A történetekről

süni írta:

nyugodt írta: Ami nekem a legszornyűbb, az hogy még mindig úgy kellene tenni az elkövetőkkel szemben is, mintha minden rendben lenne, hiszen a gyermekeink nagyszülei... én ezzel nem tudok mit kezdeni.
Amióta bevillantak az emlékek (töredékesen), egyszerűen nem tudok beszélni a szüleimmel. De lehet, hogy egyszer még elmondom nekik, hogy tudják, tudom - valahol belül érzem, hogy így lesz. De ehhez idő és erő kell....

Kedves nyugodt!
Engem az "apám" abúzált, az "anyám" meg a tettestársa volt. Az előbbivel régen, az utóbbival idén szakítottam meg minden kapcsolatot. Miután ezt a hatalmas terhet letettem a vállamról, megerősödtem lelkileg, kigyógyultam egy csomó nyavajából és most gyermeket várok. 1000%-ig biztos vagyok benne, hogy nem veszem fel velük a kapcsolatot akkor sem, ha megszületik a baba, mert tudom milyen mérgező emberek. Bár "anyám" igyekezett úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mióta közöltem vele, hogy a férjem mindent tud a gyerekkoromról, azóta nem keresi ő sem a kapcsolatot. Igaz, hogy emiatt a gyermekemnek csak egy nagyszülője lesz hivatalosan, de vannak pótnagyszülő jelentkezők, így mégis egészséges családmodellt fog látni.
Véleményem szerint, ha egyszer szembesíted a szüleidet, meg fogsz könnyebbülni, fel fogsz szabadulni. Sok-sok erőt kívánok Neked ehhez.

Süni!
Ezt most megkönnyeztem. Ez friss hír ugye? vagy elkerülte a figyelmem. Gratulálok!!!! Kívánom, hogy egészséges legyen a baba, és hogy meg tudd adni neki a pároddal együtt mindazt a szeretetet és családi harmóniát, amiben neked nem volt részed. És ez is megható, hogy vannak pótnagyszülő jelentkezők!

ó, Süni, micsoda fantasztikus hír. Imádkozom értetek, hogy minden rendben menjen. Szívből gratulálok, és nagyon-nagyon örülök.

Kedves Süni!!
Én is minden jót kívánok neked, sok örömet, és nagyon jó egészséget a kicsihez, és leendő kis családodhoz! Nagyon örülök, hogy egy új élet szakaszhoz érkeztél, és remélem minden rosszért kárpótol az Élet.

Kedves Nyugodt!
Köszönöm a kedves szavakat! Ahogy visszaolvastam elég össze-visszára sikerült a történetem, de nem sok időm van egyedül a számítógép előtt. Csak úgy tudok írni, ha a férjem és a lányom nincs itthon. A két kisfiam viszont itthon volt, így elég nehéz összeszedni a gondolatokat. Pedig rengeteg dolog kavarog a fejemben.
Például nagyon félek, nehogy bekattanjon valami az agyamban és én is bántsam a saját gyerekeimet. Mert nem értem apám miért tette. Egy alapvetően normális ember és mégis ilyet tesz. Mi történhetett a fejében, hogy képes volt rá? És ugye az én fejemben nem történhet ilyen? Ami még rettenetes, hogy én is bántom a gyerekeimet. Persze nem szexuálisan, és nem is fizikálisan, de verbálisan. Sajnos van amikor elszakad a cérna és kiabálok velük. Tudom ez előfordul néha mással is, de nálam azt hiszem gyakrabban. És nem tudom kezelni az indulataimat, pedig nagyon igyekszem. Nagyon igyekszem, hogy érezzék mennyire szeretem őket, és rettegek, hogy ezekkel a nehezen kezelhető indulatokkal én is olyan vagyok, mint az apám.
Amitől még rettegek, hogy nehogy a fiaim bántsák a gyerekeiket vagy másokat felnőttként. Legkisebbem kiköpött apám. A szemei, mintha apámra néznék, de a természete, belső tulajdonságai alapján is. Gyönyörű, imádni való gyerek, nagyon okos, de néha félek ettől a hasonlóságtól.

Kedves Árva! Nagyon örülök, hogy itt vagy a fórumon is. Értem a félelmeidet. Sajnos sokszor befolyásol minket a minta, amit kaptunk gyerekkorunkban - hidd el, ezzel mindenki így van. De az, hogy észreveszed, mikor nem tudod kezelni az indulataidat, már egy hatalmas lépés. Senki sem tökéletes, tökéletes szülő nincs, sose felejtsd el.
Ha nem segít rajtam a pszichológusom, ha nincs a hosszú terápiám, biztos vagyok benne, hogy egy csomó mindent én is pont úgy csináltam volna, mint anyám, pont úgy rátelepedtem volna a gyerekeimre, mint ő, pont úgy zsaroltam volna őket érzelmileg, ahogy ő tette (teszi...) velem. Segítség nélkül nehéz ezekből a mintákból kitörni.
A bántalmazás már más lapra tartozik. Biztos vagyok benne, hogy a fiaid jó nevelést kapnak tőled, miért bántanák a gyerekeiket? Nem gondolom, hogy létezne egy "bántalmazó gén", amivel örökölhetnék apád aberráltságát... Másban persze hasonlíthatnak rá.
Ne hagyd, hogy befolyásoljon az a téves nézet, miszerint a bántalmazókból lesznek a bántalmazók. Ez egy baromság, annak a ténynek a kiforgatása, hogy a bántalmazók múltjában gyakran találnak bántalmazást. De ez iszonyatosan nagy különbség számszakilag, nem vagyok matematikus, de azt gondolom, hogy a szexuálisan bántalmazottak nagyon kis hányada válik ő maga is bántalmazóvá. Sokszor beszéltünk már itt erről.

Árva írta: Például nagyon félek, nehogy bekattanjon valami az agyamban és én is bántsam a saját gyerekeimet. Mert nem értem apám miért tette. Egy alapvetően normális ember és mégis ilyet tesz. Mi történhetett a fejében, hogy képes volt rá? És ugye az én fejemben nem történhet ilyen? Ami még rettenetes, hogy én is bántom a gyerekeimet. Persze nem szexuálisan, és nem is fizikálisan, de verbálisan. Sajnos van amikor elszakad a cérna és kiabálok velük. Tudom ez előfordul néha mással is, de nálam azt hiszem gyakrabban. És nem tudom kezelni az indulataimat, pedig nagyon igyekszem. Nagyon igyekszem, hogy érezzék mennyire szeretem őket, és rettegek, hogy ezekkel a nehezen kezelhető indulatokkal én is olyan vagyok, mint az apám.
.

Mennyire átvesszük a bűntudatot és felelősséget....a szorongás szerintem inkább magunknak szól, saját magunkat tesszük a gyerekeink helyébe. Ahogy Mara mondta a mai Tilos Rádiós interjúban: "a gyerek gondjai mögé rejtjük be magunkat". Én szakmában is olyanokat választottam, ahol folyton másoknak segítek - mindenkinek, bárkinek, csak nekem ne...de azt hiszem, ez nem megúszható. De biztos érdemes, ahogy Süni mostani bejegyzései a boldog párkapcsolatáról mutatja is Ebbe kapaszkodom én is

Kedves Sheja
isten hozott közöttünk... nagyon fontos, szomorú és egyben ijesztő a történeted, köszönet, hogy megosztottad. Nekem azt igazolja, hogy még ha pozitív élmény kapcsolódik is a történtekhez, elindít egy furcsa ösvényen, és valahogy "Mások" leszünk onnantól kezdve. Meg, ahogy a történeted is mutatja, mások is bepróbálkoznak, amihez már nem kapcsolódik pozitív élmény "Normális" családban, "normális" nagyszülőkkel/szülőkkel - ki tudja, mi mozgatja az elkövetőt, még a pszichológia is kutatja, mi lehet a kiinduló ok... Az áldozatokon ez azonban nem segít - kellene valami fogódzó, valami általános segédlet, hogyan húzzuk ki magunkat belőle a saját hajunknál fogva. Persze, terápia... de valahogy annyira hasonlók a történetek következményei, engem ez mélyen elgondolkoztat. Sőt, mondhatni, mostanában folyton ezen gondolkodom

Nagyon megrázó Sheja története is.
És ahogy látom, ő is hasonló dolgokkal foglalkozik: másokon segít.

Szerintem van olyan, hogy ha valakiben bízol gyerekként, és fájdalmat nem okoz, sőt, akár örömérzést (orgazmust) okoz, amit csinál, akkor alapvetően jónak éli meg ezt az ember, és keresi az újabb lehetőséget. Több ilyen történet is van itt fenn - hogy izgatottsággal, büszkeséggel töltötte el a bántalmazottat a történés. És ennek ELLENÉRE mégis tönkretesz, sőt, még azzal is meg kell küzdeni ilyenkor, hogy szégyelljük, hogy jó érzés kapcsolódik ehhez. És később, a terápiában is nehéz - könnyebb haragudni valakire, aki fájdalmat okoz, mint aki szeretetteljesen simogat és jó

senki sem...nagyon sokat írok...minden féle dolgokat..a munkám kapcsán is meg kellett tanulnom néven nevezni a dolgokat és meg kellett tanulnom elvonatkoztatni a történetek tragédiájától, mert különben belepusztultam volna....tehát innen a szókincs és talán ahogy visszaolvasom a tényszerű..sőt talán meseszerű/rémmese/ leírás..

nem szeretem ha sajnálnak, mert az nem visz előbbre..és nem tudom, miért írtam le a történetet, ha eddig magamban tudtam tartani...és igazából nem érzem, hogy ez előrébb vinne...
sőt ahogy tegnap is mondtam...egyre több emlék és érzés jön felszínre, ami nem igazán esik jól...
a nagyapámmal történtek akkor kerültek rossz helyre a lelkemben, mikor elértem az első szexuális élményeimhez...
akkor jöttek elő... a bűntudat, és bizonyos szituációktól a félelem..

vannak dolgok amitől a mai naig pánikba esem ha megtörténik...ezért ha valakivel eljutok odáig, hogy felmerül a lehetőség, hogy ágyba bújunk, nem részletesen de megemlítem a történteket, hogy bizonyos dolgokat ne tegyen..mert akkor elsírom magam...
ne haragudj, hogy Neked címzeztem...csak igy egy hopzzászólásba sürítettem amit gondoltam...

a többi apróságnak látszó dolog, folyamatosan jutott eszembe és annyira fura, mert egyáltalán nem érzem magam viktimológiai esetnek és ha belegondolok, jó párszor váltam már erőszak áldozatává...

velem van a baj?

Én úgy gondolom, azért is olyan fontos a terápia, hogy ne legyenek tabu szavak, tabu témák a világban... a tabu további félelmeket gerjeszt, elválaszt önmagunktól. Minél kevesebb a tabu, annál közelebb tudunk kerülni a lényegünkhöz, s az élet teljességéhez.
Nőknek is van.... mint ahogy az Énekek éneke a Bibliában olyan szépen leírja. Nem akarom idézni, nehogy bántódjon valaki, de szerintem gyönyörű szöveg, különösen a Károli-féle fordításban. Így kellene történnie mindenki esetében, felnőttkorában, ez lenne a világ "rendes" rendje.

senki sem írta: Olvasgatom amiket írtok, és fel-felmerül bennem egy-egy gondolat. Például az, hogy tudomásom szerint csak férfiaknak lehet organizmusa, vagy mi. Nem nagyon vagyok tisztában a szó jelentésével, mert ez is a tabu szavak közé tartozik.

Orgazmus, azaz kielégülés. És igen, a nők is képesek kielégülni, ugyanis van olyan szervünk, ami erre képessé tesz, ez a csikló, amiben 8000 idegvégződés van, kétszer annyi, mint a férfiak péniszében. Azaz a nőknek legalább olyan jó lehet a szex, ha nem jobb, mint a férfiaknak.

Amúgy meg, Senki sem, mivel van neted, hiszen tudsz ide írni, utána tudsz ám nézni ezeknek a dolgoknak is. Google segítségével.

senki sem írta: Mert ezek tabu dolgok. Jobb nem tudni ezekről, mint megszégyenülni.

Na, ezt nem értem. Miért szégyenülnél meg? Könyörgöm, nem a középkorban élünk.

Szia Senki Sem! olvasom ezt a bejegyzésedet is és tovább gondolom..az IGAZSÁGTALANSÁGOK mélyen bevésődnek a tini lelkébe és az hogy nem tudja magát MEGVÉDENI a másiktól,a többségtől szemben ezáltal MEGSZÉGYENÜL.
Most világosodtam meg hogy honnan eredeznek az én megszégyenüléseim sorozatai..az első a nevelőapámtól amit sohasem tudok kitörölni az agyamból,hogy akkor mit mondott..
A másik: 12-13 éves voltam,jól tanultam,szegény voltam mehettem ingyen nyaralni az iskolából.Ott a csoport kiközösített ki tudja miért? nem volt bikinim,csak egy kölcsönkért régimódi fürdőruha,falusi lány voltam nem találtam a közös hangot a városi többséggel.
A párnám alá dugtak 100 forintot még a színére is emlékszem pirosas volt és rám fogták hogy elloptam valakitől.Ott álltam a csoporttal szemben és néztem a hangadó arcát, a nevére a mai napig emlékszem és éktelen sírásba kezdtem,mert ezekkel szemben nem tudtam magam megvédeni.Végül keresztapám még az nap hazafuvarozott nem akartam ott maradni.
Most 56 éves vagyok kinn dolgozom külföldön már 3 éve,de ez az érzés most újra előjött pont ezen a héten, nem mentem dolgozni 4 napig csak sírtam.
Hogyan lehet feldolgozni ezeket? Hogy igazságtalanság ér és én védtelen vagyok?