A történetekről

rini írta: kv én ugyanezt gondoltam.Én ma amúgy azon akadtam ki nagyon hogy a fókuszba is ugye az lesz a téma hogy csak az áldozat tehet arról ami történik vele,és sajnos tényleg ez a társadalmi megítélés,nyílván könnyebb itélkezni,mint a dolgok mélyére nézni

Még a végén arra megy ki az egész, h az erőszaktevők nem is bűnösök, csak szegények lépre mentek.

Anoni Mara írta: Igen, igazatok van, valószínűleg vagy őt, vagy valakit a környzetében bántalmaztak.
De egy olyan világban sem lenne jó élni, ahol nem lehet már fogócskázni, ahol az apák nem puszilgathatják a gyerekeiket...

Közben meg eszembe jut egy dráma tanár, óvodás volt a nagyobbik lányom, mikor járt a színjátszójába, rosszul voltam, ahogy csikizte a kislányokat.

A fene se tudja...

Ilyen világban nem is lehetne élni és ezt nem is szeretnénk.
Bekecs története különösen ebben a körben félelmetes saját emlékeket idézhet, de hasznos látni a tanulságát is.
Ha kissé megkésve is, de a sokat emlegetett ún. társadalom, akik mi is vagyunk, nem becézgeti tovább "tabu témának" a szexualitást és a gyakran kapcsolódó erőszakot, hanem sok és egyre több fórumon és körben, médiában megszólal, az nagy lépés. Eleinte óhatatlanul kavarodás és zavar keletkezik, de ki lehet válogatni a "jó hangokat".
Ez a fórum is egy "jó hang"!

kv írta:
Még a végén arra megy ki az egész, h az erőszaktevők nem is bűnösök, csak szegények lépre mentek.

Kedves kv, egészen biztosan nem arra megy ki az "egész". Sokan vannak, akiknek arra megy ki, de még többen, akiknek nem!

Hát nekem csak annyi jut eszembe Bekecsről, hogy aki engem inzultált, az Bekecsen született.
Viszont a kislány, aki rászólt Bekecsre, nyilván tudta hogy miért teszi. Ha ismerte az előre megbeszélt játékszabályokat, és vállalta, akkor biztosan nem szólt volna.
Ne haragudj Bekecs, de örülök annak, hogy időben kiszálltál a játékból, és a táboroztatásból, legalább tiszta lelkiismerettel élhetsz tovább.

Engem is úszástanításnak álcázva,uszodában a medencében zaklatott egy bácsi,és tesóm ott volt tőlem pár méterre és meg se mertem szólalni,mert nem hittem el,hogy velem ez megtörténhet,először a mellemet fogdosta utána meg lent.

Brigitta, úgy olvastam a történeted, mint egy krimit. Rémálom... Annyira drukkoltam annál a résznél, mikor minden bátorságodat összeszedve beszéltél a rokonokkal... Persze nem lett volna szabad meglepődnöm, hogyan reagáltak. De még mindig meg tudok lepődni az emberi hülyeségen.
Nagyon bátran viselkedtél, kívánok neked minden szépet és jót, megnyugvást és lelki békét.

Kedves Brigitta, teljes szívemből átéreztem a történeted, nagyon erős vagy. A Lámával és Veled együtt hiszem én is....

Nevtelen!! HA fele is igaz amit mint nagyszulo irsz, akkor ezt nem szabad abba hagyni. Sajnos Magyarorszagon nemcsak a koznep, de a gyerekvedelmi halozatok sem tudnak mint kezdeni az abuzussal, nem ertik, nincsenek felkeszulve ra, nincsenek meg az eszkozok a kivizsgalasra, a tovabblepesre stb.. Sajnos, mert ilyen helyzetben amit te is leirsza, nagyooon kellene valamelyik lancszemnek mukodnie, de egyik sem, mert megy az egymasra mutogatas. (ezert nincs nekem 4 kisgyerek mellett vedonom, egyszeruen lemondtam es van ra mod, folosleges potcslekvesnek tartom). Bele gondoltam az unokad eleteben, nem tudom hany eves, de biztos, hogy minel hamarabb ki kell ot venni abbol a kozegbol es mindent megtenni annak erdekeben, En helyetekben, ha tenyleg bizonyitani tudjatok, van alapotok stb.. akkor az osszes mediat bevetnem es hidd el ugrananak ra, hogy a nyulat a bokorbol kiugraszd es gondolok a sok lancszemre, ami talan venne a faradtsagot es kivizsgalana az ugyet! Hirtelen ez jutott eszembe..

Névtelen ez döbbenet. Így van, ahogy Durum is írja, nem szabad annyiba hagyni. Bár én talán a médiát kihagynám a körből, hogy nehogy meghurcolják a gyereket, de lehet, hogy egy cikket valóban megérne, hogy mégis, miért nem tesznek semmit azok, akiknek a dolga lenne komolyan venni egy ilyen jelzést? Nem tudom mennyit érne, de elég szomorú, hogy csak akkor történik bármi, ha elkezdik félteni a hátsó felüket.
Remélem, hogy nincs mindenhol így, és azért szükség van a gyermekvédő szervekre.
Ne adjátok fel!

A saját történetemhez: Nekem is van immár jócskán felcseperedett lányom (is) és anno én is nagyon féltettem, hogy ne éljenek vissza kiszolgáltatottságával. A gyerekeim felnevelése és a táboroztatások során is kiemelt hangsúly fektettem a „DADA” bűnmegelőzési program érdekesen szórakoztató feldolgozására. Ennek egyik fontos témacsoportja épp az (A)búzust dolgozta fel a tizenévesek számára. Önismeret, önbecsülés, emberismeret, jogaim, kockázat, veszélyfelismerés, a biztonság lehetőségei, a visszautasítás méltósága és módjai, kihez fordulhatok, döntés, következmény, befolyásolás, mindig-van-visszaút címszavait helyzetgyakorlatokkal modelleztük. Mint bármely normális ember, én is mélyen elítélem az olyan, elvetemült önzésű gyalázatokat, amelyek ezen oldalon olvashatóak és amennyire ez férfiként csak lehetséges mélyen együtt-érzek az áldozataival. Ugyanakkor nagyon kell vigyázni e dolgok megítélésekor, nehogy a személyes, kitörölhetetlen rossz emlékek és a közhangulat szélrehabzásai miatt ne vádlódjanak e tekintetben feddhetetlen emberek is. Nyilvánvalóan az én történetem jelentéktelen ezen oldalon lévő számtalan szörnyű esethez mérve. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a nagyon is létező mindennapjainkban számtalan olyan történés lehet a családokban vagy a gyermekkel foglakozók körében, amelyeket egy kívülálló, párhuzamot sejtető rossz személyes tapasztalata alapján megkérdőjelezhetetlenül, mégis teljesen alaptalanul minősíthet. Ez mérgezheti, ellehetetlenítheti az egyébként kikezdhetetlenül normális személyes viszonyokat is. Saját tapasztalatomból is számos olyan gyakorlatiasan természetes, önfeledten felszabadult, vagy elkerülhetetlenül megoldandó gyermek-felnőtt (és nem csak férfi-lány) élethelyzetet tudnék felidézni, amikor csak az húzza meg az átléphetetlen, biztos határvonalat, hogy mi (nem) jár közben a felnőtt fejében.

Bekecs, teljesen egyetértek. Én durván fogalmazok: az különbözteti meg az abúzust a szeretetteljes érintéstől, hogy közben az érintést adónak nem áll fel a farka/lesz vizes a bugyija, és nem gondol szexualitásra egyáltalán. Mert már az is, ha gondol, és még csak nem is érint, létrehozza azt a légkört, ami betegítőleg hat. Egy vágyakozó tekintet, például. Márpedig, hogy ne gondoljon - ez nem ellenőrizhető, ezt nem lehet hatósággal érvényesíteni - ehhez csak arra van szükség, hogy éplelkű gyerekekből éplelkű felnőttek nőjenek fel, illetve, hogy mindenki hajlandó legyen tudatosítani, hogy sérülés érte, és keressen segítséget-terápiát.
Mert különben az egész vég nélkül öröklődik - pusztán az átélt és feldolgozatlan feszültségek, sérülések is továbbadódnak a családnak.
Amíg a férfiak (és nők) többsége nem foglalkozik az érzelmeivel, a sérüléseivel egyáltalán, amíg pszichológushoz járni a társadalom többsége szerint úri passzió, addig mindig is lesz abúzus. Szerintem mi sorstársak abban tudunk a leginkább segíteni, hogy igyekszünk tudatosítani: a gyerek mindenképpen sérül, az élete nagymértékben rossz irányt vesz, akkor is, ha nem emlékszik, akkor is, ha "nem történt semmi", csak a légkör volt szexualizált. Sajnos, én így látom.

Kedves Hezi, most volt csak hozzá bátorságom, hogy végig olvassam a történetedet. A pár hónapja kikerült mondatod se sok jót ígért... Joggal féltem tőle... Rettenet.
Elképeszt, hogy 18 évesen már így szembe tudtál nézni a történtekkel, mertél róla írni a naplódba. És hogy ugyan sok idő telt el azóta, csak háromszor voltál pszichológusnál... Szerintem nagyon hasznos lenne neked egy terápia, fontos lenne a gyerekek miatt is. Természetes, hogy kivetíted rájuk a félelmeidet, szerintem mindannyiunknál abnormális méreteket ölt ez a félelem, viszont nagyon nagy teher ez a gyerekeinknek. Én így kerültem pszichológushoz...
Örülök, hogy ránk találtál, és nagyon sok kitartást kívánok neked.

Hezi történetét olvasva belefeledkeztem a történetekbe, istenem, mennyi van már fent... Sokan itt vagytok a fórumon, de vajon mi van azokkal, akiket nem láttunk azóta, hogy beküldték a történetüket? Jó lenne hallani felőlük... Mennyi szomorú sors, mennyi fájdalom.

Tudom az adatokból, hogy sokan olvasnak minket csendben, anélkül, hogy írnának. Nekik is mihamarabbi megbékélést kívánok.

Anoni Mara írta: Tudom az adatokból, hogy sokan olvasnak minket csendben, anélkül, hogy írnának. Nekik is mihamarabbi megbékélést kívánok.

Mara, néha nehéz írni, túl sok a fájdalom, másnak is, és talán nem akarjuk tetézni. Én is csak most markoltam meg a gödör peremét újra. De ez olyan, már olyan jól megtanulunk esni a végére, hogy tudjuk lent, hogy onnan már csak feljebb lehet. És kimászni újra és újra.
Én is mindennap benézek. Akkor is, ha képtelen vagyok hozzászólni. De érdekel, hogy mi van veletek. Velünk.