A történetekről

Köszönöm a hozzám szólók biztatását!
Most erre járok, reagálok.

Kedves Alicia! Neked is köszönöm a biztatást és válaszod! Javaslatodra elolvastam most a történetedet. Összetettnek, elgondolkodtatónak tűnik, több ponton úgy vélem, értem alapjaiban a folyamatot, összefüggést, és érzelmeidet. Bátor dolog, hogy megírtátok a történeteteket. Bár tényleg kell egy határ, ki mennyit ír le - úgy vélem, mindent nem tanácsos. Persze mindenki önmaga dönti el, mikor és mennyit ad ki saját magából, és milyen közegben. Tisztelem, hogy feltártátok, amit feltártatok magatokból, még ha anonimként is.

"már nem szégyellek semmit, mert már tudom, hogy nincs miért."
Erre szeretném reagálni, hogy bár megértelek, és örülök, hogy eljutottál idáig, de talán te is tapasztalod, hogy korábban nálad is jellemző lehetett, és történetesen nálam még mindig, hogy gondolni/tudni valamit, valamint érezni valamit sokszor nem ugyanaz, legalábbis sokszor csak átfedés van a két terület között. Történetesen rám egyelőre az jellemző, hogy tudom: nincs okom szégyenkezni, azonban azt érzem, hogy szégyellem magam, hogy gyerekkoromban abúzáltak engem. Utóbbi tehát érzelem, az előbbi meg gondolat. Ez az érzelem a mai napig kísért engem, és maga a történetsor is, amit végigéltem gyerekként, ami máig nem felejtek, bár az érzelmek totálisan tudat alá kerültek akkor, és csak huszonévesen jöttek fel.

Azt szeretném most elmondani továbbá, hogy kissé furán érzem magam attól, hogy nemem szerint kisebbségben vagyok, a gyermekkori szexuális molesztálást átélők között, ugyanis férfi vagyok, tehát kisfiúként elszenvedtem szexuális abúzust. (Jesszusom! Rettenetes leírni! Utálok szembesülni evvel, mégis nap mint nap szembesítem magam, mert ez esélyt ad annak feldolgozására! Kicsit úgy hangzik, mint egy morbid thriller... bár abból volt más is, sajnos. Nem is pont a nemem miatt rettenetes kijelentenem ezt a gyerekkori "élményemet", hanem amiatt, hogy megtörtént, és hogy pl velem történt.)

Nem tudom, mennyire tudtok a köreitekben elfogadni engem, a nemem miatt, bár bízom benne. Túlnyomó többségetek nyilván nőnemű, és ennél fogva feltételezem, hogy nem pusztán fájó gyerekkori emléket cipelnek sokan a lelkükben -vannak, akik tudat alatt-, hanem emiatt talán sokan azt is, hogy "fúj férfiak, vajon melyőtök normális...??" Bár nem látok a fejetekbe, lelketekbe és véletlenül se állítok olyat, hogy előítéletesek volnátok, viszont akiben van ilyen érzelem, én megértem! Önmagában nézve ez érzelem, és nem gondolat, nem ítélet! Az meg, hogy kapcsolódik-e hozzá előítélet, vagy nem, az egy egészen más kérdés, és én ezt nem kívánom feszegetni. Tényleg nem csodálkozom azon, ha egy nő megutálja emiatt a férfiakat. (Engem is férfi abúzált, mint a legtöbb érintettet, bár nem konkrétan a férfi nemmel van bajom, hanem elsősorban más szempontokból inkább az emberiség nagy részét illetem kritikával, főként társadalom kritizáló vagyok, persze magamban is keresem folyton a hibákat, de javítok is magamon, ami téren amikor csak tudok.)

Egyébként Alicia történetében is van motívum, mely csupán ritkán jellemző általában véve, tehát talán nem vagyok annyira egyedül, a nemek tekintetében... Ha nem kevertem össze a történetét máséval, akkor -mint azt ő itt nyíltan felvállalta a fórum nevével összekapcsoltan- női pedofilról van szó az őt zaklató személyében, aki ha nem is erőszakosan, de bizonyos határokat áthágva nyilvánult meg. Jól értelek, kedves Alicia? Nem szeretnék senkit se félreérteni, remélem, ti se engem.

Kitartást a sorstársaknak, nektek is! Kitartást kívánok a lelki feldolgozáshoz!

High, nem az a lényeg, milyen nemű vagy, hanem hogy sorstárs.

high írta: Köszönöm a hozzám szólók biztatását!
Most erre járok, reagálok.

Kedves Alicia! Neked is köszönöm a biztatást és válaszod! Javaslatodra elolvastam most a történetedet. Összetettnek, elgondolkodtatónak tűnik, több ponton úgy vélem, értem alapjaiban a folyamatot, összefüggést, és érzelmeidet. Bátor dolog, hogy megírtátok a történeteteket. Bár tényleg kell egy határ, ki mennyit ír le - úgy vélem, mindent nem tanácsos. Persze mindenki önmaga dönti el, mikor és mennyit ad ki saját magából, és milyen közegben. Tisztelem, hogy feltártátok, amit feltártatok magatokból, még ha anonimként is.

"már nem szégyellek semmit, mert már tudom, hogy nincs miért."
Erre szeretném reagálni, hogy bár megértelek, és örülök, hogy eljutottál idáig, de talán te is tapasztalod, hogy korábban nálad is jellemző lehetett, és történetesen nálam még mindig, hogy gondolni/tudni valamit, valamint érezni valamit sokszor nem ugyanaz, legalábbis sokszor csak átfedés van a két terület között. Történetesen rám egyelőre az jellemző, hogy tudom: nincs okom szégyenkezni, azonban azt érzem, hogy szégyellem magam, hogy gyerekkoromban abúzáltak engem. Utóbbi tehát érzelem, az előbbi meg gondolat. Ez az érzelem a mai napig kísért engem, és maga a történetsor is, amit végigéltem gyerekként, ami máig nem felejtek, bár az érzelmek totálisan tudat alá kerültek akkor, és csak huszonévesen jöttek fel.

Azt szeretném most elmondani továbbá, hogy kissé furán érzem magam attól, hogy nemem szerint kisebbségben vagyok, a gyermekkori szexuális molesztálást átélők között, ugyanis férfi vagyok, tehát kisfiúként elszenvedtem szexuális abúzust. (Jesszusom! Rettenetes leírni! Utálok szembesülni evvel, mégis nap mint nap szembesítem magam, mert ez esélyt ad annak feldolgozására! Kicsit úgy hangzik, mint egy morbid thriller... bár abból volt más is, sajnos. Nem is pont a nemem miatt rettenetes kijelentenem ezt a gyerekkori "élményemet", hanem amiatt, hogy megtörtént, és hogy pl velem történt.)

Nem tudom, mennyire tudtok a köreitekben elfogadni engem, a nemem miatt, bár bízom benne. Túlnyomó többségetek nyilván nőnemű, és ennél fogva feltételezem, hogy nem pusztán fájó gyerekkori emléket cipelnek sokan a lelkükben -vannak, akik tudat alatt-, hanem emiatt talán sokan azt is, hogy "fúj férfiak, vajon melyőtök normális...??" Bár nem látok a fejetekbe, lelketekbe és véletlenül se állítok olyat, hogy előítéletesek volnátok, viszont akiben van ilyen érzelem, én megértem! Önmagában nézve ez érzelem, és nem gondolat, nem ítélet! Az meg, hogy kapcsolódik-e hozzá előítélet, vagy nem, az egy egészen más kérdés, és én ezt nem kívánom feszegetni. Tényleg nem csodálkozom azon, ha egy nő megutálja emiatt a férfiakat. (Engem is férfi abúzált, mint a legtöbb érintettet, bár nem konkrétan a férfi nemmel van bajom, hanem elsősorban más szempontokból inkább az emberiség nagy részét illetem kritikával, főként társadalom kritizáló vagyok, persze magamban is keresem folyton a hibákat, de javítok is magamon, ami téren amikor csak tudok.)

Egyébként Alicia történetében is van motívum, mely csupán ritkán jellemző általában véve, tehát talán nem vagyok annyira egyedül, a nemek tekintetében... Ha nem kevertem össze a történetét máséval, akkor -mint azt ő itt nyíltan felvállalta a fórum nevével összekapcsoltan- női pedofilról van szó az őt zaklató személyében, aki ha nem is erőszakosan, de bizonyos határokat áthágva nyilvánult meg. Jól értelek, kedves Alicia? Nem szeretnék senkit se félreérteni, remélem, ti se engem.

Kitartást a sorstársaknak, nektek is! Kitartást kívánok a lelki feldolgozáshoz!

Kedves High!

Üdvözöllek a csevegősök társaságában. Ez egy nőies vonás, így nyugodtan érezd Magad otthon közöttünk!

Igen, jól értettél, nő vagyok, és nő abúzált, amiről csak 40 évesen tudtam meg, hogy ez okozhatta egész életem lelki gyötrelmeim alapját.

Értem, hogy az ember ésszel tudja, hogy mit kéne éreznie, mégis szégyent érzel. Én is tudom, hogy nem kéne alkalmatlanságot éreznem, de néha mégis úgy érzem, én vagyok a teljes csőd. Tehát ismerem, miről beszélsz. Csak ha sokat mondogatjuk magunknak, vagy mások mondják nekünk, (szakember, barát, sorstársak), hogy fogadjuk el magunkat, talán sikerül előbb-utóbb..

Hajlamosak vagyunk mi nők arra, hogy egyetlen szemét példány miatt kimondjuk a férfiak felett az általános ítéletet. De ha ilyet teszünk, szerintem nem gondoljuk végig. Úgyhogy ne vegyél minket komolyan, ha ilyet látsz, mert csak mérgünkben tesszük, ha tesszük. Hallottam én már férfitól is, hogy minden nő kurva... Akkor most vegyem komolyan..?

Jó, hogy kimondtad, hogy mi történt Veled, ez az első lépés. Van itt valahol egy film is, ami erről szólt. (Férfi kisfiát abúzálta.) Majd nézz körül, ha van kedved. (Filmek a megértéshez topicban.)

Tehát, én örülök, hogy itt vagy, az, hogy férfi vagy, csak színesítheti ezt az oldalt szerintem. Úgyhogy ne félj!

Amúgy van barátom(szerelem), ő is cseverészős, úgyhogy nálam könnyen elnyered a szimpátiát, de szerintem a többiek is érzik, hogy sorstársat keresel csak. Add Magad, és minél többet beszélsz a tárgyról, annál többet kaphatsz itt pozitív értelemben.

Köszönöm Nektek, hogy nyitottan fogadtok engem! Pláne, hogy itt vélhetőleg nők vannak többségben, és "ennek ellenére" mégis. Az utóbbi években többször is kerültem női társaságba, mikor mi miatt. Neten és élőben szintúgy. Többnyire balul sült el (általában egy idő után). Az oka szinte mindig olyasmi volt, hogy nem voltam elég pletyis, nem voltam elég felszínes, nem bájcseverésztem, velük ellentétben a személyes adataimmal csínján bántam, túl komoly és filozófikus voltam, vagy éppen megpróbáltam a túl mély érzelmi világomról beszélni, pszichologizálni, és ha odafigyeltem valakinek az érzelmeire, a többi nő féltékeny lett, holott nem lehetséges azonnal mindenkire egyformán mélyen odafigyelni. Bizakodom, hogy itt többségében korrekt emberekkel cseveghetek. Nincs elvárásom mélységekre, bár szeretem, mert ilyen vagyok. Sőt, NÉHA felszínes is szeretek lenni. Kell néha egy kicsit az is. Imádom a humort -ahol helye van, bár e fórum inkább pszichologizáló, és traumákról szól, tehát kevés helye a humornak-, laza csevelyt szintúgy, sokat rögtönzök, bár rendszerezni, tervezni is szeretek, logikus, de érzelmes alkat vagyok.

Én alapvetően csak korrektséget várok el, és adok is. A többi pozitívum meg ráadás, máris sok pozitívat kaptam tőletek, tisztelt hölgyek! Illetve biztos előfordul rajtam kívül pár férfi is, nekik is köszönöm, ha korrektek, nyitottak. Remélem, kellően oda tudok rátok figyelni, és nem okozok semmiféle féltékenységet senkiben, hiszen nem célom. Bizakodom, hogy nem futok bele előítéletesekbe, pusztán a nemem miatt. (Ha mégis, akkor meg jó, ha idejében megoldódik a helyzet.)

Tudni kell rólam, hogy szeretem tisztázni az esetleg felmerülő félreértéseket. Sajnos nők között több olyat tapasztaltam már (férfiak között ritkábban), akik erre nem hajlandóak, de evvel nem bélyegzem meg a nőket, csak elmondtam erről az eddigi tapasztalatomat. Lehet, hogy itt sokkal több hölgy korrekt és nyitott.

Itt pláne előre izgultam emiatt, hiszen itt különösen lehet oka a nőknek negatívan tekinteni a férfiakra, hiszen a pedofilok túlnyomó része férfi. Sőt, pontosítsunk: az abúzálók többsége is férfi, és megítélni őket lehet! Ugyanis abúzáló (molesztáló), valamint pedofil nem mindig ugyanaz. Előbbi LEHET mentes pedó hajlamtól, csupán hatalmával visszaél, stb, míg a pedofília egy hajlam, egy pedofil lehet tökéletesen erkölcsös akár (vagy erkölcstelen is, tehát molesztáló is LEHET egyúttal, sajnos), mert nem függ össze ezen hajlammal a morál. Félreértés ne essék: nem vagyok ilyen hajlamú. A pszichológia tudománya szerint az áldozatok kis része lesz ilyen hajlamú. Lehetséges. Én csak magamról tudok beszélni: nem lettem ilyen hajlamú. A gyerekek bár általában szépek (szebbek) küllemre is (nem szexuális értelemben), és szebbek sokszor lélekre is, a felnőtek többségéhez képest, "agyilag" is nyitottabbak sokszor, és van miért tisztelni a gyermekeket, én legalábbis így élem meg. Evvel semmi gond nincs. Viszont annál inkább aggódom a gyermekek testi-lelki épségéért, valószínűleg a gyerekkori élményem sokat nyom a latban.

Én legalábbis arra a következtetésre jutottam, hogy pedofil és molesztáló személy: nem mindig ugyanaz. Tanulmányozva a gyermekpszichológiát és az abúzus különféle eseteit elméletben. A gyakorlatban inkább csak a magam "élménye" volt jelen mint elszenvedő, és pár ismerősöm által elmesél eset közvetett módon, tehát többnyire csak elméleti kutatásokat tudtam vizsgálni. Talán kicsit ironikus is a sorstól, hogy bár a többségeketek férfi abúzált, mégis miközben én magam férfi vagyok, engem is férfi abúzált, amikor gyerek voltam. A nemem tehát egyfelől elvileg gyanúval tölthetne el itt többeket, másfelől meg épp fordítva: sorstársat is láthatnak bennem egyesek (ez megnyugtató), mert velem egyneműtől szenvedtem el szexuális visszaélést egykoron. Pontosabban sorstárs az sorstárs, akármilyen nemű is az áldozat, és az elkövető - egy kedves beíró jogosan utalt is erre.

Én pusztán arra utalok, érthető módon sok traumatizált hölgy sajnos érezhet félelmet (általában is) a férfiaktól. Az jut erről eszembe: jobb félni, mint megijedni, bár talán ez emberi egyedektől függ, nemektől kevésbé. Lehet, hogy pusztán a szexualitástól fél az, aki valamelyik nemtől fél. Magamon egyelőre erre jutottam. Férfiasan bevallom: gyerekkorom óta van bennem félelem a szexualitás sokféle oldalától. Ráadásul zavarbaejtő számomra, hogy hetero mivoltommal párhuzamosan jellemző rám (jó értelemben és főleg érzelmileg) anyáskodni avval, akit kedvelek. Ami hibám erről eszembe jut, az a túlzott aggódás. Ez nekem se jó, meg annak se, akikért "tövig rágott körömmel" aggódom. Nem kell sokat agyalnom a lehetséges okokon...

Kedves Alicia, ismét köszönöm reagálásod részletességét, és a többiek reagálását is, hiszen mindannyian pozitívan fogadtok és fogadtatok engem!
Alicia részletessége azért megnyugtató számomra, mert lényegileg, egyben összetetten kifejtette, mit gondol az itteni "színrelépésemről". (Egyébként kritikát is fogadok, ha van alapja.) Férfiként megnyugttató számomra a logikus magyarázat, tehát Alicia sorait különösen megnyugtató volt olvasnom. Természetesen mindenkinek nagyon örülök, akik nem előítéletesek velem, és máris öten, hatan nyitottan, pozitívan köszöntöttek engem.

Én is köszöntök mindenkit - bár előző két post-omban már kifejeztem áttételesen ezt, de most konkrétan is szerettem volna. Bár a mások iránti bizalmam ennek ellenére se fog azonnal megjelenni -evvel nincs is baj, fokozatosság pláne muszáj, ha az ember traumatizált-, szerintem közületek sokan éreznek még így, mint én: óvatosabbak lettünk bizalom terén, de ha gyerekként azok voltunk, akkor ha lehet, még óvatosabbak.

Bár ez az óvatosság nálam van, hogy felemás: pl érintésfóbiám van, de remekül képes vagyok "tompítani", ha tudom adott helyzetről, hogy megérinthetik a testem. Ha váratlan, akkor vagy sikerül "az érzékelési tompításom", vagy nem. De hogy mitől felemás... Attól, hogy nagyon vágyom a gyengéd érintésre, és persze a szexre is. Közben meg sokszor nagyobb az ellenállásom a testi érintés tekintetében, sajnos. Hadd ne mondjam, milyen kevés élményem van/volt kellemes érintések és szex terén, és azoknak milyen kicsi hányada esett jól nekem eddig... Nagyon vágyom párkapcsolatra, élvezetes szexre, gyengédségre adni-kapni, és gyermekvállalásra, utóbbira kb azóta, amióta nagykorú vagyok. Szex és párkapcsolat terén nem "dúskáltam" eddig, gyermekem sajnos még nincs, bár utóbbi csakis óvatosságból. (Megfelelő társ nélkül, és anélkül, hogy kellő anyagi alapot tudnék teremteni hozzá, nem vállalok még gyermeket.)

"Van itt valahol egy film is, ami erről szólt. (Férfi kisfiát abúzálta.)"

Köszönöm a tippet, hátha segít nekem a lelki feldolgozáshoz. Elnézést, ha kimenne a fejemből megnézni.
Rendszeresen próbálok szembenézni a traumámmal, bár eközben előtör a szégyenérzet. Férfi a kisfiát: egy ilyen film, ha megfelelően kivitelezett, akkor talán amiatt is segíthet nekem (is), hogy hím nemű mind az áldozat, mind az elkövető, hiszen én is ezt éltem meg anno. Láttam már abúzusról szóló drámát, ahogy apa a lányát... De nem rémlik olyan, hogy apa a fiát, pedig az ilyesmi is, sajnos, a valóság része. Láttam filmet a fiatalkorúak börtönéről, ugye nem kell ecsetelni, mi folyik ott.


Olyan sokk ért gyerekkoromban, amikor megtörtént, hogy máig nem emlékszem, ki tette. Lehet, hogy rokon, lehet, hogy nem. Van egy fő gyanúsítottam, aki nem rokonom. Dehát bizonytalanságban vagyok mindmáig, az elkövető személyét illetően. Gondolom ijedtemben tudat alá fojtottam. Na meg nem monstanában történt... Egyszerűen nem emlékszem, szerintem nem merek emlékezni, ki tette. De arra mindig is emlékeztem, hogy miket csinált velem, pontosan, bár akkoriban még nem értettem, ami egy jó ürügy volt a pszichémnek arra, hogy ne vegyem komolyan az esetet, huszonvalahány éves koromig (indokolt önbecsapás esete, énvédő mechanizmus). Érzelmi nyoma nem maradt, és csak akkor jött fel, amikor huszonévesen "felpiszkáltam" a tudatalattimat.

"szerintem a többiek is érzik, hogy sorstársat keresel csak. Add Magad, és minél többet beszélsz a tárgyról, annál többet kaphatsz itt pozitív értelemben."

Nagyon jól esnek soraid, bízom benne, hogy komolyan így gondolod és érzed. Egyrészt szeretek segíteni annak, aki kéri, ha tudok valamiben, és ha egyúttal korrektnek tűnik az illető. Ugyanakkor pontosan az is jellemző, amit említesz: keresek sorstársakat. Egyben barátokat is, már amennyire virtuálisan lehet.
Minél többet beszélni: sajnos nekem folyton lelkiismeret furdalásom van a bőbeszédűségem maitt. Borzalmas, hogy már megint mennyit írtam.

Viszont örömmel tölt el a nyitottságotok, és az meg pozitív ráadás, ha más is kellően sokat ír. Csak túlzásba ne essünk, sajnos hajlamos vagyok egyvégtére "regényt írni"... közben meg van, hogy csak kerülgetem a forró kását...

Kedves High!

Most csak kevés időm van, mert rohanok valahová. Szerdán tudnék hosszabban írni.

Tehát: Így anonim igazán nem sok értelme lenne nem őszintének lennem, mert minek is?

Aztán én is úgy dolgoztam fel a velem történteket, hogy érzékeny vagyok más bajára, és ha tudok, próbálok segíteni.

Sok minden fejtegetsz, elméleti síkon, lenne mit írni rá.. Azt írtam, hogy minél többet írsz, annál többet kapsz vissza. Még 1x ez inkább úgy hangzik, hogy minél több személyes kérdésed, válaszod van, annál többet kaphatsz. Elméleti fejtegetésekre nem biztos, hogy válaszokat kapsz.

Tehát lényeg az, próbálj arra koncentrálni, hogy Téged mi, hogyan érintett, milyen érzéseket ébresztett Benned, ez hogy hat Rád most, mi okoz most gondot, ,stb. A többieknél is próbálj ugyanezekre koncentrálni, így könnyebb lesz a kommunikáció.. Először nehéz, tudom. De ez ne tartson vissza..

KÉREK SZÉPEN moderátori infót, segítséget!
CSAK SZERKESZTENI tudok, hátha így láthatóvá válik, amiket írok...

Most épp március 30-ár írunk, tehát kb egy héttel korábban megjelent bejegyzésemet szerkesztem.

A PROBLÉMÁM:
Miért nem látszanak, amiket küldök, egy hete? RENGETEGET írtam egy hete. Egyik nap legalábbis kb tíz hozzászólást...
Se email-es jelzsést nem kaptam ennek okáról, se itt... Alicia részletes válaszát is hiába várom egy hete, pedig megígérte, hogy múlt szerdán ír még nekem.
Miért nem látszanak, amiket küldök, egy hete?

Nagyon szép a meséd, és benne van a remény, ez a lényeg, Május..

karácsony írta: ez jó helyen van itt a történetek között is. Remélem a sebek begyógyulásával, halványulásával végződik majd a mese, de addig olyan bátran merd feltárni a mostani segítődnek a veled történteket,az érzéseidet, mint ahogy ide is le merted írni. És akkor majd meg tudja majd magát védeni az a pici lány.

Szerintem is jó helyen van, a régi topicban van kitiltott tag is, lehet, nem jó lenne azt visszahozni ide. Viszont van ott egy kedvenc mesém: Újhold meséje. Nekem nagyon sok erőt adott, hogy megpróbáltam azonosulni vele. Hogy kerestem ott ezt a topicot, találtam egy másikat, amit én nyitottam. www.beszeljrola.hu/forum/ismerkedo/84-ne...egyedul-lenni-abuzus

Megdöbbentem, hogy mennyit gyógyultam azóta.. Úgyhogy hajrá mindenkinek, Május, Neked most nagyon, mert Rád reagáltunk itt..

Köszönöm, Május!!! Nagyon tetszik! Megszólítja bennem a félős, rettegésben élő, védtelen kislányt...

Megnéztem Alicia és tényleg. :zene:

karácsony írta: Megnéztem Alicia és tényleg. :zene:

Igen, Karácsony, és te írtál ott nekem nagyon sokat, köszönöm így utólag is!

2 hete visszaestem kicsit, és most ezt visszaolvasva azt állapítottam meg, hogy ez most bagatell, amiben most vagyok, úgyhogy ne "sírjak", hanem örüljek, és szedjem össze magamat, mert már legalább ilyesmire is képes vagyok, nem úgy, mint akkor..

Alicia09 írta:

karácsony írta: Megnéztem Alicia és tényleg. :zene:

Igen, Karácsony, és te írtál ott nekem nagyon sokat, köszönöm így utólag is!

2 hete visszaestem kicsit, és most ezt visszaolvasva azt állapítottam meg, hogy ez most bagatell, amiben most vagyok, úgyhogy ne "sírjak", hanem örüljek, és szedjem össze magamat, mert már legalább ilyesmire is képes vagyok, nem úgy, mint akkor..

Ez kölcsönös Alicia.
..ezek a visszaesős körök nehezek, de az jó, hogy felül tudtál kerekedni. Igazából egy ponton túl ez már egy döntés, ha elég jól sikerült kidolgozni magadból a fájdalmaid. Nekem ez még tart...

karácsony írta:
Ez kölcsönös Alicia.
..ezek a visszaesős körök nehezek, de az jó, hogy felül tudtál kerekedni. Igazából egy ponton túl ez már egy döntés, ha elég jól sikerült kidolgozni magadból a fájdalmaid. Nekem ez még tart...

Karácsony, a körülményeim sokat segítettek: Régi-új barátnőm oly mértékben felkarolt, majdnem naponta felhívott, magával cipelt értelmes programokra, rendszeres művészeti elfoglaltsághoz hozzásegített. Segített rendezni a családdal való viszonyomat, mert túl jól ismeri őket... Ennek is mindenféle jó következményei lettek, pl anyagi helyzetem is javult. Aztán a barátommal olyannyira stabilizálódott a kapcsolatom, hogy bár ugyan most is csak módjával látom, de tudjuk már a kölcsönösséget egymásról, nemcsak sejtjük. Tehát a körülményeim hatottak vissza az állapotomra rendesen.

A fájdalmaim egyszer csak 3 hónap után megint előjöttek. Nem igazán tudok nevet adni nekik, de határozott fájdalmaim vannak lelkileg. Néha anyámra haragszom, hogy nem védett meg, néha csak összezavarodva, elbizonytalanodva érzem magam, nem tudok koncentrálni, pedig tanulási célok is vannak..

Már sokszor megkérdeztem itt, hogy ki mit csinálna a helyemben, mert amikor terápiában voltam, még nem volt tudott dolog az abúzus, mert annyi minden rakódott rá, hogy volt mivel dolgozni. Tehát nem voltam úgy terápiában, hogy az abúzus szóba került volna. Nem tudom eldönteni, hogy kéne-e, mivel a néni, aki abúzált, már rég meghalt, az anyám szintén, aki megvédhetett volna, és egyáltalán nem kapcsolódott össze nálam, hogy emiatt volt annyi bajom. Bár mióta ide járok, azóta egyértelművé vált. Még a Wikipédián is írják, hogy aki borderline (én 30 éves korig, most egyéb címkét kaptam, bipoláris affektív zavar), azt lehet, hogy kiskorában abúzálták. hu.wikipedia.org/wiki/Borderline_szem%C3%A9lyis%C3%A9gzavar ld. az okok alatt. Az okok alatt: nekem a család is nagyon betett, egyáltalán nem segítette a személyiség feljődésemet, hanem gátolta.

Te mit gondolsz? Aki szakértője a trauma és gyógyulásnak.. , én még nem voltam képes átküzdeni magam..

Alicia09 írta: Már sokszor megkérdeztem itt, hogy ki mit csinálna a helyemben, mert amikor terápiában voltam, még nem volt tudott dolog az abúzus, mert annyi minden rakódott rá, hogy volt mivel dolgozni. Tehát nem voltam úgy terápiában, hogy az abúzus szóba került volna. Nem tudom eldönteni, hogy kéne-e, mivel a néni, aki abúzált, már rég meghalt, az anyám szintén, aki megvédhetett volna, és egyáltalán nem kapcsolódott össze nálam, hogy emiatt volt annyi bajom. Bár mióta ide járok, azóta egyértelművé vált. Még a Wikipédián is írják, hogy aki borderline (én 30 éves korig, most egyéb címkét kaptam, bipoláris affektív zavar), azt lehet, hogy kiskorában abúzálták. hu.wikipedia.org/wiki/Borderline_szem%C3%A9lyis%C3%A9gzavar ld. az okok alatt. Az okok alatt: nekem a család is nagyon betett, egyáltalán nem segítette a személyiség feljődésemet, hanem gátolta.

Te mit gondolsz? Aki szakértője a trauma és gyógyulásnak.. , én még nem voltam képes átküzdeni magam..

Alicia, nagyon foglalkoztat ez téged, szerintem érdemes lenne szakemberhez menni. Persze minden azon múlik, van-e erőd belekezdeni egy újabb terápiába, mert azért ez nem rövid menet lenne. Az, hogy az elkövető már nem él, az semmit nem változtat a dolgon. Annyi előnyöd van, hogy már tisztán látsz, egy csomó mindent feldolgoztál. Azt is felismered, jó-e a szakember, érdemes-e nála maradni. Vagy a régihez mennél vissza?

Szerintem olvasd el a könyv gyógyulásról szóló fejezeteit a végén Alicia, mert az úgy kerek.
talán, ha a környezeted hatásától függ hogy érzed magad és nem belülről hatsz kifelé, azt gondold át..a fájdalomra nekem a pszichológusom azt mondja mindig h engedjem meg magamnak h fájjon..így gyászolom el.