A történetekről

Köszönöm, Karácsony, Mara!

Igazából nem a bátorság hiányzik az újabb terapeutához, terápiához, hanem ez, hogy nem tudtam eldönteni, kell-e? Új terapeutától csak annyiban félek, mert kevés a jó. Legutóbb egy igen neves szakembernél voltam, de semmit nem tudott mozdítani rajtam 2 hónap alatt. Igaz, hogy akkor nem volt rá aztán pénzem sem, és fogalmam sem volt arról, hogy az abúzus akkora baj, amekkora. Nem is került szóba szerintem. Lehet, hogy már minden lehetségest kiveséztem a terapeutákkal, csak pont az abúzust nem, és lehet, hogy kéne.

Karácsony, nem úgy gondoltam, hogy most Te mondd meg itt a tutit nekem, csak kíváncsi voltam több szem többet lát alapon a véleményedre. Lehet, hogy az is jelent valamit, hogy nem tudtam magam átküzdeni a Trauma és gyógyuláson, pedig rengeteg hasonló könyvet olvastam.

Május írta: Köszönöm, hogy megoszthattam veletek a mesémet, és köszönöm, hogy elolvastátok.
A mese az én történetem...

Gondoltam, hogy a Te történeted, Május.. Akkor sikerült leírni.. Én is szörnyű kislány voltam, és szerettem volna királylány lenni.. És néha írok verseket, meg olvasok is..

high írta: KÉREK SZÉPEN moderátori infót, segítséget!
CSAK SZERKESZTENI tudok, hátha így láthatóvá válik, amiket írok...

Most épp március 30-ár írunk, tehát kb egy héttel korábban megjelent bejegyzésemet szerkesztem.

A PROBLÉMÁM:
Miért nem látszanak, amiket küldök, egy hete? RENGETEGET írtam egy hete. Egyik nap legalábbis kb tíz hozzászólást...
Se email-es jelzsést nem kaptam ennek okáról, se itt... Alicia részletes válaszát is hiába várom egy hete, pedig megígérte, hogy múlt szerdán ír még nekem.
Miért nem látszanak, amiket küldök, egy hete?

Kedves High!

Igen, írtam, hogy szerdán tudnék írni, de közben nem voltam jól, elnézést! Most nézem a régebbi leveled, megpróbálok válaszolni mindjárt arra is.

high írta: Köszönöm Nektek, hogy nyitottan fogadtok engem! Pláne, hogy itt vélhetőleg nők vannak többségben, és "ennek ellenére" mégis. Az utóbbi években többször is kerültem női társaságba, mikor mi miatt. Neten és élőben szintúgy. Többnyire balul sült el (általában egy idő után). Az oka szinte mindig olyasmi volt, hogy nem voltam elég pletyis, nem voltam elég felszínes, nem bájcseverésztem, velük ellentétben a személyes adataimmal csínján bántam, túl komoly és filozófikus voltam, vagy éppen megpróbáltam a túl mély érzelmi világomról beszélni, pszichologizálni, és ha odafigyeltem valakinek az érzelmeire, a többi nő féltékeny lett, holott nem lehetséges azonnal mindenkire egyformán mélyen odafigyelni. Bizakodom, hogy itt többségében korrekt emberekkel cseveghetek. Nincs elvárásom mélységekre, bár szeretem, mert ilyen vagyok. Sőt, NÉHA felszínes is szeretek lenni. Kell néha egy kicsit az is. Imádom a humort -ahol helye van, bár e fórum inkább pszichologizáló, és traumákról szól, tehát kevés helye a humornak-, laza csevelyt szintúgy, sokat rögtönzök, bár rendszerezni, tervezni is szeretek, logikus, de érzelmes alkat vagyok.

Én alapvetően csak korrektséget várok el, és adok is. A többi pozitívum meg ráadás, máris sok pozitívat kaptam tőletek, tisztelt hölgyek! Illetve biztos előfordul rajtam kívül pár férfi is, nekik is köszönöm, ha korrektek, nyitottak. Remélem, kellően oda tudok rátok figyelni, és nem okozok semmiféle féltékenységet senkiben, hiszen nem célom. Bizakodom, hogy nem futok bele előítéletesekbe, pusztán a nemem miatt. (Ha mégis, akkor meg jó, ha idejében megoldódik a helyzet.)

Tudni kell rólam, hogy szeretem tisztázni az esetleg felmerülő félreértéseket. Sajnos nők között több olyat tapasztaltam már (férfiak között ritkábban), akik erre nem hajlandóak, de evvel nem bélyegzem meg a nőket, csak elmondtam erről az eddigi tapasztalatomat. Lehet, hogy itt sokkal több hölgy korrekt és nyitott.

Itt pláne előre izgultam emiatt, hiszen itt különösen lehet oka a nőknek negatívan tekinteni a férfiakra, hiszen a pedofilok túlnyomó része férfi. Sőt, pontosítsunk: az abúzálók többsége is férfi, és megítélni őket lehet! Ugyanis abúzáló (molesztáló), valamint pedofil nem mindig ugyanaz. Előbbi LEHET mentes pedó hajlamtól, csupán hatalmával visszaél, stb, míg a pedofília egy hajlam, egy pedofil lehet tökéletesen erkölcsös akár (vagy erkölcstelen is, tehát molesztáló is LEHET egyúttal, sajnos), mert nem függ össze ezen hajlammal a morál. Félreértés ne essék: nem vagyok ilyen hajlamú. A pszichológia tudománya szerint az áldozatok kis része lesz ilyen hajlamú. Lehetséges. Én csak magamról tudok beszélni: nem lettem ilyen hajlamú. A gyerekek bár általában szépek (szebbek) küllemre is (nem szexuális értelemben), és szebbek sokszor lélekre is, a felnőtek többségéhez képest, "agyilag" is nyitottabbak sokszor, és van miért tisztelni a gyermekeket, én legalábbis így élem meg. Evvel semmi gond nincs. Viszont annál inkább aggódom a gyermekek testi-lelki épségéért, valószínűleg a gyerekkori élményem sokat nyom a latban.

Én legalábbis arra a következtetésre jutottam, hogy pedofil és molesztáló személy: nem mindig ugyanaz. Tanulmányozva a gyermekpszichológiát és az abúzus különféle eseteit elméletben. A gyakorlatban inkább csak a magam "élménye" volt jelen mint elszenvedő, és pár ismerősöm által elmesél eset közvetett módon, tehát többnyire csak elméleti kutatásokat tudtam vizsgálni. Talán kicsit ironikus is a sorstól, hogy bár a többségeketek férfi abúzált, mégis miközben én magam férfi vagyok, engem is férfi abúzált, amikor gyerek voltam. A nemem tehát egyfelől elvileg gyanúval tölthetne el itt többeket, másfelől meg épp fordítva: sorstársat is láthatnak bennem egyesek (ez megnyugtató), mert velem egyneműtől szenvedtem el szexuális visszaélést egykoron. Pontosabban sorstárs az sorstárs, akármilyen nemű is az áldozat, és az elkövető - egy kedves beíró jogosan utalt is erre.

Én pusztán arra utalok, érthető módon sok traumatizált hölgy sajnos érezhet félelmet (általában is) a férfiaktól. Az jut erről eszembe: jobb félni, mint megijedni, bár talán ez emberi egyedektől függ, nemektől kevésbé. Lehet, hogy pusztán a szexualitástól fél az, aki valamelyik nemtől fél. Magamon egyelőre erre jutottam. Férfiasan bevallom: gyerekkorom óta van bennem félelem a szexualitás sokféle oldalától. Ráadásul zavarbaejtő számomra, hogy hetero mivoltommal párhuzamosan jellemző rám (jó értelemben és főleg érzelmileg) anyáskodni avval, akit kedvelek. Ami hibám erről eszembe jut, az a túlzott aggódás. Ez nekem se jó, meg annak se, akikért "tövig rágott körömmel" aggódom. Nem kell sokat agyalnom a lehetséges okokon...

Kedves Alicia, ismét köszönöm reagálásod részletességét, és a többiek reagálását is, hiszen mindannyian pozitívan fogadtok és fogadtatok engem!
Alicia részletessége azért megnyugtató számomra, mert lényegileg, egyben összetetten kifejtette, mit gondol az itteni "színrelépésemről". (Egyébként kritikát is fogadok, ha van alapja.) Férfiként megnyugttató számomra a logikus magyarázat, tehát Alicia sorait különösen megnyugtató volt olvasnom. Természetesen mindenkinek nagyon örülök, akik nem előítéletesek velem, és máris öten, hatan nyitottan, pozitívan köszöntöttek engem.

Én is köszöntök mindenkit - bár előző két post-omban már kifejeztem áttételesen ezt, de most konkrétan is szerettem volna. Bár a mások iránti bizalmam ennek ellenére se fog azonnal megjelenni -evvel nincs is baj, fokozatosság pláne muszáj, ha az ember traumatizált-, szerintem közületek sokan éreznek még így, mint én: óvatosabbak lettünk bizalom terén, de ha gyerekként azok voltunk, akkor ha lehet, még óvatosabbak.

Bár ez az óvatosság nálam van, hogy felemás: pl érintésfóbiám van, de remekül képes vagyok "tompítani", ha tudom adott helyzetről, hogy megérinthetik a testem. Ha váratlan, akkor vagy sikerül "az érzékelési tompításom", vagy nem. De hogy mitől felemás... Attól, hogy nagyon vágyom a gyengéd érintésre, és persze a szexre is. Közben meg sokszor nagyobb az ellenállásom a testi érintés tekintetében, sajnos. Hadd ne mondjam, milyen kevés élményem van/volt kellemes érintések és szex terén, és azoknak milyen kicsi hányada esett jól nekem eddig... Nagyon vágyom párkapcsolatra, élvezetes szexre, gyengédségre adni-kapni, és gyermekvállalásra, utóbbira kb azóta, amióta nagykorú vagyok. Szex és párkapcsolat terén nem "dúskáltam" eddig, gyermekem sajnos még nincs, bár utóbbi csakis óvatosságból. (Megfelelő társ nélkül, és anélkül, hogy kellő anyagi alapot tudnék teremteni hozzá, nem vállalok még gyermeket.)

"Van itt valahol egy film is, ami erről szólt. (Férfi kisfiát abúzálta.)"

Köszönöm a tippet, hátha segít nekem a lelki feldolgozáshoz. Elnézést, ha kimenne a fejemből megnézni.
Rendszeresen próbálok szembenézni a traumámmal, bár eközben előtör a szégyenérzet. Férfi a kisfiát: egy ilyen film, ha megfelelően kivitelezett, akkor talán amiatt is segíthet nekem (is), hogy hím nemű mind az áldozat, mind az elkövető, hiszen én is ezt éltem meg anno. Láttam már abúzusról szóló drámát, ahogy apa a lányát... De nem rémlik olyan, hogy apa a fiát, pedig az ilyesmi is, sajnos, a valóság része. Láttam filmet a fiatalkorúak börtönéről, ugye nem kell ecsetelni, mi folyik ott.


Olyan sokk ért gyerekkoromban, amikor megtörtént, hogy máig nem emlékszem, ki tette. Lehet, hogy rokon, lehet, hogy nem. Van egy fő gyanúsítottam, aki nem rokonom. Dehát bizonytalanságban vagyok mindmáig, az elkövető személyét illetően. Gondolom ijedtemben tudat alá fojtottam. Na meg nem monstanában történt... Egyszerűen nem emlékszem, szerintem nem merek emlékezni, ki tette. De arra mindig is emlékeztem, hogy miket csinált velem, pontosan, bár akkoriban még nem értettem, ami egy jó ürügy volt a pszichémnek arra, hogy ne vegyem komolyan az esetet, huszonvalahány éves koromig (indokolt önbecsapás esete, énvédő mechanizmus). Érzelmi nyoma nem maradt, és csak akkor jött fel, amikor huszonévesen "felpiszkáltam" a tudatalattimat.

"szerintem a többiek is érzik, hogy sorstársat keresel csak. Add Magad, és minél többet beszélsz a tárgyról, annál többet kaphatsz itt pozitív értelemben."

Nagyon jól esnek soraid, bízom benne, hogy komolyan így gondolod és érzed. Egyrészt szeretek segíteni annak, aki kéri, ha tudok valamiben, és ha egyúttal korrektnek tűnik az illető. Ugyanakkor pontosan az is jellemző, amit említesz: keresek sorstársakat. Egyben barátokat is, már amennyire virtuálisan lehet.
Minél többet beszélni: sajnos nekem folyton lelkiismeret furdalásom van a bőbeszédűségem maitt. Borzalmas, hogy már megint mennyit írtam.

Viszont örömmel tölt el a nyitottságotok, és az meg pozitív ráadás, ha más is kellően sokat ír. Csak túlzásba ne essünk, sajnos hajlamos vagyok egyvégtére "regényt írni"... közben meg van, hogy csak kerülgetem a forró kását...

High, túl sok az infó a leveleidben, ez itt leblokkolhatja az embereket. Én is úgy vagyok vele, hogy azt sem tudom mire is válaszoljak, annyi mindent felvetsz egyszerre. Nagyon részletes a bemutatkozásod. Igazából nem annyira arra kíváncsiak itt az emberek, hogy Te minek, kinek látod Magad, mit gondolsz Magadról.
Ide inkább azért írnak az emberek, mert megosztják egymással a tapasztalataikat az abúzussal, és ehhez kapcsolódó dolgokkal kapcsolatosan.
Ha amúgyis vannak beilleszkedési zavaraid, ami az abúzáltakra jellemző, lehet, hogy kéne szakember ehhez is. Ha nem ismered fel, hogy mikor mit nem kéne mondani, írni, ez is arra utal.

Láttam egy hozzád hasonló embert, az is csupa értelmes dolgot mondott, de annyira "szétasszociálta" magát, hogy elvitte a beszélgetés fonalát, és a végén csak ő beszélt..

Most ezt segítő szándékkal írom, nem akarlak bántani.

Ha eltűnnek bejegyzések, lehet, hogy nem időszerűek, zavaróak lehetnek bizonyos szempontból.. Nekem is volt már, hogy törölték a bejegyzésemet, utólag értem, miért.

Ami infót írsz Magadról, lehet, hogy rögtön meg is magyarázod tudományosan, így lehet, hogy már nem is tudunk rá mit írni, mert ezzel lezárod a dolgot.

Ami filmet ajánlottam Neked, az a milyen apa az Isten, rögtön az első a Filmek a megértéshez topicban. Lehet, hogy jó, ha valami hasonlót látsz.

Amit még elmondanék: Elracionalizálsz, elméleti síkra terelsz dolgokat, ahelyett, hogy az érzésekre koncentrálnál. Az abúzus az érzelemvilágot kavarja össze leginkább, azt hiszem, ezért az érzéseinket kell helyretenni. Ha rögtön van mindenre egy magyarázatod, nem engeded meg Magadnak az ÉRZÉST, amit át kell élni a gyógyuláshoz. Ehhez is szakember kéne, lehet.

Ha itt az érzéseidről is írnál, szerintem több visszajelzést kapnál. vagy nyitva hagynál egy-egy kérdést. Miben vagy bizonytalan? Hogyan gondolsz magadra, amikor az jut eszedbe, hogy...? ilyesmi, stb

Most ennyi jut eszembe..

Yenna, elolvastalak. Szerintem azért jó lenne emlékezned, túl sok a fekete folt. Nehéz lehet így...

Kedves Nagymama!

Nagyon felháborodtam azon az idézett mondaton! Teljesen kiborultam tőle!

Kedves Nagymama,
Borzalmas ilyen mondatokat olvasni, mint a rendőri jegyzőkönyv. Komolyan az jutott eszembe, hogy mit szólna, aki leírta, ha kéthetente valamivel kínoznák, nem kell ennek feltétlenül abúzusnak lenni, mondjuk bezárják a munkahelyére egész nap, és egy számára ijesztő horrofilm menne minden képernyőn, amit nem tud kikapcsolni.. majd amikor segítséget kér, közölnék vele, hogy "de hát csak kéthetente van, mi a probléma".

József, megrázó a történeted.
Valóban kevés szó esik a fiú áldozatokról, pedig biztosan sokan vannak, csak néhányan tudták elmondani itt a honlapon is. Nagyon bátor vagy, hogy leírtad és megosztottad a tiédet, nagy szükség van rá. Dr Lux Elvira szexuálpszichológus Férfisorsok című könyvében olvastam néhány hasonlót, hosszú terápia során tudtak gyógyulni. Éppen ez az összezavarodottság a legborzalmasabb az abúzusban, hogy a lelkünkben öszekeveredik a szeretetérzés az iszonyattal, a test természetes reakciói a szégyennel, s maga a személy, akiben megbíztunk, hogy szeret, egyszerre elnyomónkká válik... A fiúk történetéből ez még sokkal nyilvánvalóbb számomra, mert őket az abuzáló nemcsak megadásra, hanem cselekvésre kényszeríti... ráadásul a Te esetedben folyamatos szidalmazás közben... szívem, együttérzésem veled van.

Senki sem, szoktál választ kapni, többek között tőlem is. Azt tudom most is írni, amit régebben is, hogy egyszerűen nincs igaza annak, aki ilyeneket mond. Bármennyire is beléd verték ezt, ez egyszerűen nem igaz. Ha ezt sikerül elhinned, akkor talán megérted azt is, hogy nem neked van okod szégyenkezned, hanem azoknak, akik így neveltek, azaz a szüleidnek, és a testvéreidnek is, akiket ugyan szintén a szüleitek neveltek így, de miután már felnőttek, megtanulhatták volna, hogy ahogy neveltek benneteket, az nagyon rossz.

A másik, hogy a neten vannak olyan könyvek is, amelyek segítenek, pl. a Mérgező szülők, de érdemes lenne olvasnod a hímsovinizmusról is, mert abból is sokat tanulhatnál. Továbbá vannak olyan (női) internetes magazinok, blogok is, ahol szintén érdemes lenne olvasgatnod. Tanulni, változtatni soha nem késő, még akkor sem, ha nagyon nehéz. Ne törődj bele, hogy így kell leélned az életedet!

Itt egy link, ami talán segít , eljutsz olyan oldalakra, ahol érdemes olvasgatni (remélem, nem tiltja a szabályzat, hogy ilyet rakok be, ha igen, akkor kitörlöm):

gumiszoba.com/blogok-honlapok-olvasnivalok/

senki sem írta: Köszönöm.

Szívesen.

Senki sem, szoktunk reagálni, bár én vigasztalásban nem vagyok jó, azt se tudom, hogy kell csinálni virtuálisan. De veled is veled vagyunk, és mindenkivel. És elítéljük, hogy bántottak. Nőnek lenni nehezebb, törékenyebb mű-faj vagyunk, de még egy fiú is beleroppant volna abba, amiben neked volt részed. Szóval erős vagy! Talán itt azt is megtapasztalhatod, hogy a szeretet létezik, amire mindenki vágyik. De mi itt ezt, egymás elfogadásával tudjuk csak leginkább kifejezni. Te is szeretetre méltó lény vagy.

Én sem gondolkozom magamról másként Senki sem, ha ez számít valamit.

Kedves Rotebeete! Köszönöm az együtt érző soraidat. Valamiért nem jelenik meg a válaszom, most újból próbálkozom. Nem a szembesítés eredménye jelentett egy kis megkönnyebbülést számomra, hanem az, hogy már nem kell tovább hazugságban élnem. Végre eldönthettem, hogy nem látom soha többé. Hiába derült ki, hogy igazat mondtam a családom ugyanúgy homokba dugta a fejét. Anyukám nem kért bocsánatot, amiért nem hitt nekem, nem kérdezte meg, hogyan birkóztam meg mindennel egyedül, nem vigasztalt. Inkább önmagát sajnálta, rossz anyának gondolta magát, amiért nem szóltam a bajokról. Kijár a temetőbe az apukája sírját rendben tartani, az "emberét", aki tönkretette a lánya életét. Csalódtam az egész családban és a lehető legritkábban látogatom meg őket, így kicsit elviselhetőbb a közönyük.
Noja

Noja írta: Kedves Rotebeete! Köszönöm az együtt érző soraidat. Valamiért nem jelenik meg a válaszom, most újból próbálkozom. Nem a szembesítés eredménye jelentett egy kis megkönnyebbülést számomra, hanem az, hogy már nem kell tovább hazugságban élnem. Végre eldönthettem, hogy nem látom soha többé. Hiába derült ki, hogy igazat mondtam a családom ugyanúgy homokba dugta a fejét. Anyukám nem kért bocsánatot, amiért nem hitt nekem, nem kérdezte meg, hogyan birkóztam meg mindennel egyedül, nem vigasztalt. Inkább önmagát sajnálta, rossz anyának gondolta magát, amiért nem szóltam a bajokról. Kijár a temetőbe az apukája sírját rendben tartani, az "emberét", aki tönkretette a lánya életét. Csalódtam az egész családban és a lehető legritkábban látogatom meg őket, így kicsit elviselhetőbb a közönyük.
Noja

Szüleink viselkedése megbocsájthatatlan, de nagyon tipikus. Ez az ő menekülési útvonaluk. Szó sincs arról, hogy felmenteném őket, csak próbálom megérteni. Egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy mi történt, és főleg arról, hogy mennyi kárt tett ez bennünk. Azt hiszem, ez ellen nem nagyon érdemes harcolnunk, mintha ez megváltoztathatatlan lenne...

Igazad van Mara. Én is úgy gondolom, hogy maguktól nem fognak beszélni a múltról. Lehet, hogy úgy gondolják akkor nem okoznak fájdalmat, ha nem hozzák fel. Csak az a baj, hogy gyerekként is cserben hagytak és a titok feltárása után is. A vége úgyis az, hogy egyedül vagy a feldolgozhatatlan dolgokkal.