A történetekről

Mira elolvastalak...csak 2 szót nyögtem ki hangosan..

Jaj Istenem!

senki sem írta: Mira, végigolvastam a történetedet. Ismerős a helyzet, ahogy a szülők szembesülnek a gyereket ért abúzussal, nálunk a családban kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik, aki nem hitte el: "csak szeretted volna, hogy megb....on, ne hazudozzál itt összevissza", vagy ki elhitte: "csak arra használt, amire való vagy, elvégre egy leendő k...vában nem lehet kárt tenni". Segítséget nem remélhettem, megvetést és hibáztatást mindkét félről igen: akik nem hitték, odavetették, hogy "úgy hazudsz mintha könyvből olvasnád, magadnak okoztad a sérüléseket feltűnési viszketegségből", akik meg hitték: "egyedül te vagy a hibás, mert biztos k...vásan viselkedtél, riszáltad magad, akkor ne csodálkozz, hogy így jártál". Emiatt vagyok kiközösítve a saját családomban, lassan négy évtizede. Ez ellen már nem tudok, nem is lehet küzdeni. Rajtam se látták meg - vagy direkt nem akarták látni - a tanárok, az osztálytársak a kék foltokat, a kivert fogakat, a folyamatos rettegést, vagy elkönyvelték, hogy egy gyerek ilyen alapból. Máig se tűröm az érintést, pont úgy, ahogy te, Mira.. Iszonyodom a gondolatától is, hogy hozzám érnek. Öngyilkossági gondolataimat is hűen tükrözi mindkét karom, a régi hegekkel. A szülők mindig meg vannak győződve arról, hogy semmit nem rontottak el, a gyerek a hibás, a nem normális, a szégyellni való, és ők tökéletesek, elvégre velük nem történik soha abúzus. Már nem harcolok csak túlélek, napról napra, elrejtőzve, és képtelen vagyok emberi kapcsolatokra. Bennem van a hiba. Bennem van a hiba?

Hát, marhára nem Benned van a hiba! Amikor ilyeneket olvasok, mint a hozzászólásaid, még azt mondom, örülhetek, hogy velem kegyesebben bánt az élet, hogy abúzus kapcsán nem szenvedtem fizikai fájdalmat legalább. Bár nekem sem akarják elhinni, hogy nekem az árthatott, ami ártott, attól még, hogy nem fájt, de összezavarodtam egy életre, én sem tudok "normálisan működni". Nekem meg az volt a bajom, hogy nem érintettek meg. Attól pánikoltam be folyton, egész gyerekkoromtól mostanáig. Úgy éreztem, ha nem érintenek, ölelnek meg, lezuhanok valami nagy büdös semmibe.. Emiatt nem tudtam pasi nélkül élni sem, inkább mindenféle szemét alakról el akartam hinni, hogy nem is olyan rossz ember, mert néha megölel. Most, hogy járok a terápiába, ez oldódik.
Visszatérve Rád: nem Te, hanem kizárólag az elkövető hibás, és a környezeted hibáztatható, hogy nem akarták észrevenni, hogy baj van. Biztos van némi mentségük, talán őket is megpofozta az élet, és talán nem volt, aki nekik segítsen, talán azért viselkedtek Veled ilyen rondán. De attól még nem menthetőek fel.

Jó, hogy írsz ide, talán mégis el tudod majd hinni, hogy nem minden ember rossz.

Sziasztok!

nem tudom mi hozott pont ehhez a fórumtémához ma, de elakadt a szavam a sok kedves üzeneten, amit nekem írtatok.

Mara: köszönöm szépen az elismerő szavaidat. Mira a becenevem, szólíts csak így (ahogy minden közeli és távolabbi barátom is teszi )
Két részletben küldtem el a történetet, mert elsőre nem sikerült a csatolás, örültem, hogy sikerült megtalálnotok az összetartozókat és egyben került ki.
Őszinte leszek, nem érzem, hogy jól sikerült megírni, talán a családsegítős levél 1992-ből sokkal jobb, de valóban sokkal homályosabb. Látszik, hogy mekkora a különbség az akkori és mostani felfogásom közt.

A kérdésekre a válasz:
A bátyám elég zűrös emberke lett, bűnözőnek indult, aztán kikeveredett belőle valahogy. Valahogy az élt bennem gyerekkoromban, hogy a vénember megverése és az eljárás is csak ráadás lett a lajstromában és kb miattam lett, minek nevezzem, bűnöző - de még annak se tipikus. Amolyan törvényen kívüli alak. Aztán szerencsére lenyugodott. De ez az érzés rögzült, akkoris, hogy tudtam már akkor erősen balhés volt (focihuligán ) amikor a két család összekerült. Tehát igazad van, hogy nem tudtam megóvni a továbbiaktól vagyis hozzájárultam.
Szívesen látom a kérdéseidet, a kérdéseiteket, ami majd túlmenne a nyilvános vállalhatóságon arra adok egy e-mail címet legfeljebb.

Mutter először az eljárást szűnttette meg 1989-ben a kapcsolatai útján, mondjuk ezzel a bátyámat is úgymond "megmentve" és az egészet elsikálva.
Aztán 2014-ben, mikor engem hagyott cserben a saját mélypontommal ismét, akkor a felháborodásommal együtt ezt is elmondtam neki. Ugyanis megcsalt az élettársam 21 év kapcsolat után, miután lebuktattam összesen 2 hét félrelépés után, amiből csak 4 napot voltam az országban, elpanaszoltam Mutternak, aki innentől számított 3-ik napon megtiltotta a sírást és az expárom nevének említését illetve nem mondta el az ő párjának/családnak, hogy "rá legyél kényszerítve, hogy mosolyogj, a sírás és az önsajnálat nem vezet sehova". Nna ekkor megkaptam, hogy csak bosszantásul mondom, meg nem is lehetett akkora probléma, ha nem szóltam, mert csak jöttem volna nyavalyogni, meg mi a sz*rt kezdjen ezzel 30 év távlatából és egyáltalán, ha akkora hülye voltam, hogy ez igaz és mégsem szóltam (elmondtam miért nem szóltam), akkor úgy köll nekem, az nem az ő hibája. Bírom ezt, hogy világ életemben én voltam a szavahihetetlen, miközben az ő vagy a nagynéném vagy mind2 hazugságvilágát éltük..... ahol a férfiak mind szemétládák, cserbenhagynak és semmire se jók, a szex tiltott, gusztustalan és érdeklődni iránta megvetendő, csak a sötét, buta nőket érdekli, akik nem tudnak másképp érvényesülni. Totál aszexuálisnak neveltek, hátha tovább maradok a bábjuk. Nem jött be. Mi sem jellemzőbb, minthogy 19 évesen sírva mertem csak, szégyenkezve elmondani Mutternak, hogy lefeküdtem valakivel, mikor pontosan tudtam, hogy szűz már biztos nem vagyok...

Minden történetet elolvastam itt, így a Tietekét is. Mara könyvét is és rengeteg kérdésem és felismerésem van nekem is a következményekkel kapcsolatban.
Úgy érzem az én történetem kevésbé durva az itt olvashatóknál, mert legalább voltam akkora, hogy valamennyire kivédekezzem, csak azt nem tudom miért nem védekeztem jobban.

Alicia: az érintések világával elég furcsamód vagyok. Alapból csak a párom érintését viselem el, senkiét rajta kívül, még az orvosnál is nehezen. Ezen felül vannak időszakok, amikor igénylem. Vagyis igényelném... nagy mennyiségben bárkitől, de a tettek mezejére azért nem lépek

Ami nálam is megvan, csökkent alvásigény, gyerekkori alvászavar (6-9 éves korom közt, vajh mi történhetett velem, még?), reálisabb és főleg irreális szorongások, betegség és orvosfóbia, autoimmun betegség, félek a repüléstől, liftben, nem beszélve a párkapcsolati nehézségekről... most ennyi, mert rengeteget tudok beszélni (így írni is, jó dagályosan). Ez se normális igazán... úgyhogy inkább kérdezzetek
Addig is minden tiszteletem azért, hogy itt leírjátok és beszéltek és ezáltal beszéltettek másokat is évtizedes traumákról, így könnyítve mindenkinek a terheit. Köszönöm.

Kedves Mira!

Nagyon örülök, hogy itt a fórumon is megjelentél, nemcsak a történetekben. Tényleg jó, ahogy leírtad kétféleképp is a történetedet, a stílus nagyon tetszik nekem is, (nem az, hogy megtörtént.)

Nagyon tipikus (keresztény?) értelmiségi családban az aszexuális nevelés, nálunk is ez volt, illetve, hogy hol meg volt teljesen tiltva, hol az anyám beszélt róla, hogy házasságon belül nem bűn, sőt jó, de akkor kaphatsz egy"büdös kölyköt " a nyakadba, (tehát megbüntet érte az isten..) merthogy katolikuséknál a fogamzásgátlás is bűn volt. Én egy ilyen büdös "kölyök vagyok", aki csak a nyűgnek született, és nekem sem hittek el soha semmit: Sem azt, hogy az óvónő hagyja, hogy bántsanak az óvodában, mert család barátja az óvónő, és nem lehet, hogy ő hazudik a gyerekkel szemben. Sorolhatnám. Állandóan gyanús voltam, minek kéne hinni egy gyereknek. Hozzám képest felnőtt volt mindenki, mert késői gyerek vagyok. Így kirekesztettek maguk közül. Ma sem értik, miért van velem annyi gond, és gyanús vagyok amiatt is, hogy nekem fáj az élet egyfolytában, és nem tudok emiatt dolgozni. Azt hiszik, valahol lustaság az ok.

Nekem is meg voltak tiltva az érzések, nem volt jogom hozzá, negatív érzéseket érezni. Tehát mélyen átérzem, milyen szörnyű lehetett, hogy nem sírhattál, hogy megcsaltak pl.

Meg igen, ha valaki visszaélt Veled, vagy akart, akkor biztos az is csak a kurvás öltözködés, viselkedés miatt volt. Ezt is nagyon ismerem. Öltözz apácának, akkor majd a papok megkívánnak talán....? Szóval azt a sok barom ellentmondást, amiket leírsz, azokat szinte szóról szóra ismerem! Sajnos!!!

Szóval, nagy az Isten állatkertje..

Ja, és szerintem a lázadó bátyád volt az egyetlen normális ember, mert hitt Neked, és megbüntette azt az állatot.. Bár lehet, hogy a rendőrség dolga lett volna, de ha azok nem teszik meg... Állom a köveket, ha ezért a mondatomért megköveznek..

Én azért sem fogom felfedni a családom előtt soha, amik történtek, mert biztos vagyok benne, hogy a bátyám azonnal megölné. Volt rá példa, hogy külföldön dolgozó nővéremmel "csak" megalázóan beszéltek, és a bátyám több országot keresztül utazott, hogy megverje ezt az illetőt. Azóta duplán félek, mert biztos vagyok benne, hogy tényleg megölné, és én sem akarnám, ha miattam ekkora bajba keveredne.
Ez persze nem a Te hibád, VadMira, hiszen honnan is tudhattad volna előre, hogy ez lesz belőle.

Fú! az ilyen "értelmiségi" és "keresztény" emberektől tartson távol akármelyik felsőbe hatalom, vagy bármi.
Nekem a nagyszüleim és egy szomszéd házaspár (hála égnek már elköltöztek) ilyenek.
Ez a hozzáállás melegágya mindannak amit utálok.

Kislányanyukája írta: Fú! az ilyen "értelmiségi" és "keresztény" emberektől tartson távol akármelyik felsőbe hatalom, vagy bármi.
Nekem a nagyszüleim és egy szomszéd házaspár (hála égnek már elköltöztek) ilyenek.
Ez a hozzáállás melegágya mindannak amit utálok.

Mostmár én is gyűlölöm az ilyet. De mire eljutottam idáig, az komoly lelki munka volt, és évtizedek(!!)

Úgyhogy nagyon értem Mirát, hogy felhívjam a figyelmet rá, mert válaszként írtam neki ezeket. (!!) (A fentebbieket.)

Köszönöm, "Senki sem", aranyos vagy, hogy jelzed, hogy én is jó lehetek valamire.. (Van, amikor nem annyira hiszem el..)

Remélem, el tudjuk hitetni Veled előbb-utóbb, hogy Te Valaki vagy, nem Senki sem..

Na ezt még én is megkönnyeztem.

Alicia, köszönöm soraidat, igen, ez is keresztény, pravoszláv, ami elvileg nem annyira szigorú, mint a katolikus, de a képmutatást egyik sem tiltja, úgy fest.
Költöi kérdés, miért kizárólag a lányokat nevelik aszexuálisnak? Nem mintha bármi jobb lenne nekem vagy a világnak, ha férfi sorstársaim is lennének (amúgy biztos vannak, de nem sűrűn).
Pont ahogy írod, se örömöt, se bánatot, se vidámságot, se betegséget nem mutatunk, ez az Erő (lóf....t!)
A szexualitást nagykorúságig démonizálják, tiltják, üldözik, degradálják, utána meg számonkérik rajtad, hogy miért tűröd a férjed, aki csak havonta kétszer hajlandó, mert az nem normális és jobb lenne a pszichéd is, ha megkapnád a rendszeres ellátást! Ezt szó szerint megkaptam Muttertól felnőttként, a párom gyalázása közben, hogy kiegyensúlyozottabb lennék egy normális nemi élettel. Felment a vezérhangya és visszakérdeztem, hogy vajh ő is a 10 éves önként vállalt hiány miatt viselkedett-e velem őrjöngő fúriaként? El lehet képzelni a válaszreakciót, de akkor is jól esett kimondani. Ez évekkel ezelőtt és a megcsalás előtt volt és még akkor se döbbentem rá, hogy mennyire kinevelték belőlem a nőt, a lelket, az érzékenységet....

Sunny: tudod nálunk az az érdekes, hogy mindenki retteg a bátyámtól vagy utálja vagy kirekeszti, de ő nem erőszakos ember amúgy, senkivel sem, a családja, gyerekei imádják, ilyen gondja sosem volt. Csak durván nem tűri a korlátokat és a lázadás mellett kicsit tipikus törvényen kívüli. Én is őt tartottam és tartom az egyetlen normális embernek a családban, nemcsak azért, mert kiállt mellettem és maga módján megvédett, hanem az -hülyén hangzik, de vállalom - a szabadságvágya és igenis a sajátos érdeklődése, értékrendje miatt is. Mérnök ő is, ahogy én, a terület is majdnem azonos. Ugyanúgy nem befolyásolható, ahogy én, pedig nem is vagyunk igazából rokonok. Attól még ő is egy ilyen védelmező tesó, ahogy a Tied is, csak neki hamarabb eljár a keze, ezek szerint. Nem tudom, hogy elmondtam volna-e ha tudom mi a várható következmény, de lehet elmondtam volna akkor is.

szóval a képmutatás egy dolog, annyit tudtam tenni ellene, hogy nekem sose nem számított, de a nőiességemet nem tudom hogy szerzem meg vagy vissza, 39 évesen, betegségekkel terhelve, műtét és lelki traumák után, gyerek nélkül, hogy még lehessen normális családom? Most ezen próbálok dolgozni és hazudnék, ha azt mondanám biztos vagyok a sikerben......

Köszönöm a szavaitokat, az együttérzéseteket, a véleményetek, nagyon-nagyon sokat számít, nagyon fontos nekem. (magam sem gondoltam volna mennyire)

Mira, az "Új kötetlen beszélgetések"ben válaszolok Neked.

Lányok... ez szörnyű, ahogy az anyák ilyen borzalmas képet festenek arról, ami igazából örömet okoz/hatna a megfelelő életkorban, időben, helyen, kapcsolatban, a megfelelő társsal. Ha nem mondanak semmit még az is sokkal jobb lett volna, mert még a tévében egy romantikus film is pozitív nevelő hatású lehet, akarom mondani, legalábbis sokszor egy idealizált képet fest a szerelmeskedésről, ami egy ideális szerelmi kapcsolatban pont úgy is történik, és nem annyira ideális kapcsolatban is lehet nagyon jó, a kettő nem függ mindig össze.

De a legrosszabb mégis az, h ezek az anyáktól származó nevelő célzatú beszólások tönkrevágják a nemi életeteket egy életre, és ez úgy belétek ivódik, hogy nincs olyan hőn lángoló szerelmes férfi, akinek sikerül kikúrálnia ebből. Kivétel a szerencsésebbeket.

senki sem írta: Szerintem nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy szülő aszexuálisnak nevelje a lányát. Az úgynevezett "felvilágosítás" is hatalmas károkat tud okozni, nekem pl.. úgy mondta el anyám amikor kb. 16-17 éves voltam, hogy a szex a legundorítóbb dolog a világon, de ki kell bírni, asszonysors. Aztán amikor idősebb lettem, és ismét mondott valami felvilágosításnak szánt mondatot, az meg úgy hangzott, hogy "a kan rámegy a nőre és beleürít, tulajdonképpen wc-nek használja". Ezektől a mondatoktól egy lány se rohan a házasságba, sőt igyekszik minden áron elkerülni a házasságban rá váró borzalmakat. Külön mérgező hatásúnak tartom azokat a megjegyzéseket, amiket családi filmnézés közben vetett oda anyám a tv-nek (még korai gyermekéveimben volt ilyenre példa), csókjelenetnél 'fúúj köpöd ki!" "nézd hogy nyalja a pofáját' "úgy rúgnék bele ha valaki ilyet akarna csinálni velem hogy a holdig szállna' stb. Ezek a megjegyzések beleégtek a tudatomba, és hiába vagyok majdnem ötven éves, soha életemben nem csókolóztam, a gondolatától is kiver a víz. Undorodom és iszonyodom mindenféle érintéstől, mert az főként pofon formájában valósulhat meg, abból meg nem kérek. Természetesen anyám meg van győződve arról, hogy ő mindent jól csinált, és minden családban van selejt, nálunk én. Mégis kötődöm hozzá, mert ki máshoz is kötődhetnék?

Hát, ez még sokkal szörnyűbb, mint amit velem csináltak szexuális nevelés címén.. Tényleg nem csodálom, hogy undorodsz mindentől! Nem volt senki, aki ellensúlyozza ezeket a dolgokat? Barátnő, pedagógus, akárki? Ez rémes!
De nem egészen értem, hogy miért nem kötődhetsz máshoz? Egyéb ember nincs a környezetedben, aki barátnő lehetne? Anyapótlék? Ilyesmi?
És mi az, hogy kinevez Téged selejtnek? Mit tett, hogy egészséges felnőtt legyél?

Alicia09 írta:

senki sem írta: Szerintem nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy szülő aszexuálisnak nevelje a lányát. Az úgynevezett "felvilágosítás" is hatalmas károkat tud okozni, nekem pl.. úgy mondta el anyám amikor kb. 16-17 éves voltam, hogy a szex a legundorítóbb dolog a világon, de ki kell bírni, asszonysors. Aztán amikor idősebb lettem, és ismét mondott valami felvilágosításnak szánt mondatot, az meg úgy hangzott, hogy "a kan rámegy a nőre és beleürít, tulajdonképpen wc-nek használja". Ezektől a mondatoktól egy lány se rohan a házasságba, sőt igyekszik minden áron elkerülni a házasságban rá váró borzalmakat. Külön mérgező hatásúnak tartom azokat a megjegyzéseket, amiket családi filmnézés közben vetett oda anyám a tv-nek (még korai gyermekéveimben volt ilyenre példa), csókjelenetnél 'fúúj köpöd ki!" "nézd hogy nyalja a pofáját' "úgy rúgnék bele ha valaki ilyet akarna csinálni velem hogy a holdig szállna' stb. Ezek a megjegyzések beleégtek a tudatomba, és hiába vagyok majdnem ötven éves, soha életemben nem csókolóztam, a gondolatától is kiver a víz. Undorodom és iszonyodom mindenféle érintéstől, mert az főként pofon formájában valósulhat meg, abból meg nem kérek. Természetesen anyám meg van győződve arról, hogy ő mindent jól csinált, és minden családban van selejt, nálunk én.

Nálunk is így történt. Paradox módon én úgy éreztem, hogy ez lehetetlen, Isten nem teremthette ilyennek a szexet, a szerelmet. Merthogy faltam a könyveket gyermekként, és egy idealizált kép élt bennem. Nos, minden szempontból a poklok, poklának legmélyebb bugyrait is megjártam, és arra a következtetésre jutottam, hogy az anyám, aki többször kitagadott, aki féltékeny volt, ha ragyogtam (átmenetileg) a boldogságtól) rám, "csak" a saját boldogtalanságát tartotta követendő példának, túlélési mechanizmusa ennyit engedett meg. Úgy hiszem, "átörökítette" a boldogság nem létezik szemléletét, és mivel én nem így éltem/élek hát nem kellettem. Még akkor sem, amikor egészen egyedül maradt az illuzióival. Ennyi.
Ami érdekes számomra, hogy hogyan lettem előbb a kapcsolataimban nimfomán, majd teljesen aszexuális? Nem jöttem rá a kulcsára.... És már nem tudok hibáztatni senkit ezért. Néha azt hiszem haldoklom, máskor meg azt, hogy ez így van rendjén

senki sem írta: [quote Hát, ez még sokkal szörnyűbb, mint amit velem csináltak szexuális nevelés címén.. Tényleg nem csodálom, hogy undorodsz mindentől! Nem volt senki, aki ellensúlyozza ezeket a dolgokat? Barátnő, pedagógus, akárki? Ez rémes!
De nem egészen értem, hogy miért nem kötődhetsz máshoz? Egyéb ember nincs a környezetedben, aki barátnő lehetne? Anyapótlék? Ilyesmi?
És mi az, hogy kinevez Téged selejtnek? Mit tett, hogy egészséges felnőtt legyél?

Nem, soha nem volt senki, mindig elzárkózva éltem. A munkahelyemen is sikerült elszigetelődnöm, egy kisebb, külön irodában dolgozom, és ritkán látok másokat. Ebben persze az is közrejátszik, hogy korábban járok dolgozni és később jövök el, hogy elkerüljem a találkozást a munkatársakkal. Munka után pedig a legrövidebb úton jövök haza, és zárkózom a szobámba, hogy kizárjam a veszélyes külvilágot.
Az iskolában sem volt soha senki, aki akár mellém ült volna, a tanárok is csak annyira hederítettek rám, amennyire elkerülhetetlen volt. Bizalmasom sohasem volt az anyámon kívül, vele beszélgetve meg mérlegre kell tennem minden szavamat, nehogy rosszat szóljak, vagy megsértsem. Neki az a véleménye, hogy sose voltam normális, és mivel egy nőnek rettenetesen kell óvnia a jó hírét, azért nem engedte már akkor sem, hogy hozzáérjek, pl. két-háromévesen megöleljem, mert ő nem leszbikus. Egy anyának csak átok, ha lánya születik, és ő soha egy alkalmat nem mulasztott el, hogy bűnös és hibás létemről ne prédikáljon nekem. Most, közel a nyolcvanhoz is meg van győződve arról, hogy ő mindent jól tett, amikor felkészített a való életre, elmondva a rossz dolgokat, amik házasságban várnak a nőkre, és ha más kibírja, akkor én is kibírnám. Nem érti, miért zárkózom el. (mondogatja is gyakran, hogy "neked se legyen jobb, mint más asszonynak") Ő se akart férjhez menni apámhoz, de olyan családban élt, ahol nem lehetett nemet mondani, odalökték apámhoz, aki az elmúlt hat évtizedben az ura és parancsolója (de sohasem egyenrangú társa) volt, és anyám ezt rendjén valónak is tartja, mert minden lánynak férjhez kell menni, akár akar, akár nem. Evégre egy lánynak ez az egy életcélja lehet.[/quote]

Ez egy tömény óborzalom, ami Veled történt "Senki sem". Most visszaolvastam a történetedet is. Nem tudom, írtam-e de szerintem az anyád tudat alatt az ő rossz sorsát bosszulta meg Rajtad. Persze jó lenne, ha ezt egy szakember erősítené meg..

Az a baj, hogy mivel nincsen senki más ember, akivel kontaktban vagy, csak ő, így nem tudsz kikeveredni ebből az anyád által Neked ásott csapdából.

Micsoda egy rohadt szemétség, hogy nem simogatott ugyanúgy, mint a fiú testvéreidet! Hogy nem védett meg, amikor megerőszakoltak, sőt, még le is kurvázott, meg később sem, 16 évesen, még le is szólt, hogy valaki észrevett! Valahol az anyád beteg, talán az a mentsége, hogy tönkretették őt is. Te meg nemcsak szex. abúzus áldozat vagy, hanem szóbeli erőszak áldozata is, annak alapján, amiket az anyád által Neked mondottakról írsz. És gondolom, hogy ez csak a jéghegy csúcsa!

Viszont az, hogy ő beteg, nem muszáj kiszolgálnod a szükségletét, hogy legyen kit gyötörnie!! Ha valahogy ott tudnád hagyni a francba, elmenni egy terapeutához, annak segítségével pl, akkor végre lehet, hogy kénytelen lenne szembenézni magával, hogy mit művelt! És akkor elkezdhetnél Te is gyógyulni!

Én 26 év után hagytam ott a férjemet, aki lelkileg agyongyötört.. Rögös az út a gyógyuláshoz, de nem bánom, hogy otthagytam. Tudom, egy anyát lehet, hogy nehezebb lenne otthagyni, meg könnyű kívülről beleszólni, de szerintem nem érdemelne mást...