A történetekről

Kedves Karácsony, Hajnalkám, Mara,
sokat segítetek. Nekem még friss, hogy felszakadtak ezek a képkockák, egyre több jön, írom az emlékeimet, el nem küldött leveleket a bátyámnak, a gyerekkorunkról. De jó, hogy megnyugtattok, mert néha az az érzésem, csak bűnbakot keresek, és fantáziálok és valójában nem is történt semmi a szüleimmel, csak kicsit szigorúbbak voltak az átlagnál...A mostani partnerem például, vele megosztottam, hogy feltörtek az emlékek, azt írta, hogy "szerinte már nem szabadna ennek hatnia ennyi idő után.." Milyen érdekes párhuzam ez mindenkivel, hogy a külvilág nem hiszi, nem érti.
Viszont tényleg elbizonytalanítanak a hiányos emlékek.
De az érzés, belül, nem ez, valaki bennem súlyos vádakat fogalmaz meg. Bárcsak emlékeznék, legalább önmagam számára volna bizonyíték.
Visszafelé talán könnyebb összerakni. Biztos, hogy történt valami, mert nem lehet, hogy pusztán a szigorúság miatt ennyire félrement volna a szexuális és párkapcsolati életem. Hogy már 12 éves koromtól kezdve tárgy voltam a férfiak kezében, egy érzelemmentes kielégítőgép, és ez igazából nem is zavart, nem fűztem ehhez különösebb érzéseket. Mint egy robot.
Hogy soha nem bírtam például, ha masszíroznak, pedig többen próbáltak rávenni, hogy az milyen jó dolog, de az olajos érintés a bőrömön nekem hányingert okoz. Egyszer próbáltam shiatsu masszázst, az ruhában van, és alig érnek hozzád, de végül egész végig vigyázzállásban feküdtem, és totál leizzadtam, szegény masszőr (egy nő) végül feladta, azt mondta, így nincs értelme.
Képek apám magából kivetkőzött arcáról, különböző kanapék, amiken hason fekszem, parancsszavak, hogy "tedd szét", "szorítsd össze", ilyesmi, de ez lehet, hogy a nőgyógyászati vizsgálatokon volt, ki tudja. Kép, hogy megszégyenülten próbálom kimosni a bugyimat és azt akarom, apám menjen ki a füdőszobából, anyám szigorú és fájdalmas vizsgálatai, hogy folyton félek, minden éjjel rémálmaim vannak, próbálok átmenni a szüleimhez, de elzavarnak... hogy fáj a fejem.
Ezek már elmúltak ugyan, de most mégis egész nap a saját történetemmel foglalkozom, ez se normális Verseket írok, csak úgy dőlnek belőlem a depressziós versek. nemigen írtam verseket korábban. Jó, hogy itt vagytok, köszönöm.

Nekem is jó, hogy nem egyedül érzek már itt így, most nem azt akarom mondani, hogy jó hogy Te sem emlékszel, csak megnyugtató mástól is hallani, hogy ezek a folyamatok nem csak bennem játszódnak le. Annyira rossz szembenézni mindezzel, főleg a bizonytalanság miatt, mert nem emlékszünk teljesen. Nekem nyugalmi helyzetben szokott előjönni, de volt már olyan, hogy fuldokolva ébredtem csurom vizesen. Mert, hogy elvileg az álom is egy nyugalmi állapot. Meg volt olyan, hogy a kollégám integetett ebéd közben az arcomba, és arra eszméltem, hogy ökölbe van szorítva az egyik kezem. Szóval nem erőlködöm, hanem próbálom magam lelkileg felgyúrni, mert állítólag, akkor kerülnek elő, amikor felkészültél rá. A szexuális életedre azt mondom, hogy valahol írtad is, hogy valaminek a következménye, lehet, hogy így van, bár én nem szeretném beléd beszélni. Nekem vaginizmusom van, ez is egy következmény, illetve a testi közeledést nehezen viselem. Minden ott lapul a gyerekkorban, nekem ez a véleményem. Meg az, hogy ki tud oldódni ez, csak lenne már minden egészen egyben. Nekem is van nőgyógyász emlékem, botrányos az egész, akkor is kicsi vagyok még. És én is bugyiban aludtam, mindig felvettem, amikor meg nagy voltam, akkor meg az ágyam toltam az ajtómra, hogy nehogy bejöjjön hozzám este. Szerintem ne erőlködjünk, lehet, nem bírnánk el, ha egyszerre mindent megtudnánk, látnánk. Szóval ez is csak idő, addig pedig vers és zene:)...

süni írta: Kedves nyugodt és karácsony!
Nekem sem ismeretlen amiről írtok, volt olyan emlék, ami miatt folytatnom kellett a befejezettnek hitt terápiámat. Mert azok a borzalmas emlékek akkor bukkantak elő, amikor mentálisan és lelkilegis el tudtam viselni a súlyukat.
Ne erőltessetek semmit, hagyjatok időt a feldolgozásra.

Igazad van, Süni. Minél jobban erőlteti az ember, annál kevésbé jön az emlék. Aztán elég egy szag, egy hang, és az előhozza, amit kalapáccsal sem tudtunk előszedni az emlékezetünkből. Olyan ez, mint amikor nem jut az embernek eszébe egy név, teljes a pánik, hiába görcsölsz, nem jössz rá. Aztán egész mást csinálsz utána, nem is arra gondolsz, és egyszer csak beugrik.
Abba is bele kell törődni, hogy van, ami már nem jön elő. Biztos megvan annak is az oka... Én a mai napig nem tudom megmondani, meddig tartott az abúzus. Még körülbelül sem. Mindig ezt kérdezik tőlem, a környezetem, a riporterek, újságírók, de a legnagyobb csalódásukra nem tudom megmondani. Hónapok? Évek? Nem tudom. És szerintem ez most már így marad. Persze gyötör a gondolat, hogy az elkövető, aki nálam 6 évvel volt idősebb, egész biztosan tisztább emlékekkel rendelkezik. Ő lenne az egyetlen, aki a homályt el tudná oszlatni. Persze csak akkor, ha nem tagadná le, úgy ahogy van.

Hajnalkám, gondoltam rád tegnap. Úgy gondoltam, az unokatestvérem (az elkövető) egy informatikai kretén, azt sem tudja, mi az a számítógép. Még csak eszembe sem jutott megnézni, hogy fent van-e FaceBookon. Aztán tegnap valakit kerestem, megnézetem apám ismerőseit. És ott volt. Csomó ismerőse van, rendszeresen fent van FB-on... Egész biztosan rám keresett már. Márpedig én az igazi nevemen is rendesen osztogatom a beszéj róla oldalt, a férjem is, szóval lehet, hogy már a könyvre is rábukkant. Nem vagyok nagyon nyugodt... Mikor előveszem a jobbik eszem, arra gondolok, talán jobb is ez így, talán jobb lenne már ezen is túlesni, de nagyon félek tőle. Ha ebbe a félelembe beleengedném magam, talán jönnének is még emlékek, de nem merek erre az útra merészkedni, főleg pszichológusi támogatás nélkül nem.

Nyugodt, én azt tudom neked javasolni, hogy ne félj az emlékektől. Nem mondom, hogy keresd őket, de ha jönnek, egyfelől merj sírni, merj dühös lenni, merd azt érezni, amit érzel, ne engedd, hogy a bűntudat lenyomjon. És ha sírni kell, sírj.
Az jó, ha ki tudod írni magadból, mindegy, hogy vers, próza vagy napló, ha kint van, már nem tud neked ártani. Amúgy is így van ez szerintem. Az emlék már nem tud ártani. De mivel még az elején vagy, és nagyon nehéz egyedül, kellene egy igazán jó pszichológus, aki tényleg tudna segíteni. Szerintem. Én úgy látom most már, hogy végig lehet járni az utat egyedül is, de nagyon nehéz, és nagyon fájdalmas. És főleg hosszú. Szakemberrel talán rövidebb. Jó szakemberrel főleg.

Mara, lehet, hogy eljött ennek is az ideje. Mármint hogy ő maga szembesüljön a tettével. Ne félj, nem árthat már neked többet. Erős vagy. Én is egyre erősebbnek érzem magam, már nem félek attól, hogy meglátom a facebookon a képét. Azt hiszem, ha találkoznék vele, akkor se félnék, noha nem szeretnék vele találkozni.
A napokban megnéztük a lányommal a régi fényképeket, van pár képem magamról is. Kiskoromból ugyan nem sok, de azt vettem észre, hogy kamaszkoromban és huszonéves koromban készültek rólam szomorú képek. Néztem a lányom fotóit is, az ő képei természetesek. Kicsit megnyugodtam. Most úgy érzem, túl leszek rajta egyszer. Ami azt jelenti, hogy mégiscsak használtak azok a régi önsegítő módszerek, és a hit. Tudom, te nem hiszel, de nekem fontos tudnom, hogy Isten mégiscsak segít. Még akkor is, ha voltak elfojtásaim. talán kellettek is, nem tudom... Segítettek elviselni az életet. Amíg el nem jött az ideje, hogy újra előkerüljenek ezen az oldalon ezek a dolgok. Mert akkor régen egyedül voltam, de most nem vagyok egyedül. És ez jó. Nagyon jó.

Hajnalkám, köszönöm. Nem tudom, az én pszichológusom milyen, mindenesetre, évekig biztos nem fogok tudni hozzá járni, egyszerűen túl sokba kerül. Eddig jól haladtunk, bár úgy éreztem, ezeket az emlékeket nem veszi igazán komolyan.
Nekem viszont nagyon változó, de most mintha kényszeresen csak ezzel a kérdéssel foglalkoznék, talán, mert olyan régóta el volt nyomva, most mindent bepótol. És sajnos, néha azt érzem, hogy nekem már "lőttek". Amióta ezek az emlékek előjöttek, ráébredtem, hogy a szó szoros értelmében el vagyok cseszve, nem nagyon látom, hogy van-e nekem erre még hét-tíz évem, hogy feldolgozzam, s be tudjak hívni egy olyan párkapcsolatot, aki engem valóban szeret. Eddig esélyem sem volt rá, és most sincs, ezt most már látom. Valószínűleg egyedül maradok, ahogy voltam is mindig... vagy csak az önsajnálat beszél belőlem? Mindegy, néha jó sajnálni magunkat.

nyugodt írta: Nekem viszont nagyon változó, de most mintha kényszeresen csak ezzel a kérdéssel foglalkoznék, talán, mert olyan régóta el volt nyomva, most mindent bepótol.

Nyugodt, nagyon érdekel, amit mondasz, kíváncsi lennék, mások is érzik-e ezt a kényszert. Mert nálam dettó ugyanez, hiszen látjátok, most is ezzel foglalkozom, lassan már főállásban. Ebben nyilván van egy segíteni akarás, meg a küzdelem, hogy a társadalom szembe tudjon nézni ezzel a jelenséggel. De közben azt is érzem, hogy addig vagyok jól, amíg ezzel foglalkozom.
Valahol ezt érezheti az a skót férfi, aki begyalogolja Európát, valahol már volt a link a cikkről. OK, hogy fel akarja hívni a figyelmet az abúzusra, de közben ezzel foglalkozik, vajon le tud-e egyszer állni?

Beszéltem erről a pszichológusommal, amikor nyáron találkoztam vele. Szerinte nem baj ez, ha jó célra hasznosítom ezt a kényszert.

Ez a kényszer tényleg jellemző. Én is mióta felszínre került nálam, ha nem foglalom le magam folyton ezzel, meg a terápiával foglalkozom.
Most épp nagy dilemmában vagyok. Mert új szakemberhez járok. Első nekifutásra 6 alkalmat beszéltünk meg, hogy az előző terápiát rendesen lezárjam. Most viszont már csak egy alkalom van hátra ebből a szakaszból. Most el kéne döntenem, hogy lezárok megint, vagy belevágok egy hosszabba. Most az a gondom, hogy nagyon jó oda járni, csökkenti az előbb említett beszéd kényszert. Aztán jön a de, félek, hogy túlságosan kötődni fogok megint, vagy kicsit félek, hogy ilyen hosszabb idő alatt mi kerül még felszínre, nem biztos, hogy akarom ezt. Vagy, hogy megint az lesz, hogy nem fogom tudni befejezni, mert életem végéig szükségét fogom érezni ennek. Amúgy is ez nem kis pénz. De ennek az eszmefuttatásnak a végén meg csak elszomorodok, mert mégis csak jó lenne valakivel magamról, a bánatomról a szorongásomról, meg a szüleimről a gyerekkoromról beszélni.
Ha megosztanátok velem ezzel kapcsolatban a véleményeteket, nagy segítség lenne. Utálom ezt a döntésképtelenséget magamban.
Segítenétek kérlek?

Ági, te már döntöttél, és tudod is, mit akarsz. Viszont szeretnéd, ha megerősítenénk ebben.

Igen, sajnos irdatlanul sokba kerül a terápia. Nem is az árával van baj, hanem a fizetésekkel... De ha ki tudja az ember nyögni, akkor ez egy életre szóló befektetés. Én nagyon szerencsés voltam, hogy pont egy olyan szakasza volt az életemnek, amikor mindenféle plusz munkák bejöttek. Ma már én sem engedhetném meg magamnak a terápiát...

Szóval Ági, csak okosan. Tudod te az utadat.

Süni, ami a kényszert illeti, én már elfogadtam. Ez van. Annyira meghatároz minket a gyerekkori trauma, hogy amikor egyszer végre utat tör magának, akkor már a felszínen kell maradjon. A seb is gyorsabban gyógyul, ha nincs rajta ragtapasz.

A seb is gyorsabban gyógyul, ha nincs rajta ragtapasz.

Ez a hasonlat nagyon tetszik nekem!
Köszi a választ, majd meglátom mit mond legközelebb a szakember a dilemmáimra.

nyugodt írta: Hajnalkám, köszönöm. Nem tudom, az én pszichológusom milyen, mindenesetre, évekig biztos nem fogok tudni hozzá járni, egyszerűen túl sokba kerül. Eddig jól haladtunk, bár úgy éreztem, ezeket az emlékeket nem veszi igazán komolyan.
Nekem viszont nagyon változó, de most mintha kényszeresen csak ezzel a kérdéssel foglalkoznék, talán, mert olyan régóta el volt nyomva, most mindent bepótol. És sajnos, néha azt érzem, hogy nekem már "lőttek". Amióta ezek az emlékek előjöttek, ráébredtem, hogy a szó szoros értelmében el vagyok cseszve, nem nagyon látom, hogy van-e nekem erre még hét-tíz évem, hogy feldolgozzam, s be tudjak hívni egy olyan párkapcsolatot, aki engem valóban szeret. Eddig esélyem sem volt rá, és most sincs, ezt most már látom. Valószínűleg egyedül maradok, ahogy voltam is mindig... vagy csak az önsajnálat beszél belőlem? Mindegy, néha jó sajnálni magunkat.

Nem, nem lőttek. Ebben biztos vagyok. Nem is olyan régen, amikor idejöttem erre az oldalra, én is így éreztem. Aztán eltelt pár hónap, ami nagyon nehéz volt, de most már egyre többször vagyok jól, és egyre ritkábban rosszul. Szóval neked is van remény.

Nem akarok hülyeségeket írni, de ha a pszichológusod nem veszi komolyan az emlékeidet, akkor, úgy vélem, nem ért ehhez. Attól még lehet egyéb téren jó pszichológus, de nem biztos, hogy én a helyedben sokáig járnék hozzá. Főleg mert tényleg sokba kerül. Ha még benne vagy valamilyen terápiában, azt esetleg érdemes végigcsinálni vele, utána viszont ezeknek az önsegítő könyveknek a segítségével, és talán ennek az oldalnak a segítségével magad is megpróbálhatod valahogy feldolgozni a dolgokat. Jobb híján. Aztán lehet, hogy eljön az az idő, amikor mégiscsak szükségét érzed egy jó pszichológusnak, aki komolyan vesz. Addig meg félretehetsz egy kis pénzt, ha módodban áll. Na, mit szólsz hozzá? Mindig van valamilyen kiút minden helyzetből. És nem biztos, hogy az a legjobb, ami először annak látszik.
És nem vagy elcseszve. Ha hívő lennél, azt mondanám: Isten remekműve vagy. Tudom, hogy nem könnyű az embernek magát pozitívan látni, de próbáld meg, hátha menni fog. Szerintem úgy van ez, hogy ha hiszed, hogy elég jó vagy, jobbá válhatsz. És itt a "jó" az nem "tökéletes".
Az anyasággal kapcsolatban szokták mondani, hogy nem kell tökéletes anyának lenni, elegendő, ha "elég jó" anya vagy. Ez is valami hasonló.

Pitypang , ez érdekes.Biztos hogy vulvodyna? nekem is állandóan fáj odalent, e tudom hogy pl nekem candidám van. és elég csak a szexre gondolnom hogy súlyosbodjanak a tüneteim(Én mostanába kezdek gyanakodni, hogy egy lányhoz vonzódok,de mondjuk ez más téma. A nőgyógyásazti gondok tényleg jellemzőek ránk nagyon.És jó hogy ide találtál Te is közénk.

Erről a felismerésemről is nektek írok/irtam elöször.Nehéz ezzel szembenézni

Gurthang, köszönjük, hogy megírtad a történeted. Bátor vagy. Hány évesek voltak ezek az unokatestvérek? Nagyon tetszik, amit a barátod mondott, hogy bárkivel megeshet ilyen, gratulálj neki a nevemben.

Két új történet is érkezett!