb estéje. Pedig szerettem még akkor is, és utána még sok évig éreztem, h az utána következőket egyiket se szerettem úgy, mint azt a hülyét.

De... sokat tanultam tőle. Azt, h milyen típusú férfival ne álljak szóba, hogy igenis álljak ki önmagamért, kihozta a harcos énemet. Utána sosem volt többé bántalmazó pasim, pedig volt jópár, több mint 20. Nem hiszem, h idealizált világban élek. Egyszerűen csak messziről bűzlik nekem, h melyik pasi bántalmazó típus, és azokkal nem állok szóba. 4 férfi abúzált. Ez ideális világ? Már van elég eszem és remekül működnek a receptoraim. Akkor elhatároztam, h nem hagyom magam tönkretenni, bármennyire szeressek is, és azóta ez így is van. Én kell legyek magamnak a legfontosabb, mert senki másra nem számíthatok, ha magamra sem. És ezzel nem azt mondom, hogy nem szeret a családom, vagy nincsenek barátaim, de ha saját magamért nem harcolok, akkor más nem tud értem, ha én nem vagyok magamnak elég fontos. Akkor nincs külső segítség. Ugyanígy tudom ezt, ahogy azt is, hogy hiába írom ezt neked Senki sem, mert te magad írod le magad, és senki sem tud neked segíteni, mert elfogadtad a mások által rád erőszakolt képet.

A világom nem idealizált. A családomban szinte minden férfi (a férjemet kivéve) iszik, sokat, veszekednek, morognak, és szeretnek, örülnek, bosszankodnak, káromkodnak, viccelnek, élnek. Mindenkinek van jó és rossz oldala is, és nem csak rossz. A faluban legalább egy valakit tudok, aki verte a feleségét, mikor az épp a fürdőkádban volt, tehát védtelen volt. Mert amúgy a feleség 2-szer akkora darab, mint a férj, úgyhogy normál helyzetben nem lett volna sok esélye, ha egyszer visszaüt. Aztán elváltak. Ő is kilépett. Ezt beszélték a faluban. Egy másik nő most mondta meg a férjének, miközben lelépett egy másikkal, h a 20 éves gyerekük nem is az övé. Pedig az egy olyan jóravaló ember, szimpatikus és nagyon sajnálom. Az egyik rokonomat meg otthagyta a férje, egy másik nő miatt. Ilyen az élet, zajlik, még egy kis faluban is. A papról meg azt beszélik, h szereti a fiúkat. Vagy 20 éve beszélik ezt, tudom, h nem véletlen. Mégsem tett ez idáig senki semmit. A barátnőmnek 3 gyereke van 3 különböző apától, és bízom benne, h a negyedik férjétől is lesz.

Ez idealizált? Persze vannak bántalmazó kapcsolatok, biztosan, meg van a bántalmazásnak is különböző formája, de... rajtunk múlik, h hagyjuk-e. Mifelénk nem ismerem azt a gondolkodásmódot senkinél, amiben téged nagyon sajnálatosan felneveltek. "Az asszony és a kutya verve, a pénz pedig számolva jó." -az egy nagyon elferdült és elmaradott gondolkodásmód, és ha valami muzulmán országból jöttél volna, ahol a lányokat már gyerekként férjhez adják, kiskorukban kivágják a csiklójukat, h ne is élvezhessék a szexet, aztán összevarrják a vaginájukat, amit majd a férj egy késsel vág fel a nászéjszakán... szóval, ha ilyen helyről jönnél, nem lepődnék meg rajtad. Az a sajnálatos, h a szüleid beteges nevelési és gondolkodási módszere sikeres volt rajtad. Mint kiderült a testvéreiden is, mert továbbvitték a saját családjukba. Születtek nekik is lányaik? Na, oda kell a segítség, remélem, h nem sikerül elnyomni őket és eltorzítani a gondolkodásmódjukat, h a nők semmire se jók, csak tenyészkancának, cselédnek, lábtörlőnek és bokszzsáknak. Nem hiszem, h a tágabb környezetedben is csak elnyomott feleségek élnek, ha mégis, akkor valami baromi rossz helyen élsz. Mindenkinek van választási lehetősége, csak a gyereknek nincs, ha senki se veszi komolyan, de mi már felnőtt, érett asszonyok vagyunk, nem egy kislány, akivel azt tesznek, amit akarnak. Azért van a sarkunk, hogy álljunk rá. Hát próbálna csak engem megütni egyszer valaki, akkor látott utoljára, és ez nem csak a fizikai bántalmazásra értendő.

Kérlek, ne haragudj az őszinteségemért, de néha a másiknak nem a simogatás kell, h magához térjen, hanem fel kell rázni, mint az elfeküdt tollpárnát. Szerinted pedig úgyis az én világom idealizált. Ha az lenne, nem lenne ilyen határozott véleményem. Örülök, h mások is egyetértenek velem.

senki sem írta: Szia, azt hiszem, te egy másik világban élsz. El se tudom képzelni, hogy egy nőnek önálló akarata legyen. Láttam a szüleim házasságát, és gyakran szembesülök azzal, hogy bánnak a fiútestvéreim a feleségeikkel. ("becsüld meg magad, ha már a nevemre vettelek!" stb.) Az egy nagyon idealizált világ, amit lefestesz, de sajnos nem létezik a valóságban.

Senki sem, a családod, a szűk környezeted nem az egész világ. Abból pl. hogy a testvéreid hogy bánnak a feleségükkel, még nem következik az, hogy közel s távol minden család ugyanígy él.
Hogyne lenne egy nőnek önálló akarata! Te is minden áldott nap számtalan döntést hozol teljesen egyedül. Többnyire kicsiket, amik fel se tűnnek: melyik ruhát vegyed fel, mit egyél reggelire, melyik boltból hozol tejet, stb. És ami kicsiben működik, az (ebben az esetben) nagyban is. Önálló akarat nélkül utasítások hiányában csak lennénk, mint egy darab fa, és mondjuk éhen halnánk, ha valaki nem mondaná, hogy együnk.
Az "asszonyállat verve jó" elvet minden normális, intelligens férfi szánalmasnak tartja a bolygónak ezen a felén.
Ma már sokszor a "nevedre vettelek" duma sem állja meg a helyét, hiszen a szeme sem rebben senkinek, ha a feleség megtartja a saját nevét a házasságkötés után. Sőt, a férj is felveheti a feleség nevét.

senki sem írta: Szia KV, végigolvastam amit írtál, és már ott összerándult a gyomrom, hogy volt párkapcsolatod, sőt több is. Hogyan győzted le a rettegést? Nekem sohasem sikerült, tulajdonképpen nem is kerültem olyan helyzetbe, hogy legyen párkapcsolatom. Mindig azzal kerültem el a kellemetlen kérdéseket ("Mikor mész már férjhez? és társai), hogy én félreállok, nem veszek részt a "férfi/nő bohóckodásban", és így legalább több jut a többi nőnek. Mindig sokkal jobban féltem, mint hogy esélyt adjak bármiféle kapcsolatnak. Nem vágytam arra, hogy terrorizáljanak. Így, majdnem ötven évesen, már túl vagyok azon a veszélyen, hogy bárki másnemű észrevenne. Hiszek abban, hogy így élhettem túl, hogy elkerültem a veszélyhelyzeteket.

Én is erről beszéltem terápián, hogy mekkora félelem van bennem, és úgy érzem, nem lennék biztonságban egy együtt élős párkapcsolatban. Elképzelem ebben magam, és félnék, főleg attól, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék csupán attól, hogy pl.: este visszaélne a helyzettel, amíg alszom stb. A fejemben egy állandó vész jelenik meg. Lehet, hogy a valóságban nem ez lenne, de ezen is látszik, hogy mennyire nem ép a gondolkodásom.

Kedves Zsuzsanna 38, köszönjük, hogy te is meg tudtad osztani a történeted. Sajnos nem tettek semmit, nem is értem, hogy nem lehet semmit sem tenni egy gyerek érdekében. Sajnos, hogy hatalmat akarsz fölöttük gyakorolni az ugyanolyan szimbiózis lehet, mint hogy félsz elszakadni tőlük. Ajánlom figyelmedbe - ha esetleg még nem olvastad - a Mérgező szülők című könyvet, amit már itt oly sokszor emlegettünk. Kitér arra, hogy hogyan indultak meg a gyógyulás felé azok, akik képesek voltak helyre tenni a családdal való kapcsolatukat.
Lehet, valamit félreolvastam, de én nem ülnék le egy asztalhoz az elkövetőmmel együtt, mert írtad, hogy "kibékültél" a családdal, viszont a könyv is azt írja, hogy a csendestársak ugyanolyan hibásak, ha még benned keltenek rossz érzéseket, bűntudatod, miután elmondod, hogy mi történt, akkor már nem is csendesek...
Sajnálom, amin keresztül kell/ett menned.

senki sem írta: Szia KV, végigolvastam amit írtál, és már ott összerándult a gyomrom, hogy volt párkapcsolatod, sőt több is. Hogyan győzted le a rettegést? Nekem sohasem sikerült, tulajdonképpen nem is kerültem olyan helyzetbe, hogy legyen párkapcsolatom. Mindig azzal kerültem el a kellemetlen kérdéseket ("Mikor mész már férjhez? és társai), hogy én félreállok, nem veszek részt a "férfi/nő bohóckodásban", és így legalább több jut a többi nőnek. Mindig sokkal jobban féltem, mint hogy esélyt adjak bármiféle kapcsolatnak. Nem vágytam arra, hogy terrorizáljanak. Így, majdnem ötven évesen, már túl vagyok azon a veszélyen, hogy bárki másnemű észrevenne. Hiszek abban, hogy így élhettem túl, hogy elkerültem a veszélyhelyzeteket.

Az van, h én sosem rettegtem egy párkapcsolattól, hanem mindig is nagyon vágytam rá, hogy legyen egy szerető társam. És hát addig kerestem, míg végül meg nem találtam, akkor is, ha csak a huszonötödikre lett meg Mr. Tökéletes. A többi se volt annyira gáz, egy kivételével a többi nem bántott, csak egyik sem volt az igazi. Nem volt meg a szikra, a kémia és az érzelmi vonzalom egyszerre. De ha csak századikra lett volna meg az igazi, akkor addig kerestem volna.
Nem rettegtem, mert felnőve sosem hagytam többé bántani magam. Azt meg a pasik (a rosszabb, bántalmazó fajta) pontosan tudja, h kit lehet bántani.
A mostani kapcsolatomban nem vészhelyzetek vannak, hanem élvezetek, néha civakodások, amit persze én csinálok, mert a párom nagyon jó természet, a hiányosságai ellenére, mert az is van neki, de érzem és tudom, h szeret. Ez bármit megér. És annak a tudata is, h pontosan tudom, h sosem bántana. Sem szóban, sem fizikailag.

senki sem írta: Alicia én nem vádolom a szüleimet, hiszen nem tehettek másképp. Elvégre különbséget kellett tenniük a fiúgyerekeik és köztem. Fiúgyerekre büszke a szülő, lánygyerek miatt csak szégyent érez, és ezt tudatosítja is a selejt gyerekben. Ez így volt, mióta világ a világ.

Senki sem, azt azért érted, hogy ez a szemlélet nem általános? Régen sem volt az, ma meg főleg nem. Normális gondolkodású emberek egyformán örülnek a gyereküknek, függetlenül attól, hogy az fiú-e vagy lány, és egyformán szeretik őket. Ez egyszerűen nem igaz, hogy a lány az selejt. Azt elhiszem, hogy téged erre neveltek, szinte beléd programozták ezt, de ez egyszerűen nem igaz.

senki sem írta: Sok mindennek kellene megváltoznia, hogy így legyen, ahogy írtad. Lehet, hogy a nőknek is van választójoguk, de én nem voltam soha még szavazni sem, mert nem vagyok rá alkalmas, túl buta vagyok hozzá. Hiába olvasok sokat, nem olvasok olyanokat, amik illetlenek vagy nem illik egy nőnek olvasnia.

Nem lehet, Senki sem, hanem törvény adta joga minden nagykorú, azaz 18. életévét betöltött embernek, hogy szavazhasson. A férfi és a nő a törvény előtt egyenlőek. És nemcsak a szavazati jog miatt, hanem minden szempontból. És nincs olyan, amit egy nő ne olvashatna.
Az meg, hogy túl buta vagy, egész egyszerűen nem igaz. Írtam már, hogy jól írsz, jól fogalmazol, kifogástalan a helyesírásod. Ez azt mutatja, hogy nem vagy buta.
Egyébként is, gondolj bele, hány nő tanul ma már tovább, szerez diplomát. Rengeteg nő lesz tanár, orvos, mérnök, pszichológus, stb. Mégis hogy gondolod azt, hogy ezek a nők ne lennének okosak? És hogy ne lehetne nekik bármit olvasni, amit akarnak? Márpedig ha nekik lehet, akkor minden nőnek lehet. Neked is lehetne. Senki nem akadályozhatna meg ebben téged, ha te magad is ezt akarnád. Nem vagy köteles elfogadni a szüleid beléd nevelt eszement elveit. Ne haragudj, hogy ezt írom, de nem a világ ilyen, hanem a szüleid ilyenek, és ők gondolkodnak abnormálisan. Már eleve maga az abúzus is abnormális. Senkinek nincs joga bántani, abuzálni egy gyereket. Ma már ezért börtön jár, bűncselekmény. És nem is olyan régen azt is megszavazták, hogy nem is évül el.

Tényleg nem veszitek észre, hogy valaki a bolondját járatja velünk? Ne már...

Karácsony, annyira jó, hogy reagáltál Zsuzsanna 38 történetére. Borzasztóan elfoglalt vagyok a napokban, egyszerűen nem volt rá időm, de mindig nagyon rossz érzés, mikor egy történetre nem érkezik reakció. Vannak új táblák is, néha vessetek rájuk egy pillantást!

Anoni Mara írta: Karácsony, annyira jó, hogy reagáltál Zsuzsanna 38 történetére. Borzasztóan elfoglalt vagyok a napokban, egyszerűen nem volt rá időm, de mindig nagyon rossz érzés, mikor egy történetre nem érkezik reakció. Vannak új táblák is, néha vessetek rájuk egy pillantást!

Igen, nekem lelkileg sincs mindig energiám, így jó, ha valaki azért mindig szól egy-két szót egy új történethez, mégha a fórumban nem is szólalnak meg sokan az írók közül, biztos vagyok benne, hogy csupán némi visszajelzés nyújt némi vigaszt, megértést.
Majdnem egy éve, hogy regisztráltam ide, és végig készültem, hogy majd megírjam. Emlékszem, hogy a szívem a torkomban lüktetett, amíg írtam ide, az arcomat és a szememet a tenyeremmel takartam el, mikor elküldtem. Aztán senki nem szólt le, nem ítélt el, ellenkezőleg, könnybe lábadtak a szemeim...

Én, amikor belépek, először a történetet nézem, aztán a táblákat, és utána a fórumot.

Nagyon szomorú történetek vannak, de valahogy valamiféle szolidaritásból akkor is el kell olvasni, ha utána szomorú leszek egy darabig.