A történetekről

Senki sem, igazad van, teljesen érthető. Ám szerintem kétélű a dolog. Én sem látnám szívesen vissza más tollából, viszont ha a tanáros írás felhívja a többi iskola figyelmét, hogy bizony ilyen esetek vannak, akkor lehet, hogy segíti az esetleges, későbbi hatalmi visszaélések megakadályozását. Nem biztos, hogy így lesz. A társadalom vakfoltja az abúzus kezelésének mikéntje, szükség lenne nem csak arra, hogy példákkal szemléltessék a történetek segítségével, hogy mennyire nehezen kezelhető, és rémes dolog, de arra is, hogy valaki tanácsokat adjon, hogyan helyes kezelni ezeket a helyzeteket. Nem csak az iskolai példára gondolok, hanem a környezet viszonyulásaira is.
Ez olyan, mint egy vírus, egy ember nagyon sok lelket képes megfertőzni. Sürgető a probléma, mert a pszichológusokon és egymáson kívül nem sok megértésre lelünk a világban. A veszély felismerésére is teljes analfabétizmus jellemző. Talán a média lehetne a kezdő út, lehetne a szájcső, hogy további áldozatokat lehessen megmenteni, akár az által, hogy a mi történeteink nyilvánosak. Mondom ezt én, aki még szintén nem írta meg.

Nyugodt, elolvastam a történeted, elképesztő, micsoda sorsok vannak. Megkérdezhetem, miért választottad ezt a nevet?

Nem is tudom, minek kell itt drukkolni, jöjjenek-e még emlékek, vagy inkább ne... Sok kitartást neked, és üdv a csapatban!

Kedves Mara, őszintén köszönöm az együttérzést, bár számomra ez furcsa... sosem gondoltam, hogy a történetem "elképesztő", hiszen a környezetemben mindig azt hallgattam, milyen jó nekem, jó anyagi körülmények, tüneményes apuka, jó kis polgári nevelés... úgyhogy végig úgy éreztem, mint minden sorstárs: itt velem lehet a baj, hogy ez nekem ennyire nem tetszik, és hogy ennyire képtelen vagyok akár a legkisebb hálát is érezni a szüleim felé.
A párválasztásaimban kerültem mindenkit, aki diplomás, jól szituált - csak nagyon sérült emberekre "kattantam rá". Most, amikor ez a terápiában felmerült, hogy én mindig "megmenteni" akarom a hozzám közel álló férfiakat, elhangzott a kérdés, hogy "kit is akarsz te valójában megmenteni?" Ez indította el az emlékek betörését, már egy-két hete alig tudok dolgozni, olvasom a történeteket, s próbálom feldolgozni, ami jön. Jöjjön emlék, aminek jönnie kell , csak jobb lehet, mint a hárítás.
A gyerekeimet nagyjából egyedül felneveltem, a legkisebb, a lányom, most lesz 16 éves - szokták kérdezni tőlem, nem féltem-e.
Fura, de nem féltem. Úgy érzem, ha én túléltem ezeket az élményeket, mindenki túlél valahogy mindent, és csak reménykedni lehet, hogy másoknak, a gyerekeimnek nem ez a sorsa.
Nagyon sokáig gondolkodtam a felhasználóneven, végül azért választottam a nyugodt-at, mert ez az a tulajdonság, amit az emberek kilencven százaléka mondani szokott rám: "te olyan nyugodt, kiegyensúlyozott vagy". Vannak előnyei annak, ha az ember már gyerekkorában megtanul jól hazudni A felhasználónevem számomra az egész életem hazugságát jelképezi.

A gyerekeid mit tudnak mindebből?

Azért írtam, hogy "elképesztő" a történeted, mert tényleg elképesztő a kontraszt a látszat és a valóság között. Azért is nagyon fontos nekünk, hogy megírtad - azon túl, hogy reményeim szerint neked is fog segíteni - hogy lássák az emberek, hogy egy orvos családban is előfordulhat ilyen. Hol voltak a szüleid, mikor te presszókba járkálhattál? Mit tudtak minderről? Hogy létezik, hogy nem vették észre, merre császkál a kisgyerekük? Miért nem vigyáztak rád jobban?

Értem nagyon, mikor azt írod, a felhasználóneved az egész életed hazugságát jelképezi. Engem mindenki nagyon vidámnak tartott mindenütt.... Valamelyik topikban esett szó erről, mekkora tud lenne a kontraszt a hivatalos álarcunk és a valódi arcunk között.

A gyerekeid mit tudnak minderről?

A szüleim igazából nem hibáztathatóak azért, mert nem vettek észre semmit, csak talán az otthon légköréért hibáztathatók. Bár a közvélemény talán ezzel nincs tisztában, az orvosok tényleg szinte éjjel-nappal dolgoznak, reggel korán elmennek, késő délután-este jönnek haza, ha éppen nem ügyeleten vannak egész éjjel. Amikor otthon voltak, egymás között megbeszélték az orvosi dolgokat (ma is szinte mindent megértek az orvosi szlengből), de utána annyira fáradtak voltak, hogy gyerekes beszélgetésekre nem maradt idő, energia. Apám azt se tudta, hányadikba járok, lényeg volt, hogy a bizonyítvány jó legyen. Az jó volt. Én azt veszem észre, hogy ez a mai "multi-világban" is nagyon így lehet, én csak előörs voltam az életüket a munkahelyen és csapatépítő tréningeken leélő szülők gyerekei számára.
A szüleim gyakorlatilag nem vettek részt a mi (gyerekek) életünkben, nem velünk lakó nagymamák, de főleg "nénik" jöttek-mentek, akik főztek, ellátták a háztartást, őket egy ügyes hazugsággal simán át tudtam verni (sajnos). Egyikükhöz se kötődtem, senkihez, sőt, a testvéremmel együtt utáltuk, hogy mindig van otthon nálunk valaki idegen.
Tehát a szüleim nem tudhatták - inkább én voltam felelős, mert annyira vágytam valamiféle ölelésre, szeretetre, hogy már ilyen korán belevetettem magam a felnőttek játékaiba.
A gyerekeim nem tudnak erről semmit, nem akarom sokkolni őket, pláne nem a zűrös fiatalkorommal. Egy kedves, szeretetreméltó lúzernek tartanak mindhárman, akinek semmi sem sikerül (siker pénz csillogás jó pasik), aki hasonló lúzereket választ (mondjuk a férjemen kívül nem ismerték egy partneremet sem, de feltételezik), "de azért szeretjük, mert úgy igyekszik". Legalábbis én így érzékelem, ez a normál családi hozzámállás minálunk - én egyelőre nem bánom ezt, jó védőpáncélnak tartom, mert legkevésbé mártír szeretnék lenni.

nyugodt írta: legkevésbé mártír szeretnék lenni.

Az, hogy valaki megérti a nehézségeidet, fájdalmaidat, empátiával hallgatja meg a múltadat, nem jelenti azt, hogy mártír vagy. Kijárna már neked ez, nem?
Persze az, hogy nem beszélsz róla a gyerekeidnek, más lapra tartozik. Csak ez a mondat megütötte a fülemet.
Az én nagyobbik lányom már szinte mindent tud a gyerekkoromról. Nem volt ez szándékos, előre megfontolt, így alakult, hogy szép lassan mindent elmondtam neki. (Ha valakit érdekel, elmesélem a lépéseket, hogyan jutottunk el idáig.) Nagyon jó, hogy előtte nincsenek titkaim. Nem hiszem, hogy ártottam vele neki, a kapcsolatunknak meg jót tett. A kicsivel még nem tartok itt, de ő még tényleg kicsi hozzá.

Kedves süni!
köszönöm a támogatásod. 7 év terápia? Úristen... én még csak ötödik hónapja járok...ez elég ijesztő. Támogató ölelés részemről.
Én is olvastam a Mérgező szülőket, és akkor még úgy éreztem, én ezen már rég túl vagyok, megbocsájtottam mindent, de akkor még nem emlékeztem vissza ezekre a gyerekkori történésekre, csak a kamaszkoriakra. Úgy látszik a feldolgozás ciklusokban, hullámokban történik. Egyre kevesebbet keresem őket, ezt persze nehezményezik, hiszen már idősek, 86. életévüket élik, a bátyám is elítél, hogy "sose mész hozzájuk, mindig csak én". De ő is csak kötelességből.
Anyám szerepét értem én is kevésbé, mert nekem is az az érzésem, hogy ő jól ismerte apám "nemnormális" oldalait, ezért mindenről tudott, vagy legalábbis sejtette, ezért kezelte a nőgyógyászati problémáimat otthon, s nem küldött kollégához, "nehogy kitudódjon" valami - a látszat, a kifelé mutatott kép nálunk mindig mindennél fontosabb volt.
Apám fura ember, önző, kiszámíthatatlan és hisztérikus, szép férfi volt, kifelé kedves, elragadó, humoros, imádta a gyerekeket, velük mindig gyerek módra játszott (kivéve talán engem ), asztal alá bújt, stb.. Rajzottak körülötte a nők, a szeretők (ez csak felnőttként tudatosult bennem, mikor anyám egyszer célzott ilyesmire). Azt hiszem én egyszerre féltem tőle, mert ha elfogta a dühroham, éreztem, akár megölni is képes valakit, és a verései - és talán szerelmes is voltam belé, gyerekkoromban fényképeket gyűjtögettem róla. Az elsőáldozásomkor készültek fotók, fehér "menyasszonyi" ruhában. 10 éves voltam akkor, de az arcom egy felnőtté. Anyám akkor sem volt ott, dolgozott. Apám áll mellettem, a fotós valamiért csupa olyan beállítású képet készített rólunk, mint házaspárokról szokás. Apám azt súgta a fülembe, olyan vagy, mint Béres Ilona (híres színésznő volt akkor, a szexuális kisugárzásáról és hangjáról ismerték).
Nem haragszom rájuk, csak felfordul egy kicsit a gyomrom arra a gondolatra, hogy bármi is volt a kapocs közöttünk, ráállított egy tévútra, ami szerint én nem vagyok szerethető, csak ha kiszolgálom a férfiak igényeit, szexben vagy bármi másban, de még akkor is csak pillanatokra.
Tudom, hogy ez csak egy tévhit, mégis irányít.

senki sem írta: Elvégre az erőszak mindig a nő szégyene, sohasem a férfié.

Nagyon sajnálom, ami veled történt, az pedig, hogy ezt elhitették veled, mélységesen felháborít. És azt gondolom, pont azért kell kiállnunk a nyilvánosság elé, hogy ez a szemlélet megváltozzon. Mert soha nem az áldozat a hibás.
Látod, mi, akik leírtuk már a történetünket, mi is álnéven tettük. Noha én utóbb rájöttem, hogy engem nem nagyon véd ez az álnév, mert túlságosan részletesen írtam meg a történetet. Még mindig viaskodok azzal, hogy leszedetem, és átírom, de éppen azért nem teszem meg, mert bátornak kell lenni, ha az ember azt szeretné, hogy változzon a társadalmi megítélés. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy te is írd meg a magad történetét, ez egyéni döntés, csak hogy ne hagyd, hogy ez a végtelenül igazságtalan és hazug vélekedés tovább mérgezze az életedet.

Mara, engem érdekelnének a lépések a lányoddal.

Nyugodt, engem nem is annyira a történeted döbbent meg, noha az is borzasztó, hanem az, hogy mennyire hibásnak érzed magad. Pedig hidd el, egyáltalán nem a te hibád, ami történt. Bízzunk benne, hogy minél hamarabb rájössz te is.

Nyugodt, egy-két részlet a történetedből az enyémben is benne van. Nagyon szörnyű dolgokon mentél keresztül, fogalmam sincs, hogy a gyerekeknek honnan van ennyi erejük. Erős vagy!

Mara, engem is érdekelnének a lépések a lányoddal való beszélgetésben

Karácsony, kerestem a történetedet, de nem találtam meg.
Az a legfurcsább, hogy én nem érzem olyan szörnyűnek a történeteimet, ennek vajon mi lehet az oka?
Inkább azért sajnálom magam (de azért nagyon), hogy képtelen vagyok normális párkapcsolatot kialakítani, akármennyit is dolgozom magamon (itt most nemcsak a terápiát értem, hanem sok más önismeretet szolgáló olvasmányt, tanulmányokat is). S már néha unok nyűglődni a problémáimon (lehet, hogy ez korral jár)
Utólag mindegyikről jól látszik, hogy azért választottam őket, mert őket is sérültnek láttam, s gondoltam, majd én a nagy szeretetemmel "kiszeretem" őket (s magamat) a bajokból! Sose sikerült.

Nyugodt, mármint a személyes történetem elemei néhol egyeznek, még nem írtam meg itteni történetnek, bocsi a félreérthetőségéért.
Nekem pont ez a tervem, amiről írsz, hogy nem működött Neked, mármint sérülttel élni. De én odáig sem jutok el, hogy párkapcsolatot kereső sérülttel hozzon össze a sors. Totál elveszett vagyok. Nem tudom mi a jó. Hol a megoldás.

Én azt érzem, hogy nem lehet mást "kiszeretni" a bajából, minket se fog senki, bármennyire is vágyjuk.
Csak magunkat tudjuk valahogy elfogadva kiszeretni, de hogy ez hogy megy, arról fogalmam sincs... azt hittem, hogy majd az önismeret, meg majd a megbocsájtás, meg majd az idő, meg majd az elfogadás stbstbstb...
De ez mind csak fejben marad, hiába mondom ki, hogy "szeretem magamat", ha a reakcióim egy rettegő/csalódott/keserű kislány reakciói... Valahogy fel kellene nőnie, de hogy mikor dönt úgy, hogy felnő, hát.... majd, ha érzek "ráutaló magatartást", azonnal jelentkezem! )