A történetekről

Nekem különösen borzasztó olvasni most a beérkezett történeteket Hanga, Merida, Vivien, mélyen együttérzek veletek és a borzalommal, amit átéltetek Azért ráz meg ez, mert a gyerekeim generációja vagytok, és egyre több történet érkezik ebből a korosztályból - valahogy a lelkemben úgy láttam, illetve nekem úgy volt természetes, úgy akartam látni, hogy az abuzálók nálam idősebbek - és hogy a világ azért változik ebben a patriarchális témában is .... most látható, hogy nálam fiatalabb abuzálók is milyen nagy létszámban vannak... hogy a szenvedéslánc adódik tovább. :angry: Ez borzasztó.
Borzasztó belegondolni, hogy akár a mostani fiatalok között is ott lehetnek a későbbi gyerekmolesztálók?
Nagyon sok a teendő, hogy ez változni tudjon ... hogy a sérülések, legalább részben, be tudjanak gyógyulni. Mindig újra és újra hálás vagyok ezért a honlapért.

„Apuka egyedül”, nagyon sokat számít a megértésed! Bár tudatlanul, de óriási feladatot vállaltál és jó, hogy van hozzá erőd és kitartásod. A gyerekeidnek szerencséjük van veled, mert bizonyára nekik már nem kell azt a sorsot élniük, mint az édesanyjuknak! Meghatott az őszinteséged, köszönöm.

Apuka, köszönet azért, hogy ezt ide leírtad ... sok fájdalom állhatott mögötte, hogy megszületett benned a felismerés.
Igen, mindenkinek segít, ha a férfiak és (rálátni nem akaró) nők szeme felnyílik, hogy egy-egy "furcsa" ember mögött milyen tragédia állhat.
Segítsünk egymásnak. Nekem nagyon sokat segített és segít ez a közösség itt és élőben is...

Csak özönlenek az újabb borzasztó történetek a fiataloktól
Virág, Panni, Panka...fiatal fiú... Egyre többen vagyunk. És még sajnos sokszor azt állítja a társadalom, hogy ez "ritka" jelenség, egyedi tragédia
Egyre több bennem az indulat, az új történeteket olvasva.
Ezek a történetek egyre jobban megerősítenek engem az emlékeim helyességében... semmilyen új emlék a gyerekkorból (azokon kívül, amit leírtam), csak egy, hogy sírok egy nagy szekrény mellett, próbálok elbújni a fal és a szekrény közé... de az ordító tünetek, azok ott voltak.
Tizenkét éves koromtól kezdve, amikor már egyedül öltözhettem, és nem az anyám által kikészített ruhákat kellett felvenni , egész fiatalkoromban kiselejtezett férfiingekben jártam, amik kilógva hordva minden nőiességet eltakartak (legalábbis azt hittem)... szemembe lógó haj...szemfestéket, körömlakkot, ékszereket sose hordtam... minden "nőies" (értsd: szoknyában-ruhában járó) lányt utáltam, egyszerre nem értettem és rigyeltem őket ...az önpusztítás iránti vágy... egyszerre akartam kilógni, elbújni és megfelelni - persze egyik sem sikerült igazán.
De elmondani még most sem hagyják, az úgynevezett családban sem - továbbra is megkérdőjelezem, milyen család az olyan, miféle családok az olyankok, ahol ilyen dolgok megtörténhetnek? - az egyik csinálja, a másik nem beszél róla, a harmadik úgy tesz, mintha nem látná ... miféle "családi összetartásról" beszélhetünk itt? vicc az egész.... ki védi itt meg a gyereket? mindenki csak magát védi, aki meg nem tudja, annak pech.... hogyan értelmezzük akkor a család fogalmát??
- hogyan van az, hogy nyugodtan beszélhetünk az epekőműtéteinkről, a végbéltükrözésről, és a fogorvosról, a betörésekről, rablásokról, és mindenki együttérez , bólogat, az is, akinek nem volt még ilyenje, igyekszik megértőnek mutatkozni - pedig egy ilyen eseményt, bár kétségkívül megrázó, néhány hónap, néhány év múlva el lehet felejteni.
De az életen át történő családi árulásról nem beszélhetünk. Sőt.
Csak itt, magunk között. Egyelőre.

Kedves 280.történet írója, köszönöm, hogy megosztottad a történeted és az előtted lévőknek is.
Neked reagálok most kicsit öncélúan is. Úgy érzem, vagyis éreztem magamon belülről azt a szétfeszülést, amit okoz a párhuzam a molesztálás kapcsán. Olyan volt, mintha én írnám és mély megdöbbenéssel és reményvesztéssel fogadtam, hogy úgy vagy benne egy kapcsolatban egy terápia után, közben esetleg?, hogy még mindig ezt érzed. Ez így gyerekek mellett még szörnyűbb lehet.
Nagyon elkeseredtem most. Ez szörnyű.

Ada, az igazságtalanságban nagyon kapcsolódunk... Valahogy még most is él bennem az a gyerek, aki forgatja csak néz nagy szemekkel, hogy hogy lehet ez? Miért nem látják ezt a felnőttek, hogy mennyire igazságtalanok?
Azért, mert nem akarják látni.
Mert akkor változni, változtatni kellene. Mindenkinek, a saját hozzáállásán. Felrúgni például az olyan szabályokat, hogy az "idősebbeket tisztelni kell", hagyni, hogy csipkedjék az arcunkat, megjegyzéseket tegyenek, mert "jobb a békesség". Nem jobb. Az ilyen jellegű időseket nem kell tisztelni, hanem meg kell mondani nekik, hogy ezt bizony nagyon elrontották, és menjenek vissza megtanulni, hogy mi az a tisztelet. Mert nem az idősebbeket kell tisztelni, hanem mindenkit. A másik embert - és akkor nem csipkedem az arcocskáját, ahogy a főnökömét sem.... Ezt mára már, 53. évemben, tudom, és talán el is szeretném mondani.

Kedves Névtelen, 15 éves nő!

Vannak olyan fórumok, ahol segítséget tudsz kérni és javasolnám is, hogy tedd meg!

Két napja szinte le sem veszem a szem az oldalról!!!Olvasok,olvasok......Regisztráltam és ha tudom kezelni az oldalt,szeretnék én is hozzászólni!!Köszönöm!!

Kedves Liza, olvastam a történeted... Azt nem írod, hogy vagy most? Meséltél erről valakinek? Jártál pszichológusnál? Más szakembernél? Foglalkozol ezekkel a sérülésekkel?

Sok új történet és mondat érkezett a napokban. Nézzétek meg! Kedves újak, örülök, hogy ránk találtatok! Bátrak vagytok, hogy megosztottátok velünk a történeteteket! Próbáljátok ki a fórumozást is!

Anoni Mara írta: Kedves Liza, olvastam a történeted... Azt nem írod, hogy vagy most? Meséltél erről valakinek? Jártál pszichológusnál? Más szakembernél? Foglalkozol ezekkel a sérülésekkel?

Kedves Mara,

Most épp egy hullámvölgyben vagyok. A párom, a legjobb barátnőm és nővérem tud róla (ebben a sorrendben tudták meg). Jártam és most is el szoktam menni a dokimhoz (pszichiáter), akit egy sikertelen és egy sikeres pszichoterápia után kerestem fel újból és kb. 3 éve a többszöri rákérdezés után ő jött rá, hogy mi történt. Foglalkozom a traumákkal, nem csak itt, talán túl sokat is néha... Bár a feldolgozáshoz, nem lehet túl sokat beszélni és foglalkozni ezzel, azt hiszem.

298. TÖRTÉNET - B. 23 ÉVES LÁNY

Szeretnék segíteni, nem tudom, h tudok-e, de hallak Téged. Itt vagyunk.

Kedves B. 23 ÉVES LÁNY,

Itt vagyunk és hallgatunk téged! Négy évvel ezelőtt bennem is még ugyanezek a kérdések merültek fel, amiket leírtál a történetedben...Mindig van kiút, mindig, hidd el és mesélj!

Kedves b.23 éves lány!
Hogy vagy most?

300,