A történetekről

Kedves Nyugodt!
Nagyon megrázó volt olvasni a történeted.
Én valahogy azt íreztem ki az írásodból és a hozzászólásaidból, hogy próbálod elbagatellizálni a veled történteket. Ha tényleg így van, ne tedd! A „néha unok nyűglődni a problémáimon” gondolat is lehet, hogy ilyesmiből ered és nem a korodból következik. Nálam is volt ilyen, pedig én fiatalabb vagyok. Én ezt arra használtam, hogy újra és újra szőnyeg alá söpörjem a dolgokat. Persze attól, hogy vállat rántottam, egy ideig jobban éreztem magam, de a hatás meglehetősen átmeneti volt, és végül csak sokkal rosszabb lett minden.
A történeted igenis szörnyű! Nem szabadna felmentened a szüleidet minden felelősség alól, és az összest a saját nyakadba pakolnod. Ez nem jó út…

nyugodt írta: Karácsony, kerestem a történetedet, de nem találtam meg.
Az a legfurcsább, hogy én nem érzem olyan szörnyűnek a történeteimet, ennek vajon mi lehet az oka?

Szerintem az, hogy még nem vagy kész szembenézni ezzel. Valószínűleg ez egy technika, amit azért alkalmazol, hogy ne törjön rád a fájdalom. És nem tudatos. Nem vagyok pszichológus, csak én is így éltem nagyon sokáig. És bizony ma már sajnálom. Amúgy nem a korral jár, mert én idősebb vagyok, mint te, és amióta itt vagyok, egyáltalán nem érzem, hogy bagatellizálni akarnám, ami velem történt.

nyugodt írta: Karácsony, kerestem a történetedet, de nem találtam meg.
Az a legfurcsább, hogy én nem érzem olyan szörnyűnek a történeteimet, ennek vajon mi lehet az oka?
Inkább azért sajnálom magam (de azért nagyon), hogy képtelen vagyok normális párkapcsolatot kialakítani, akármennyit is dolgozom magamon (itt most nemcsak a terápiát értem, hanem sok más önismeretet szolgáló olvasmányt, tanulmányokat is). S már néha unok nyűglődni a problémáimon (lehet, hogy ez korral jár)
Utólag mindegyikről jól látszik, hogy azért választottam őket, mert őket is sérültnek láttam, s gondoltam, majd én a nagy szeretetemmel "kiszeretem" őket (s magamat) a bajokból! Sose sikerült.

Kedves nyugodt!
Lehet hidegen hangzik, amit írok, de nekem nem is célom, hogy kiszeressek bárkit a bajából. Az megint az lenne, hogy mást próbálok szeretni önmagam helyett. Én úgy gondolom, hogy két embernek két önálló félnek kell lennie a saját teljességében. Persze azzal, hogy másoknak segítesz magadnak is segítesz, van egy ilyen agykontroll szöveg is. Amit Eperke és Hajnalkám ír szerintem fogadd meg, mert van benne valami, még ha tényleg nem is tudatos. Viszont szerintem Téged a humorod és a jó kedvre való törekvésed vitt előre az életben, ami jó is, mert a humor az elme tisztítótüze. A pszichológusnál én is sokat tréfálkoztam, aztán már nem, és már nem is bagatellizálok, főleg azok után, hogy a pánikroham előjött a terápia alatt is. Nehéz elhinni, felismerni, hogy min mentél keresztül, amikor el tudod már magad sírni rajta , akkor kezded el magad talán igazán szeretni, nevezheted önsajnálatnak is. Nincs abban semmi rossz, ezek csak szavak.

Szerintem az, hogy még nem vagy kész szembenézni ezzel. Valószínűleg ez egy technika, amit azért alkalmazol, hogy ne törjön rád a fájdalom. És nem tudatos.

Hajnalkám, Eperke, lehet, hogy igazatok van, és a fájdalom elkerülése céljából bagatellizálok valamit. Ha így van, örökre úgyse tudom Az én helyzetem annyiban más, hogy nem tudok visszaemlékezni mindenre a gyerekkoromból, csak foszlányokra, miközben érzem, s bizonyos dolgokból következtetem, hogy van még ott valami más is. Így viszont nehéz bármit mondani. Részemről hosszan ott volt az ambivalens kötődés is az apámhoz - nem tudtam gyűlölni, rajongtam érte, akkor is, ha közben féltem. Az anyámtól a mai napig sokkal távolabb érzem magam - olyan volt a családunk, mint a Születésnap filmben (a film témáknál meg lehet nézni, köszönet érte). Én ott is emberibb szereplőnek láttam az elkövetőt, mint a cinkost.
A fájdalom, az önsajnálat, a szolidaritás azzal, aki voltam, az rendben van, a harag is, de én valóban nem látom értelmét hosszan leragadni ezekben az érzésekben, hiszen csak érzések, mennek tovább, ha hagyjuk, s jön helyükbe más érzés...
Engem inkább az érdekelne, hogy a szoftvert, amit az események belénk ültettek ("nem vagyok jó semmire, értéktelen vagyok, nem vagyok szerethető stb."), hogy lehetne átírni - minden szoftverhez tudnak javító patch-eket írni, ehhez miért ne lehetne? Vallásosat már láttam, "hogy de Isten szeret", ezzel egyet is értek, de olyat még nem, hogy az emberek felé hogyan változhatna a kapcsolódás .... Olvasott már valaki ilyesmiről?

Kedves Karácsony,
igazad van, a humor néha nagy csapda, el lehet ütni vele azt, hogy az érzések mélyre menjenek. Néha beleesem ebbe az csapdába. De azért tudok én sírni a magam baján eleget, tudom én, hogy semmi sincs azzal jól, ami történt velem, de mégis, valamiért az mozgat, hogy miként lehetne mindezt az érzéskupacot valami mássá, termővé fordítani.
Rendben, szembenézek, rendben, megsiratom az áldozatot, amit velem/rajtam mutattak be, és mit kezdek ezzel? Hogyan lépek tovább? Fogadjam el, hogy az életem innentől fogva erről kell szóljon? Ez az, ami zavar, ezt nehezen tudom elfogadni. De lehet, hogy még csak nagyon az út elején vagyok.

Nyugodt, tudom, mit érzel, én valahogy beszéltem erről a pszichológusommal, vagy inkább ő velem , hogy utána lehet elgyászolni. De előtte muszáj megélnem. Nekem is amnéziám van, rettegek, hogy a félig emlékeimből mikor lesz egész. Sok egész van már, de pl. van egy olyan emlékképem, ami előjött terápia alatt, és nem tudom befejezni. Meg egy nyáron. Akarom, hogy előjöjjön, mert most van az ideje, hogy feldolgozzam. Pl.: az egyik ilyen storym, hogy ovis vagyok és egy sötét platós kocsiba ülök be, ott van egy férfi, és az óvónőre emlékszem, és egy sötét kép, semmire nem emlékszem, a másik meg, hogy egy sátorban fekszik mögöttem az apám és rettenetesen félek tőle, hogy akar valamit csinálni velem, és látok egy pókot, és megint képszakadás. A világon a legrosszabb dolog nem emlékezni, vagy csak félig, és elhiszem, hogy tök nehéz így feldolgozni, nem egy vidámparki élmény az biztos. De nem kell, hogy erről szóljon az egész életünk, csak el kell gyászolni azt, ami velünk történt, és itt a bökkenő sokszor, hogy jönnek a képek, amik nem egészek. Nem tudom utad melyik szakaszában vagy, lehet, hogy már valamennyire elgyászoltad azokat, amikre emlékszel.

Nyugodt, mint említettem, nem vagyok pszichológus (bár tanultam pszichológiát is), ezért ne vedd készpénznek, amit írok, csak a magam tapasztalatairól és arról írok, amit én is olvastam. Ezek alapján azt gondolom, hogy te még az elfojtás, tagadás fázisában vagy. Legjobb lenne szakemberhez fordulnod ezzel (most nem emlékszem, jársz-e pszichológushoz, de ha igen, akkor jó lenne meggyőződnöd arról, hogy jó szakemberhez kerültél-e, aki ért a gyerekkori szexuális abúzushoz), mert ennek megvannak a megkerülhetetlen lépései. Ha kihagysz valamit, soha nem tudod feldolgozni, ami veled történt. Amire vágysz, olyan szoftver nem létezik, az ember bonyolultabb, mint egy gép, nem lehet patch-elni, bár megértem, hogy ezt szeretnéd. De van, lehet javulás, csak ahhoz tényleg szükség van arra, hogy hagyj magadnak elég időt egy-egy fázisra. Van olyan kidolgozott program, ami 12 lépésben ígér megoldást (pl. baptistáknál). Ha jól tudom, hasonló az AA-hoz. Akárhogy is, ezek a lépések nem kihagyhatóak és nem felcserélhetőek.
Pl. a "nem vagyok szerethető" gondolat, érzés el fog múlni, ha el tudod fogadni, hogy igenis az vagy. De ezt csak akkor tudod elfogadni, ha van valaki, aki tényleg szeretni fog. Ahhoz azonban, hogy találj ilyen embert, szükséged van megfelelő önbizalomra, nyitottságra, stb. Ezt viszont csak akkor szerezheted meg, ha át tudod érezni, hogy nem vagy értéktelen. De ahhoz, hogy ezt el tudd hinni, az kell, hogy rájöjj, bármi történt, nem a te hibád. Stb. Szóval muszáj, hogy foglalkozz a probléma gyökereivel, különben az egész csak tüneti kezelés lesz, és soha nem fognak igazán begyógyulni a sebek.
Isten amúgy tényleg jó megoldás tud lenni, de az se ilyen instant módon. Én éppen ebbe a hibába estem bele. Nyitottam a témában 2 topikot is, ha érdekel, olvasgass ott, de szívesen válaszolok bármilyen ilyen irányú kérdésedre is.
Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy amit itt írtam, nem okoskodásnak szántam, hanem sok-sok év tapasztalata alapján írom neked, jótanácsként. Hátha meg tudok neked ezzel spórolni jó pár év szenvedést, amin én keresztülmentem.

Kedves Hajnalkám,
köszönöm, amit írtál. Járok pszichológushoz, mert a legutóbbi párkapcsolatom (is) sok lelki szenvedést okoz(ott), és ezt nem tudtam már egyedül feldolgozni. Talán mos érkezett el az idő ahhoz, hogy szembenézzek a gyerekkorommal. Egy párkapcsolati problémákra szakosodott pszichológushoz járok, a gyerekkori emlékek részleges felbukkanását már említettem neki, például apám simogatásait, s az ambivalens kötődésemet hozzá, meglátjuk, mennyire vagyok képes őszinte lenni vele és magammal, ő egyelőre azt javasolta, kezeljük ezt távolságtartással, mert hogy nem emlékszem mindenre. És ez tényleg így van, bár azért egyes képek érkezgetnek, ha lassan is. Esetleg lehet valahol olvasni ezekről a feldolgozást szolgáló lépésekről? A gyászfolyamat öt alapszakaszáról én is tanultam, ezek, amiket említesz, más pontok?
Kicsit megrázott, amit írtál a feldolgozásról, egyfajta róka-fogta-csukának érzem a gondolatot, hogy a "nem vagyok szerethető" úgy oldható fel, ha valaki szeret, ahhoz, hogy találjak ilyet, előbb szerethetőnek kell tartanom magam - hol van így itt megoldás?
nekem ez okozza a legtöbb fájdalmat az egészben, hogy ilyen hosszú ideig, és ennyire félrement az érzelmi életem, gyakorlatilag lábtörlőnek használnak vagy vállalhatatlannak tartanak a partnerek is, akkor is, ha kifelé (állítólag) azt sugárzom, hogy életvidám, nyugodt, önálló lény vagyok. De nem vagyok az Illetve csak egy részem az.

Kedves Nyugodt!
Itt szerintem nagyon jól össze van szedve az ajánlott irodalom, ill. ezen kívül is van még sok hasznos dolog az oldalon.
muszajmunkacsoport.hu/ha-on-aldozat/ajanlott-irodalom .

A Mérgező szülők, amolyan "alapmű" a témában. Rám még Herman, Judith Lewis: Trauma és gyógyulás c. könyve volt nagyon nagy hatással. Elég meredek könyvek, nekem csak sokadik nekifutásra sikerült elolvasnom őket. Szóval, csak óvatosan velük, sok, nem épp kellemes dolgot tudnak a felszínre hozni.

Karácsony
igen, én is ezt érzem most a legnagyobb bajnak, hogy nem emlékszem semmire, csak képek vannak, és a csalódott, félelemmel teli, fagyos érzések, az otthon rossz hangulata. Nem áll össze egésszé. Egy kép, hogy mosom a bugyimat reggel, mert piszkos, össze vagyok törve, apám áll mellettem, és mondogatja, hogy bárkivel előfordul, ne izguljak. Mi fordul elő? Miért hordtam éjszaka bugyit, mikor pizsamám volt? Egy másik: hang felülről, "tedd szét", talán anyám, a vizsgálataikor? Meg ilyenek. De hát ezek akár tényleg nem is jelentenek semmit Ha viszont semmi, miért érzem mégis, hogy volt valami?
Teljes képek nélkül nem is tudok kire "haragudni", ha ez egy fontos állomása a feldolgozásnak. Apámra, anyámra? Mindkettőjükre? A férfiakra, akik kihasználták a szeretetigényemet?
Igen, amire emlékszem, azt már elgyászoltam. De az az érzésem, az is csak egy következménye volt valaminek. Lehet, hogy ez szőnyeg alá söprés, de nem szeretném életem végéig tekergetni visszafelé a szálakat Persze attól még elképzelhető, hogy muszáj lesz

Hú, eperke, nagyon köszönöm. Pont ezek érdekelnének - még nagyon új vagyok a témában.

Szívesen!

Nyugodt, nagyon nehéz ezekkel a hiányos emlékekkel bánni. Bízz magadban, bízz abban, hogy ha megmaradt egy emlék, ha ott van a fejedben, az nem véletlenül van.
Szoktál álmodni? Használjátok a pszichológusoddal az álmaidat? Az rengeteget tud segíteni.

Kedves Nyugodt, éppen ezért írtam, hogy jó szakemberhez kell menni. Tudom, ez kicsit viccesen hangzik pont tőlem, mivel én egy alkalommal jártam pszichológusnál, és semmit nem tudtam neki mondani magamról. Azt mondta, írjam le, de az se ment. Így nem is mentem vissza hozzá, amúgy se volt szimpatikus.
Az ellentmondás viszont látszólagos, éppen azért, mert olvastam a többiek pszichológusokkal való történeteit is, és azt látom, nem mindegy, kihez kerül az ember. Pont azért, amit te is írsz, hogy hát tetszik vagy nem, az embernek azt is kell néznie, hogy ha már nem olyan fiatal, hogy hány éve megy rá erre. Én azt mondom, fel kell ezt valahogy dolgozni, erre pedig nyilván egy jó szakemberrel nagyobb az esély, éppen azért, hogy ne tartson 15 évig. Gondolj viszont abba bele, és én csak ezt akartam neked itt ecsetelni, hogy ha nem dolgozod fel az alapproblémát, hanem csak a tünetekre koncentrálsz, akkor igazából tényleg ezt fogod magaddal hurcolni, és szenvedni tőle egy életen át. Míg ha sikerül feldolgoznod, akkor talán hamarabb tudsz élhető életet élni.
Amit a szerethetőségről írtam, az nem egy ilyen csikicsuki akart lenni, hanem hogy akkor tudsz magadhoz illő társat találni, ha fel tudod dolgozni előbb az alapproblémát, és ez az abúzus. Vagy legalábbis oda el tudsz jutni, hogy elfogadod, hogy ez a valódi problémád, és nem az, hogy szerethető vagy-e. A szerethetőség kérdése talán meg is oldódik közben, hiszen ha az ember rájön, hogy ami történt, az nem az ő hibája, és ő vétlen áldozat, aki nem tehet arról, ami vele történt, akkor eljuthat oda is, hogy nem is kell büntetnie önmagát, mert nincs miért. Mert nem vagy bűnös. Nem te vagy a rossz, nem te vagy a bűnös. És ha nincs miért büntetni magadat, akkor arra is rájöhetsz, hogy igenis, szerethető vagy. Úgy, ahogy vagy.
Nem tudom, érted-e, mit akarok ezzel mondani? Azt hiszem, így leírva kicsit bonyolult.

Kedves Nyugodt, bennem is testi fusztráló érzések vannak/voltak, félelmek, töredezett emlékképek, hangfoszlányok, párbeszéd foszlányok. Például a hangokból nekem lett egy történetem, és döbbentem láttam vissza, úgy éreztem, hogy ez nem is velem történt, vagy meg sem történt, de hát akkor honnan jött elő, aztán az egyiknél valahogy a fusztráló érzés is jött, és én is ezekre hagyatkozom. Apámmal volt egy párbeszédem, hogy nehezen tudom megfogalmazni az arckifejezését, dühösen magyarázta, hogy ilyet nem csinál a lány az apjával, aztán az arca is kirajzolódott most is emlékszem, mint aki fél, hogy lebukik? nem tudom, mi a jó szó rá. És visszafelé állt össze az egész, hónapok alatt. Azt mondta, hogy a gyerekek nem csókolják meg az apjukat, hogy ilyet nem szabad. És idegesen beszélt. Aztán megvan, ahogy megcsókol, hogy szúr az arca és utána anyukám ment a fürdőszobába, aminek a folyosója a konyhára nyílt, gondolom ezért szidott. Aztán meglett a story eleje is, azt kérdeztem tőle, hogy láttam egy filmet a tévében, de még kicsi voltam, és ott a szülők szájrapuszit adtak a gyereknek. A lehető "legjobb"embertől kérdeztem meg, hogy ez hogy működik. Amúgy valami amerikai film lehetett, ebből következtetem, hogy kisiskolás voltam már. Szóval van jelentősége a párbeszédeknek amik megmaradtak, a képkockáknak. Arra is emlékszem, hogy ezen kicsiként én még morfondíroztam egy darabig. Hát ez egy elenyésző történet a többihez képest, annyira nem viselt meg, csak hányingerem lett, és felfordult a gyomrom, enni sem volt kedvem.