A történetekről

Minelli írta: Sziasztok!

Engem annyira sokkolnak ezek a horrorisztikus történetek, a legutóbbi tette fel az i-betűre a pontot,aludni is alig tudok ezek miatt.Egy kis időre abbahagyom az oldal látogatását.
Egy vér szerinti "apa"hasba rúgja, abuzálja a saját lánygyermekét! Ez nem "apa" ez egy génhulladék,egy selejt,vannak "emberek" akiknek meg sem kellett volna születnie.
Tovább gondolva,olvastam Eric Berne Emberi Játszmák című könyvét abban volt valami ilyesmi Játszma: Bezárt ajtók...hogy a felség (figid) nem engedi testileg magához közel a férjét,a férj pedig máshol próbálkozik,jelen esetben a gyerekénél..
Akkor a gyermek a Játszma része lenne tudatlanul? így már érthető nekem a sok "falazó" anya...

Kedves Minelli. Sajnálom, hogy így felkavart. Hasba ütött, és anyámat rúgta le az ágyról. Igen, génhulladék. Nem ismerem a könyvet, de nekem inkább Zimbardo kísérlete alapján született Kísérlet c. film jut az eszembe, ahol van 10? börtönőr, 10 rab, mindenki civil eredetileg, de jelentkeznek erre a kísérletre, és egy börtönben élik meg a szerepüket. Ott lehet látni, hogy a bántalmazó, hatalmi pozícióban lévő ember mire képes, és akik eltűrik, milyen személyiségváltozáson mennek keresztül. A film sokkoló, és tragédia is történt. Az én esetemben nem tudom ráhúzni anyámra a falazó szerepet, és nem lehet megoldás a férjnek, apának, hogy a gyerekében találjon vigaszt. Egy elromlott kapcsolatban nem várhatnak a szülők, mert azt a gyerek szívja meg. Sőt én nem engedném, hogy csak úgy a szülők gyereket neveljenek. Mindenhez kell bizonyítvány ma már, még a takarításhoz is. Erre is fel kell készíteni a családokat. Oktatni kellene, és pszichológiai tesztet kellene kitölteniük a szülőknek. Túl nagy felelősség a gyereknevelés.

Két újabb történet. Ma valahogy jobban felkavartak. Az utóbbi időben jobban bírtam, de ma nem. Sajnálom mind a két történet íróját. (Bözse és Kinga)

Nagyon sajnálom Bella! És a többiek történetét is.

Igen, rettenetesek az újak is. Sok új van, olvassátok el őket. (Írt rólunk a Dívány, sok történet érkezett.)

Sziasztok!

Új vagyok köztetek, de a témában túl régi, sajnos.

Végigolvastam az összes történetet (ha jól gondolom) és sokat tanultam magamról, pl, hogy nem véletlen vagyok magányos nagyobb társaságban, és hogy miért szervezem meg az életemet lépésről-lépésre A-D tervekig minimum, mert félek elveszíteni a kontrollt.

Beküldtem én is a történetemet, nem rövid, négy évvel ezelőtt próbáltam kiírni magamból.

Örülök, hogy idetaláltam, köszönöm az oldalt!

Isten hozott köztünk, kv!
Nekem nagyon sokat segített ez a fórum, meg a történetek. Annyira sok hasonlóság van, hogy teljesen megnyugtatott engem, hogy nem én vagyok a totál gáz, aki mindenre olyan furán reagál, hanem ez egyenes következménye valaminek, amiről eddig nem is tudtam...
Veled például az, hogy kamaszkoromtól szinte mindig fiúnak, vagy ha már ez nem ment, semlegesneműnek öltöztem...rövid haj, naadrág, lapos cipő, szürke, sötétkék, mint szín. A nőiségem, mint a kivert kutya...Két és fél évvel ezelőtt valami elindult bennem, és életemben először vettem magamnak egy csillogó bizsu fülbevalót. (tiszta röhej, negyvennyolc évesen) Onnan keltezem az "új életem", mert azóta valahogy muszáj foglalkoznom ezzel a témával.
Tényleg olyan érzés, mintha egy alvajárónak felnyitják a szemét. A sok történet elolvasása, és mások rettenetével együtt a sajátom újra átélése, bár fájdalmas és szörnyű, mégis nekem többet adott száz terápiás ülésnél. (ezt azért nem mondom a terapeutámnak, annyira még dolgozik bennem a megfelelés ) Legalábbis úgy érzem.
Azért figyelem magam, nagyon hullámzóak az érzéseim. Megosztani megkönnyebbülés volt, mástól reakciókat kapni vigasztaló, aztán másokért (és köztük magamért) dühösnek lenni... most a lelkes "induljmárvalamerre" szakaszban vagyok. De ahogy sejtem, azért ez nem megy ennyire gyorsan.

Kinga, Névtelen
tényleg megtettétek az első lépést, és mindig az a legnehezebb, mert megadja az útirányt. A körbenjárás helyett elfele a múlttól...

Kedves Nyugodt!

Így az olvasottak hatására, vagyis miattatok, átfutott rajtam minden, és leírtam újra, csak most már konkrétan mindent, amire emlékszem, és az eseményeket az első írásom óta. Nekem sokat segít az írás, és a tudat, hogy nem vagyok egyedül, és nem igaz, hogy nem vagyok százas. Az előzményekhez képest majdnem szégyellem magam, hogy milyen normális életet tudok élni, időnkénti kiborulásokkal.

KV, jól értelmezzük, hogy le akarod cserélni az előző írást erre az újra, ami ma éjjel született? (Szerintem jobban emészthető az új változat, rövidebb és érhetőbb.) Kérlek, írj a moderátoroknak (e-mail vagy "jelentés moderátornak" funkcióval), melyik írás legyen fent.

Időközben kicseréltük, köszönöm!

Átolvastam, vannak is benne hibák, de talán itt nem az irodalmi és nyelvtani dolgok a legfontosabbak, csak én vagyok maximalista. Pedig tudom, hogy aki a tökéletességre törekszik azt csalódás fogja érni.

Pl amikor a barátnőmnél nyaraltam, nem volt egyértelmű, h nem ő, hanem a mostohaapja játszott velem. De utóbb összerakható. Na, mindegy. nehéz küzdeni a maximalizmussal is.

De ha valami nem világos, kérdezni szabad.

KEdves kv
eddig is mindig összeszorult a szívem a rettenetes történetek olvasásakor, de most a te történeteden fordult elő velem először, hogy igazán elsírtam magam. Biztos azért is van ez, mert annyi párhuzamot vélek felfedezni a sajátommal, de nem csak azért.
Fájdalmas dolog látni, hogy használati tárgyakként kezeltek bennünket többen is, és mi is ekként tekint(et)ünk magunkra... Eszünkbe se jutott tiltakozni.
Én még abbahagyni sem tudtam a rossz kapcsolatokat soha, hiszen a tárgyakat vissza kell tenni a polcra, ha már nem használják.... amíg nem teszik vissza, teszi a dolgát...legfeljebb "elvész", úgyhogy az eltűnési módszereket követtem én is.
Amit az Igaziról írsz, mélyen megrendített. Nekem két és fél éve lépett az életembe az Igazi (51 éves vagyok, úgyhogy nem kapkodtam el ), vagy legalábbis, akit én annak tekintek, és mi is bujkálunk (esetemben őmiatta). Nehéz ezt elviselni, és nap mint nap megharcolok magammal azért, hogy vajon TÉNYLEG szeret-e, miközben elég a szemébe nézni.
Nehéz elhinni, hogy bárki, bármikor, bárhogy..... szerethet.
Ezen dolgozunk a terápiában. Nagyon remélem, hogy sikerrel...

Igen szörnyűek. Megint özönlenek a történetek. Döbbenet. Robi 44 összeszorult a szívem.

Kedves Nyugodt!

Könnyeidtől most meg az enyémek jöttek... 5 éve vagyunk "együtt" az Igazival, amíg nem hittem el és nem láttam, hogy mennyire mélyen szeret, még nem is romboltam ennyire a kapcsolatunkat. Mindig azt mondja, hogy ne aggódj annyit Kisvirágom... meg, h ő nem tűnik el, mert rossz pénz nem vész el, és amúgy se képes elhagyni, egyszerűen képtelen rá, ismeri annyira magát. Csak én kezdem nem ismerni magamat, hogy ha szeretem, mégis miért csinálom ezt, és hálás vagyok a türelméért, más nem maradt volna mellettem. A férjem után, ő persze más kategória, mert nem hagyok magára védtelent, szóval ő a leghosszabb kapcsolatom életemben. És az a szörnyű, hogy ha vele vagyok, minden egyértelmű, de ha nem tudunk együtt lenni, akkor egy idő után mindig elindul bennem a kétkedés, pedig nem kéne. És nagyon erősen kell koncentrálnom, és emlékeztetni magamat, hogy szeret, hogy ne borítsam ki, mert utána veszekedni kezdek. Ő nem, de én igen. Tegnap az itteni történetek olvasása után írtam neki, h nagyon szerencsésnek érzem magam, h megtaláltam őt, mert sokunknak sosem lesz egy jó kapcsolata.

Amikor pár srác eszközként használt, azt már nem is említettem meg, mert akkor már benne voltam az élet sűrűjében, nem gyerekként gondolok ott már magamra. Ott én játszottam a tűzzel, és anyám ugyan mindig mondta, h a gyerek a legkisebb baj, ami történhet velem, de én tudtam, h velem a legrosszabb már megtörtént és ezután max megvernek és megölnek, de az legalább nem olyan lesz, h utána még vagy 15 évig vele kell élnem, mintha minden okés lenne.

Ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg bennem is az előbb, hogy nem az a legszörnyűbb és legrémisztőbb a múltunkban, ami ténylegesen történt, hanem az, hogy ezáltal lemondunk mindenről, amiről álmodni mernénk. Amiről álmodhatnánk. Saját magunk ássuk el gyakran, pedig voltunk a mélyben más-mások miatt, de felnőve a jövőnket mi kell alakítsuk, nem szabad lemondani az álmainkról.
"Ha feladod az álmaid meghalsz, élve halsz meg"
Már nem tudom ki énekelte.

Ne engedjétek, hogy a múlt megnyomorítsa a jövőt, épp elég, ha időszakonként kikerülhetetlenek a rosszabb időszakok, de mindent elvették tőlünk, amikor elvették az ártatlanságunkat minden értelemben, ne adjuk oda a jövőnket önként!